Un sueno en realidad I. - 32.fejezet

Sziasztok!

Nem sok mindent fűznék a részhez. Ebben sem történik sok minden, de azért remélem tetszeni fog. A következő fejezettől ugyanis kicsit felgyorsulnak az események. Nem árt rápihenni kicsit. ;)

Jó  olvasást kívánok hozzá! A kommenteket és a pipákat pedig köszönöm! :)

Puszi:

Detti

Gonzalo a széken hátradőlve izgatottan dobolt ujjaival az asztalon. Én még a reggelimmel voltam elfoglalva és kissé türelmetlenül várta, hogy az utolsó falat is eltűnjön a tányéromról, hogy aztán ismét útnak indulhassunk. A tányért odatettem a többi közé a mosogatóba és az utolsó szelet kenyérrel a kezemben nekidőltem a konyhapultnak, úgy terveztem megenni, de Gonzalo villámgyorsan felpattant és kihúzott a konyhából.

-         Hagyd már azt a szegény lányt enni! Így is olyan sovány. – píritott rá Nancy a kicsi fiára, aztán kézen fogott és visszakísért a konyhába, nehogy Gonzalonak eszébe jusson megint elvinni a reggelim mellől, ám nem őrízhetett sokáig, mert megcsörrent a telefonja. Amikor kiment az ajtón, csúnyán nézett rá az argentinomra, én meg csak kuncogtam, miközben a reggelim utolsó falatjait rágcsáltam.

-         Ne nevess, anya képes rá, hogy tényleg elfenekel, mint kiskoromban, ha elrabollak a reggelid mellől. – dőlt neki az ajtófélfának keresztbetett karokkal Gonzalo.

-         Azt megnézném. – nevettem.

-         El sem hiszem, hogy ilyen könnyen megkedvelt. – jegyezte meg halkan – Most téged ugrál úgy körbe, mint engem szokott.

-         Csak nem féltékeny vagy?

- Egy egész picit. – mutatta az ujjaival. – Na de egyél már! – türelmetlenkedett. Erre a napra a River Plate hatalmas méretű stadionját terveztük meglátogatni, így egyáltalán nem csodálkoztam, hogy ennyire be volt zsongva. Miután bekaptam az utolsó falatot, mindent direkt lassabban csináltam, hogy kicsit idegesíthessem vele, ő azonban egy szót sem mert szólni, csak forgatta a szemeit. Mire útra készen álltam, az anyja háta mögött állva össze tette a két kezét és egy köszönöm-öt tátogott az ég felé, én pedig visszatartottam egy nevetést. Kilépve az utcára a Belgrano felé vettük az irányt. A házak közt a La Plata partja felé indultunk el és már alig vártam, hogy megpillanthassam azt a helyet, ahol Gonzalo azt a két gólt lőtte, aminek tulajdonképpen a madridi szerződését is köszönheti. Az emeletes házak sora ritkulni kezdett és nem messze tőlünk észrevettem egy nagyobb szabad területet, az orrom pedig megcsapta a víz illata. Ahogy közelebb értünk először egy épület szélét fedeztem fel a zöld terület mellett, aztán egyre több vált láthatóvá belőle és rájöttem, hogy ez nem lakóház, hanem a Monumental. Külsőre én először egy rosszabb állapotban lévő létesítményre számítottam, de kellemesen meglepődtem, mert még az európai stadionokkal is képes felvenni a versenyt. Körülötte minden piros és fehér, ami nem csoda, hisz ezek a River Plate színei, azaz Dél-Amerika legjobb csapatáé. Először csak kívülről jártuk kicsit körbe és Gonzalo mesélt pár anekdotát és történetet, amit az Estadio Monumentalról tudott. A kezemet szorongatva sétált mellettem és már nyoma sem volt a türelmetlenségének és siettségének, miközben jókat mosolyogva a saját emlékein csak mesélt, mesélt és mesélt nekem a saját múltjáról, én pedig örömmel hallgattam még a legcikisebb történetét is. Miután úgy ítéltük, hogy egész jól megnéztük kívülről, elszántuk magunkat a belépésre is. Gonzalo vállalta az idegenvezető szerepét, de nem volt ám olyan egyszerű még csak egy lépést is megtennie a stadionon belül. A CARP számos dolgozója ismerte az argentinomat és annak, hogy ki látogatott el a Monumentalba, rögtön híre is ment, ezért szinte minden sarokból előkerült egy régi ismerős, aki a párom kezét szorongatva arról érdeklődött, hogy miként megy sora Madridban. Még engem is meghatott, hogy mennyien szeretik és csak csendben álltam mellette. Miután 1-2 kedves szót intézett a régi ismerőseihez végre elkezdhettük körbejárni ezt a helyet, ami az egyik legfontosabb Gonzalonak. Először megnéztük a kiállított mezeket, aztán belépést nyertünk a trófeamúzeumba. Utóbbiból a Bernabeuéhoz nincs fogható, de azért az argentin klubnak sem nagyon kell szégyenkeznie. Kézen fogva odahúzott az egyik vitrinhez, aztán rámutatott egy kupára.

-         Ezt én is fogtam a kezemben.

-         Trofea de Verano? – kérdeztem kissé bizonytalanul.

- Az. – bólintott  - Sajnos az olyan nem jött össze. – mutatott a terem közepén külön vitrinbe kiállított bajnoki serlegre. – És az sem pedig csak egy kicsit kellett hozzá. – mutatott egy másik vitrinre, amiben a Copa Libertadores trófeáit gyűjtötték, aztán már húzott volna magával, hogy minél előbb kijuthasson a pályára, de megvetettem a lábam az egyik vitrin előtt, ahol megpillantottam a Trofeo Santiago Bernabeut. – Majd Madridban megnézed azt, amit mi nyertünk augusztusban. – húzta ki magát és már vitt is magával a következő helyiségbe, ahol ott figyelt a stadion makettje és egy hosszú lista a klub színeiben valaha pályára lépő játékosok névsorával Aimartól Savioláig, ám amíg én a „H” betűnél kerestem Jorge, Federico és Gonzalo nevét, a harmadik számú Higuaín a terem másik végében várt rám türelmetlenül, de az egyik falat diszítő képen meg akadt a szemem és magamhoz intettem az argentinom.

-         Ez te vagy? – kérdeztem rámutatva az egyik fotóra.

-         Nem mondod, hogy ezt a képet kitették?! – kezdett el röhögni.

-         Mi ez?

- A beavatás utáni képem. – röhögött tovább. Én csak elhűlve néztem tovább a fotót, tudniillik Gonzalo tök kopasz volt és amint ezt tőle megtudtam a „beavatás” része, hogy az első felnőttcsapatban játszott meccsük előtt a saját nevelések a hajfürtjeik legalább felétől kénytelenek megválni. A legtöbben úgy néztek ki, mint a hippik, akik elaludtak a fodrásznál, de akadtak, akik inkább bevállalták a kis ideig tartó kopaszságot. – Na de gyere, menjünk le a pályára! - Indult meg öles léptekkel, én pedig alig bírtam vele tartani a lépést. A lépcsősor tetején megálltam és majdnem szájtátva néztem körül. A stadion nincs benne a TOP 10-ben, ha a befogadóképességet nézzük, de mivel teljesen nyitott, jóval nagyobb hatást kelt optikailag, mint amekkora. Becsuktam a szemem és nem esett nehezemre elképzelni, hogy milyen lehet itt lenni akkor, amikor a River játszik.

- Gyere Alejandra! – rángatott vissza a valóságba Gonzalo, aki már a lelátó aljában állt és rám várt. Amennyire gyorsan csak tudtam lesiettem hozzá. A morcos biztonságiak, akiknek az volt a feladatuk, hogy őrízzék a stadion szent gyepét, először Gonzalonak sem akartak engedni, de aztán meggondolták magukat, amikor az argentinom egy aláírt mezt ígért nekik cserébe 5 percért a stadion füvén. Rést nyitva a kordonon átengedtek minket, a párom pedig besétálva velem a pálya közepére, az egyik kapufa tövében leült és úgy nézett körül, mint egy háborús veterán a régi csatatéren. Becsukva a szemét nekidőlt a kapufának és egy mosoly ült ki az arcára, aztán fél kezével átölelt és lassan kinyitva a szemét mesélni kezdett, az általa elmondottakat pedig film szerűen láttam magam előtt a lelki szemeimmel, mintha én is ott lettem volna, azon a meccsen. Mikor lejárt az engedélyezett 5 percünk, lassan feltápászkodtunk a földről.

- A válogatott is itt játszik, ugye? – tettem fel a kérdést, miközben megigazítottam az öltözékem.

- Igen. – válaszolt röviden Gonzalo és visszaindultunk a kordon mögé, hogy aztán az öltözők felé vehessük az irányt. Még mielőtt eltűntünk volna a játékoskijáróban még visszanéztem a pályára a vállam felett és éreztem, hogy nemsokára viszont fogom látni...

La Esperanza – állt az estancia neve a kapu felett, ami annyit tesz magyarul, hogy Remény. A birtok maga papíron még Saltahoz tartozott, de jóval túl a városon helyezkedett el. A hatalmas földterület közepén egy szintén elég nagy ház állt, aminek az egyik felében élnek a terület tulajdonosai, a másik felét pedig rendszeresen kiadják a turistáknak. A ház körül a gyepet gyönyörűen karban tartották és a számtalan fa épp ekkor virágzott, ami úgy hatott, mintha egy elvarázsolt kertbe léptünk volna. A legnagyobb emeleti szobát kaptuk Gonzaloval, de akármelyik másikat is adhatták volna, hisz rajtunk kívül senki sem volt a háznak ezen felében, másnaptól fogva pedig a másikban sem volt senki. Belépve a szobába örömmel tapasztaltam, hogy nincs se TV, se rádió, se semmi ilyesmi, de ez egyikünket sem zavarta a legkisebb mértékben sem. A szoba falán régi festmények lógtak, volt benn egy kandalló, aminek párkányára régi képek és apró dísztárgyak voltak kirakva. Az egyik sarokban volt 2 hintaszék és 2 éjjeliszekrény közt egy baldachinos franciaágy. Amint megláttam elmosolyodtam…mindig is egy ilyenben akartam aludni. Aztán benéztem az egyik ajtó mögé, ott volt a fürdőszoba. Visszalépve onnan a szobába ledobtam a táskám az ágyra és kiléptem az erkélyre, nagyot szippantottam a tiszta levegőből. Buenos Aires nagyváros, ennek minden előnyével és hátulütőjével együtt, ami azt jelenti, hogy a levegő nem épp a tisztaságáról híres, de ez itt teljesen más volt. Mintha nem is ugyanabban az országban lenne a 2 város. Kicsit berendezkedtünk, aztán már mehettünk is ebédelni és közben Gonzalo felvetette, hogy elmehetnénk felfedezni a házhoz tartozó birtokot. Beleegyeztem, így miután befejeztük az evést kimentünk a ház elé, ahol ott várt két bicikli. Magabiztosan mentem oda és szálltam fel az egyikre, de alighogy elindultunk az argentinom meg akarta mutatni, hogy ő mennyire jól uralja a kétkerekűt, aminek a vége az lett, hogy egy bokorban kötött ki.

-         Jól vagy? Nem esett bajod? – rohantam oda a földön fekvő focistámhoz.

-         Ne aggódj, se-se-semmi baj. – nevetett a saját bénaságán miközben felült és a fejét simogatta.

-         Tényleg? Hány ujjamat mutatom? – mutattam neki kettőt.

-         Négyet.

-         A bicajozást elhalasztjuk. – jelentettem ki és aggodalmas arcot vágva próbáltam neki segíteni felállni.

-         Alejandra, semmi bajom, csak vicceltem az előbb. – fogta meg a felé nyújtott kezem, aztán lehúzott maga mellé.

-         Gonzalo Higuaín, ez nem volt vicces. – fújtam ki kicsit megkönnyebbülve a benntartott levegőt – Tényleg megijedtem.

-         Ennyire aggódsz értem? – simított ki egy tincset az arcomból.

-         Igen aggódok, mert szeretlek.

- Bocsánat!  - simított végig az arcomon, aztán gyengéden megemelte az állam és megcsókolt. – Én is szeretlek. – súgta a végén, aztán feltápászkodtunk a földről és egymás mellett elindultunk kicsit körbenézni a birtokon. A terület túlsó végén volt a gazdasági rész, rengeteg állattal, akikre néhány gaucho ügyelt. Azt hittem, hogy ők olyanok, mint a cowboyok, akik már nem léteznek, csak a westernfilmekben láthatjuk őket, de tévedtem. Ők igenis hús vér emberek voltak, akik matéval kínáltak. Beszélgettünk velük egy kicsit, aztán egy másik úton mentünk vissza a házhoz, ami a kert legszebb részén vezetett keresztül. Már eléggé későre járt az idő, mire visszaértünk a házhoz. Amilyen kimerültnek éreztem magam, legalább olyan éhes is voltam, ezzel a párom is így volt, úgyhogy az első dolgunk volt asztalhoz ülni. A bőséges vacsora után úgy döntöttem, hogy veszek egy frissítő zuhanyt. A kellemesan meleg víz nagyon is jól esett az egész napi biciklizéstől kissé elfáradt tagjaimnak. Miután eleget folyattam magamra a vízet, kiléptem a fürdőből, láttam, hogy egyedül maradtam a szobában és kimentem az erkélyre. Egész kellemes idő volt. Felnéztem az égre, hisz olyan rég láttam már ennyi csillagot az égen…egy nagyváros fényei ezt elnyomják, de ebben a csodakertben láthatóvá vált a hatalmas mindenség minden csillaga. Annyira néztem, hogy észre sem vettem, mikor Gonzalo visszajött a szobába. Csak akkor láttam meg mikor kijött hozzám és a kezembe nyomott egy pohár vörösbort.

-         Házi és nagyon finom, kóstold csak meg! - elvettem tőle a poharat és belekortyoltam.

-         Hm…ez tényleg nagyon jó. - bólintottam egyet megerősítésül az előbbi szavaimnak.

-         Mi jót csinálsz itt kinn? – ölelt át hátulról.

-         Csak nézem a csillagokat. Madridban hiába próbálkozom, csak a nagy feketeséget látom, de itt....-sóhajtottam -  mintha egy másik világban lennénk, nem is a Földön. – tettem le a poharat az erkélyen álló kis asztalkára, aztán felé fordultam.

-         Tetszik ez a hely? – kérdezte Gonzalo, miközben a kezével utat talált a topom alá benyúlva a köntösöm által szabadon hagyott kis résen.

-         Nagyon. – öleltem át a nyakát. – Pláne, hogy teljesülhet az egyik kívánságom. – mosolyogtam rá huncutul.

-         Melyik?

-         Még sohasem aludtam baldachinos ágyban.

- Szerintem most sem nagyon fogsz. – villantotta meg a csibészes mosolyát, aztán megcsókolt és a karjaiba véve belépett velem a szobába, miközben lábával belökte az erkélyajtót, ami egy kicsit hangos csattanással csukodott be. Gyengéden tett rá az ágyra és mielőtt csatlakozott volna hozzám ledobta a pólóját. Vele szemben térdeltem az ágyon és a vihar előtti csendben a mellkasán pihentettem a kezem, mintha épp a helyéről kiugrani készülő szívét akarnám visszatartani, de nem mintha az én szívverésem nem kezdett volna őrült vágtába, ami az idő múlásával csak még őrültebb lett. Itt, a semmi közepén egy hang sem szűrődött be a szobába, teljes volt csend, odakinn még a szellő sem rezdült, vagy ha igen, hát nem vettünk tudomást róla. Egyszerűen semmi sem zavarhatott meg bennünket, csak a saját lélegzésünket hallottuk, amint egyre gyorsabban kapkodjuk a levegőt. De már rég nem az oxigénre szomjaztunk ennyire, hanem egymásra. Gonzalo a köntösöm alá nyúlt a vállamnál és gyengéden lesimogatta rólam miközben apró puszik ezreivel halmozta el a szabaddá váló bőrfellületeimet, a ruhadarab pedig a takarón végezte, ahonnan lerúgtam a földre, amikor végigfeküdtem az ágyon, magammal húzva az argentinomat is. Egy pillanatra megszakítva a csókunkat, lesegítette rólam a topot, aztán még követelőzöbben és még szenvedélyesebben vette birtokba az ajkamat, mint azelőtt, hogy aztán onnan elindulva a nyakamat, a vállamat és onnantól egészen a hasam aljáig végigcsókolja az egész testemet. Minden egyes apró puszi jobban égetett és már attól féltem, hogy elégek. Egyfajta bodulatba kerültem és ebben az állapotomban semmit nem fogtam fel abból, ami körülöttünk történik, de ezt nem is bántam, csak azt akartam, hogy minél tovább tartson. Egy pár pillanatra ismét abbahagyta az argentin a munkát, én pedig csak akkor vettem észre, hogy a fehérneműm is már rég a szoba másik sarkában landolt, de aztán Gonzalo ismét fölém gördült én pedig 100%-ig visszatértem abba a bódulatba, amiben lebegtem. Még mámorítobb volt őt magamon érezni így, hogy nem volt köztünk semmi: sem ruha, sem levegő. Beletúrtam a hajába és a tarkójánál fogva magamhoz húztam, hogy meg tudjam csókolni, aztán az egyik kezemmel bejártam a hátát. Végighúztam az ujjam a gerince mentén, erre pedig rögtön válaszolt a teste: remegés futott rajta végig. Én is adni akartam neki valamit, de nem engedte. Megfogva a csuklómat a kezem gyengéden rászorította az ágyra. Fejét lehajtva a kulcscsontom mentén végighaladt az ajkával, aztán áttért a nyakamra, az államra.  A levegőt még nehezebben vettem és a szenvedélytől kissé zavaros tekintettel néztem rá, amikor megállt egy pár pillanatra. Annyi mindent akartam neki mondani, de a nevén kívül semmi mást sem tudtam hajtogatni, de még ennyiből is megértett mindent, amit csak gondoltam. Elmosolyodott, aztán megcsókolt és amikor az ujjaink összekulcsolódtak a párnán eggyé váltunk és hagytuk, hogy az érzékeink és vágyaink vegyék át az irányítást felettünk. Mámoros éjszakát töltöttünk el együtt és az elkövetkező napokban is igyekeztünk kiélvezni minden pillanatot, amit egymás mellett tölthettünk. Igyekeztünk bepótolni minden napot és éjszakát, amit elvesztegettünk és külön töltöttünk. Élveztük, hogy csak ketten vagyunk, távol mindentől…a próbatermektől, a focipályáktól, a kíváncsi tekintetektől. Igazán szabadnak éreztük magunkat, azt csinálhattuk, amihez csak kedvünk volt és akkor amikor akartuk. De minden jónak vége szakad egyszer és ez a hétvége is nagyon hamar elszaladt. Így ha kicsit sajgó szívvel is, de vissza kellett indulnunk a fővárosba.

Az utolsó Bunos Airesben töltött napon egy asadot rendezett a család. Akiknek nem sikerült megjegyeznem a nevét az első alkalommal, azt most bepótolhattam. Mindenkihez igyekeztem 2-3 jó szót szólni, volt akivel többet is tudtam beszélgetni. Este mikor már az utolsó vendég is elment és Nancyvel elpakoltunk mindent kimentem az udvarra és leültem az egyik padra. Hátradőltem és sóhajtottam egyet. Másnap korán reggel szállt fel a gépünk, ami visszavitt minket a spanyol fővárosba és nekem szabályosan fájt a szívem, amiért itt kell hagynunk Buenos Airest. Egyszer csak Gonzalo ült le mellém és kezében egy gitárt tartott.

-         Az meg kié?

-         Micsoda kérdés ez? Az enyém… - húzta fel az orrát a kérdésemet hallva.

-         Te tudsz rajta játszani? És eddig ezt nem is mondtad? - kérdeztem meglepődve.

-         Mert nem is tudok…csak egy nagyon kicsit.

-         Ne hallgass rá Alejandra! Tud. - jött ki az udvarra Nancy.

-         De anya…

-         Semmi de. Igenis tudsz.-mondta Gonzának.

-         A kedvemért se akarsz valamit játszani? – szedtem elő a legszebb nézésemet és kérlelni kezdtem.

-         De már elfelejtettem…

-         Akkor minek hoztad ki?

-         Mert jó kézbe venni.

-         Jaj kisfiam ne kéresd magad!

-         Na jól van…. - mondta és elkezdett egy rövid dalocskát játszani.

-         Na látod, mondtam, hogy tud, csak kéreti magát. - Jegyezte meg mosolyogva Nancy - Én viszont nagyon fáradt vagyok, megyek is lefeküdni aludni. Jaj de fogtok hiányozni! Sőt már most hiányoztok, pedig még el se mentetek .-Ölelt át mindkettőnket, majd egyedül hagyott minket az udvaron.

-         A kedvemért játszanál még valamit? – fordultam Gonzalo felé.

-         Ha kapok érte valamit…. - kacsintott rám.

-         Ha jó az előadás, akkor kaphatsz….de csak akkor! - nevettem.

-         Kíváncsi vagyok ez hogy fog tetszeni. - Mosolygott majd elkezdett pengetni. Ez a dal volt az:

„Solo un minuto dame vida una vez mas
Quiero pasar contigo una noche mas
El cielo azul que soñabamos en tu mirada
Como si nada tantas veces que crei que ignorabas mis llamadas
Solo un minuto dame vida una vez mas
Quiero pasar contigo una noche mas
Pero el tiempo cambio, sucedio,
Un milagro crei posible tu amor senti
Porque dentro de ti y tu corazon fuerte latio
Solo un minuto dame vida una vez mas
Una noche mas”

Mosolyogva hallgattam, miután végzett, letette a hangszert és odaültem mellé.

-         Jól érezted magad Argentínában? - kezdett el faggatni, miközben átkarolta a vállam, én pedig a vállára hajtottam a fejem.

-         Csodálatosan. Nagyon megszerettem ezt az országot, a lakosait, a gyönyörű tájait, a matét, a trucot meg úgy mindent. – mosolyodtam el.

-         Nem bántad meg, hogy eljöttél velem?

-         Egy percig sem.

- Ennek örülök. Van itt neked egy apró meglepetésem. - ekkor belenyúlt a zsebébe és előhúzott belőle egy kisebb dobozkát, rajta egy lila masnival. - Ezt még Saltában vettem neked. – nyújtotta át nekem. Mosolyogva vettem el tőle és izgatottan bontogatni kezdtem a dobozt. Amikor felnyitottam a tetejét, egy csodaszép nyakláncot pillantottam meg benne lapulni. Kiemeltem a dobozból és a fény felé tartottam. Egy indián talizmánszerűség volt a medál a láncon és gyönyörű volt, ahogy átsütött rajta a hold fénye.

- Felteszed nekem? – adtam a kezébe és megfordultam, a hajamat pedig félresöpörtem, hogy könnyebb dolga legyen. Amíg ő a nyakláncom bekapcsolásával foglalatoskodott, a gondolataim messze jártak. Féltem.... féltem, hogy amint hazaérünk felbukkan Javier és tönkreteszi ezt az idillt....