Un sueno en realidad I. - 31. fejezet

Sziasztok!

Úgy terveztem, hogy előbb hozom a folytatást, de ember tervez, Isten végez. Mégsem ment olyan könnyen és gyorsan az írás, mint azt először gondoltam. Szerintem nem is lett olyan hű de izgalmas és szuper rész, de azért remélem tetszeni fog nektek. :) Jó olvasgatást hozzá!

A pipákat és kommenteket köszönöm! :)

Puszi:

Detti

U.i.: Ha jól számoltam és nem jut eszembe semmi olyan, ami egy fejezetnyi helyet érdemel, akkor körülbelül 10 rész van még hátra. Hogy a második évad felkerül-e, az majd rajtatok múlik, hogy érdekel-e a folytatás.;)

A szemem még csukva tartottam, bár már nem aludtam. Lassan kezdtem magamhoz térni és minél több mindent felfogni az engem körülvevő környezetből. Körülöttem az emberek nagy része beszélgetett, amihez a hátterül a gép halk zaja szolgált. A fejem fokozatosan kezdett kitisztulni és a szívem is egyre hevesebben kezdett dobogni a mellkasomban. Ha annyit aludtam, amennyit gondoltam, akkor nem sokára megérkezünk végre Buenos Airesbe, én pedig már nagyon vártam ezt a pillanatot. Gonzalo lelkesedése rám is nagyon átragadt és már nagyon kíváncsi voltam, hogy mennyire hasonlítanak az én elképzeléseim a valósághoz

-         Ébredj Alejandra! Mindjárt leszállunk. – bökdöste meg gyengéden az oldalam Gonzalo.

-         Már fenn vagyok. – néztem rá még kissé álmosan, de mosolyogva, aztán kipillantottam a repülőgép ablakán és egy hatalmas város körvonalait fedeztem fel. – Tehát ez már Buenos Aires.

-         Pontosan. – nézett ki ő is, aztán érezni lehetett, hogy a gép ereszkedni kezd.

-         Hány óra van egyébként? – kérdeztem meg egy kicsit összezavarodva. Amikor a Barajasról elindultunk este 11 óra volt, a repülőút 14 órás, de számolni kell 4 óra időeltolódással is.

- Mindjárt reggel 8. – nézte meg a karóráját. Válaszul csak bólintottam és kicsatolva az órámat átállítottam a buenos airesi időre. A gép megtett egy kört az argentin főváros felett, aztán landolt az Ezeizán. Összeszedtük a csomagjainkat és kéz a kézben indultunk el, hogy megkeressük az Higuaín familíát. Lopva ránéztem az argentinomra és látni lehetett rajta azt, amit azóta éreztem, hogy leszálltunk a repülőről. Nem Gonzalo Higuaín a futballista sétált ott mellettem, hanem a kedves, aranyos, vicces teljesen hétköznapi argentin srác, aki végre hazajöhetett pár napra, hogy meglátogathassa a családját és a barátait. Kiléptünk az önműködő ajtón és azonnal láttuk, hogy hová kell mennünk, ugyanis Jorge és Nancy már türelmetlenül vártak minket. Barátságos fogadtatásban volt részem és egyből egy nagy kő esett le a szívemről, amikor Gonza édesanyja engem is hasonlóan csontropogtató ölelésben részesített, mint a kisfiát. Útban az Higuaín rezidencia felé már kaphattam egy kis izelítőt belőle, hogy milyen belecsöppenni egy tipikus argentin család hétköznapjaiba. Mind a hárman egyszerre beszéltek, én pedig csak kapkodtam a fejem, mosolyogva bólogattam, amikor kellett és azon gondolkoztam, hogy miként értik meg egymást? A saavedrai házhoz érve Gonzalo öccsét, Lautarot is megismerhettem, akivel szintén sikerült közös témát találnunk. Nancy egy kis harapnivalóval várt minket és miközben ettünk, engem is kicsit kifaggattak, én pedig boldogan meséltem magamról. Ám a repülőút és az időeltolódás megtette a hatását és hiába aludtam át a fél repülőútat, mégis nagyon fáradtnak éreztem magam és a fejem is kezdett sajogni, ezért elnézést kértem és bementem az udvarról a házba. A még mindig a kanapén heverő táskámból kivettem a gyógyszerem, amikor is Gonzalo jelent meg mellettem egy pohár vízzel a kezében. Bevettem a fájdalomcsillapítót és az argentinomat követve felmentem az emeletre, ahol betessékelt az egyik szobába. Megálltam az ajtóban és körbejárattam a szemem a helyiségben.

- Ez a régi szobám. – ölelt át hátulról. – Mit gondolsz róla?

- Olyan...olyan... Gonzalo-s. – kerestem a megfelelő szót rá. Ha becsuktam a szemem, nem volt nehéz ideképzelnem a gyerek Gonzalo Higuaínt, ahogy az ágyon ugrálva a gólörömöt gyakorolja vagy  elképzeli, hogy magasba tartja a világbajnoki trófeát. Kilépett mögülem és ráhuppant a régi ágyára, aztán megpaskolta a takarót maga mellett. Letettem a táskámat az egyik fotelbe és lerúgva a cipőmet felmásztam mellé, aztán odabújtam hozzá, mire ő egyenletesen kezdte el simogatni a hátam, a szempilláim pedig lassan lecsukódtak és ismét elnyomott az álom. Amikor órák múlva felébredtem, egyedül voltam a szobában. Ott feküdtem az ágyon összegömbölyödve és egy zöld színű pléddel betakargatva. Nyújtoztam egyet, félretoltam a takarót és megnéztem az órám. Az idő már késő délutánra járt, kipillantva az ablakon pedig láttam ahogy a környék háztetőit narancssárgára festették a lenyugváshoz készülödő nap sugarai. Kicsúsztam az ágy széléhez és fel akart állni, de megszédültem és visszahuppantam az ágyra. Hiába aludtam, a fejfájásom és a szédülésem nem múlt el. Az éjjeli szekrényen volt egy pohár víz, elvettem és lehajtottam, aztán még ott ültem egy pár percig, aztán megint megpróbálkoztam a felállással, ami ezúttal sikerült is. Vettem egy nagy levegőt, aztán kimentem a szobából és lementem az emeletről. A konyhában találtam az egész családot, láthatóan valami nagyobb összejövetelre készülődhettek. Mint az később kiderült meghívtak vacsorára pár családtagot és barátot, úgyhogy miután nem engedték, hogy kivegyem a részem a pakolászsából, inkább elmentem és megpróbáltam emberibb külsőt varázsolni magamnak.

-         Anya rámparancsolt, hogy én is jöjjek fel és öltözzek át, mert egy falatot sem kapok, ha ebben maradok. Igazán nem értem, hogy mi a baja vele.  – nyitotta ki az ajtót Gonza kicsit durcásan és belépett a szobába. – Hű....de csinos vagy! – nézett végig rajtam.

-         Köszönöm! – pirultam el egy pillanatra - A  pólóddal csak annyi a gond, hogy pár koszcsík tarkítja.

-         Hát jó, kicsit porosak voltak a régi cuccaim. Egyébként meg észre sem lehet venni. – nézett végig magán.

-         Dehogynem. Például itt is van egy folt – léptem oda hozzá és megcsikiztem a jobb oldalát, amire ő ugrott egyet – meg itt is egy – vittem arrébb egy kicsit a kezem.

-         Sűrgősen fejezd ezt be!

-         Addig nem, amíg nem vagy hajlandó átöltözni. – emeltem volna csikizésre a kezem, de Gonzalo megfogta a csuklóm.

-         Ha leveszed rólam a pólót, akkor átöltözök. – kacsintott rám.

-         Ügyes fiú vagy te, menni fog az magadtól is. – paskoltam meg az arcát és otthagytam a szoba közepén álldogálni...-          

A múlt esti vacsora nagyon jól sikerült, én nagyon élveztem, de a végére már alig álltam a lábamon. Egész éjjel úgy aludtam, mint a tej és fogalmam sem volt róla, hogy mikor kelt fel mellőlem Gonzalo, mert amikor kinyitottam a szemem, ő már nem volt ott. A reggeli teendőim elvégzése után lementem a nappaliba, ahol Nancy írogatott valamit egy füzetbe. Ahogy meghallotta, hogy közeledek félre tette a füzetet.

- Kérsz valamit enni? – még válaszolni sem volt időm, mert a reggeli gondolatára máris korogni kezdett a gyomrom. – Úgy hallom, hogy igen. – nevetett. – Na gyere! – fogott karon és kihúzott a teraszra. Leültem az asztalhoz, nem sokkal később pedig ő is megjelent egy tálca bőséges reggelivel, meg magának egy nagy adag kávéval és leült a mellettem lévő székre. Most, hogy csak ketten voltunk a saavedrai házban kicsit jobban kifaggatott az eddigi életemről mint elöző nap. Részletesebben meséltem magamról, arról, hogy hogyan kerültem Madridba, hogy honnan ismerem Gonzalot és úgy általában mindenről, még szóba került a kis összetűzésem is Jorgeval, Nancy pedig mosolyogva és figyelmesen hallgatta, amit 2 falat között elmondtam. Miután végeztem a reggelivel az anyósjelöltem körbevezetett a házban és szinte az összes képhez, ami csak a falakon lóg, volt egy-egy története és említett néhány olyan sztorit is, amiről Gonzalo nekem eddig elfelejtett mesélni, aztán még megmutatta pár festményét is Az idő gyorsan elszaladt és lassan már ideje volt nekilátni az ebéd elkészítésének. Nancy persze nem nagyon akarta engedni, hogy segítsek, de akkor sem bírt lebeszélni, úgyhogy beálltam zöldséget pucolni. A fiúk pedig tökéletesen időzítettek, mert akkor értek haza, amikor készen lettünk mindennel. Ebéd után mindenki átadta magát a csendes pihenő óráinak, kivéve engem és Gonzalot. A hintaágyon ültünk, én felhúztam a lábam, az argentinom pedig ütemesen lökdöste a hintát.

-         Bocsi, hogy így eltűntem, de nem akartalak felébreszteni.

-         Semmi baj. Egyébként merre jártál? – érdeklődtem közelebb húzodva hozzá.

-         A hétvégével kapcsolatban intézkedtem.

-         Értem.

-         Hogy érezted itthon magad anyával? Nem pörögte kicsit túl a dolgot?

-         Egész jól elbeszélgettünk. Nagyon jó fej anyukád van! Mesélt ám nekem pár sötét titkot a múltadból!

-         Ajjaj...már félek, hogy mit tudtál meg. – nevetgélt kissé zavarba jőve.

-         Sok mindent. Például, hogy milyen korán kezdted a csajozást Mar del Platában.– néztem rá sokat mondóan.

-         Mindig is kíváncsi természet voltam és érdekelt, hogy milyen a női mosdó belülről. – nevette el magát a gyerekkori emlékre gondolva.

-         Egyébként anyud megmutatta a műtermét is.

-         Igen? Akkor nagyon megkedvelt, mert oda nem mindenkit enged be. – mosolygott rám – Van kedved egy kis városnézéshez? – váltott témát.

-         Hol kezdjük? – kaptam fel a fejem.

- Az legyen meglepetés. Tudom, hogy imádni fogod. – állt fel a hintáról és felém nyújtotta a kezét. Magamhoz vettem a szükséges dolgokat és rábízva magam Gonzalora elindultunk várost nézni. San Telmonak különleges hangulata van,ami azonnal megfogott, mert Budapestre emlékeztetett. Ez Buenos Aires művésznegyede, ahol a házak falát festmények és mozaikok díszitik. A kerület minden pontjáról látni a San Telmo bazilika tornyait. Egy-két kapualjban láttuk a gyönyörű kovácsolt vas remekeket, mögöttük a házak udvarában kinn ültek egy asztalnál páran és matét iszogatva beszélgettek, a gyerekek pedig játszottak vagy fociztak. A legtöbb utca és utcácska macskaköves ezeket pedig apró régiségboltok és kávéházak szegélyezik. Le is ültünk az egyik kis confíteria teraszán és rendeltünk két jegeskávét. Miközben az egy gombóc vanilíafagyit néztem,ahogy olvad és kisebbeket kortyolgattam a csészéből, beszélgettünk Gonzaloval. A kis kávézók közt szüntelenül tangózene szólt, én pedig teljesen elmerültem a számomra ismert és ismeretlen dallamokban. Miután az utolsó cseppet is kiittam a csészéből kéz a kézben sétálni indultunk a macskaköves téren. Egy terebélyesre nőtt fa árnyékában álltunk meg ismét, én pedig teljesen belefeledkeztem az Adios muchachos  hangjaiba és a látványba, ahogy egy idős bácsi és egy idős néni nem zavartatva magát táncolni kezd a tér közepén.

-         Tetszik? – súgta a fülembe a kérdését Gonzalo.

- Nagyon. Köszönöm, hogy idehoztál! – hajtottam a fejem a vállára és az ujjaim összefontam az övével. A zenekar pedig zeneszámot váltott és jelezve, hogy az utolsó szám jön eljátszották a tangók himnuszát, a La Cumparsitát. Akaratlanul is jobban megszorítottam az argentinom kezét, mert előtört bennem pár emlék a táncosi pályafutásomból, amikor egy-egy bemutatón tangót táncoltam. Bár én a latin-amerikai kategóriában versenyeztem, alkalomadtán eljártam tangózni is, mert a sentimiento tango teljesen elvarázsolt és rabul ejtett. Gonzalo maga után húzott és odamentünk, ahol az előbb az idős pár táncolt.

-         Táncolni sajnos nem tudok, de azért megpróbálom.

-         A tangó lényege a járás és az ölelés. Mind a kettő megy, nem? – kérdeztem mosolyogva.

-         Járni tudok.

-         Ölelni is. – igazítottam helyre a kezét a derekamon. – Te vezetsz, én majd követlek. – szóltam, mire ő előre lépett egyet, én pedig lekövettem a lépést és hátra lendítettem a lábam egy boleoval. Lehet, hogy technikailag nem a világ legjobb tangóját adtuk elő, de az összes tánc közül ezt élveztem a legjobban, az biztos.

-         Ezelőtt még sohasem táncoltam veled. – jegyezte meg.

- Már itt volt az ideje. – kacsintottam rá és egy ganchoba fogtam a lábát a tánc utolsó mozdulataként és hátra hajlottam, miközben szorosan tartott a derekamnál. Pár pillanatig, amíg a zene utolsó hangját is el nem vitte a szél úgy maradtunk, majd leengedtem a lábam és talpra álltam. Gonzalo továbbra sem engedett el, csak nekitámasztotta a homlokát az enyémnek, aztán minden érzését, amit felszabadított a tánc, belesűrítette egy csókba, én pedig teljesen átadtam magam az érzésnek. A lágy tavaszi szellő meglibbentette a hajam és egy kósza tincset az arcomba fújt ezzel visszatérítve minket a valóságba. Úgy éreztem, mintha egy titokzatos varázslat lengett volna körbe minket, ami csak akkor kezdett el oszladozni, amikor az ajka elvált az enyémtől. Még pár pillanatig átölelve tartott, mielőtt elindultunk volna az újabb állomás, a Plaza Mayo felé. Ahogy megpillantottam a tér egyik oldalán magasodó elnöki palotát, vagyis a Casa Rosadát, rögtön Andrew Lloyd Webber híres musicaljének aranymetszése jutott eszembe. „Don’t cry for me Argentina” – hallottam a lelki füleimmel a híres dal szövegét és nem került nagy erőfeszítésembe, hogy odaképzeljem a jelenetet magam elé. Átmenve a díszcserjék és virágok által szegélyezett tér másik oldalára a Catedral Metropolitana épületéhez értünk. Külsőre a Szépművészeti Múzeumot juttatta az eszembe otthonról, de ebben az épületben nem múzeum működött, hanem a Fővárosi Székesegyház. A hatalmas ajtó egyik szárnya nyitva volt, hogy becsalogassa az utca népét. A zajos forgatagból jól esett kicsit belépni a hűvös csendbe. A legutolsó padsorban leültünk kicsit, majd egy rövidebb ima után, kisétáltunk a szikrázó délutáni napsütésbe. Vettünk fagyit, aztán továbbmentünk felfedezni a várost. Ahogy eltüntettem a fagylaltomat, Gonzalo arra kért, hogy csukjam be a szemem, aztán megfogta a kezem és maga után húzott.

-         Meddig kell még csukott szemmel mászkálnom? – türelmetlenkedtem.

-         Mindjárt ott vagyunk. Nem ér lesni! – figyelmeztetett.

-         Most már nagyon érdekel, hogy mit nem nézhetek meg.

- Kinyithatod.  – adta meg az engedélyt Gonzalo. – Üdvözöllek Buenos Airesben! – fonódott két karja a derekam köré és egy puszit adott a nyakamra, míg én csodálattal a szememben néztem körül. A 9 de Julio széles sugárútjának egyik oldalán álltunk és lélegzetelállítóan festett az, ami a szemem elé tárult. A 20 sávos sugárút szélét fák és hatalmas épületek fogják közre az argentin főváros kellős közepén. Ez a hely Buenos Aires szíve, ami soha sem alszik. Üzletek, irodaházak és éttermek váltják egymást sorban és szinte nem is látni, hogy mi van az út túloldalán. Már innen kiszúrtam a város jelképét, az Obeliscot, ezért arrafelé vettük az irányt. Egy szintén gyönyörűen rendben tartott tér közepén tör az ég felé a hatalmas emlékmű, előtte pedig egy nemzeti zászlót lenget a szél. Az idő már eléggé estefelé járt, mire ezt mindet végignéztük, így úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk, mert ennyi városnézés elég volt aznapra. Fáradtan gyalogoltunk a saavedrai parkon keresztül, amikor alig valamivel az Higuaín ház előtt elkapott minket egy futó eső. Esernyőt persze egyikünk sem vitt, így pillanatok alatt sikerült bőrig áznunk a tavaszi záporban. Meggyorsítva a lépteinket, szinte futottunk a kapuig. Csak a saját lépéseink zaját és az eső kopogását verte vissza a kihalt utca. A kapu előtt megállva, mielőtt Gonzalo kinyitotta volna, megragadtam a pólójánál fogva, magamhoz húztam és lábujjhegyen állva addig pipiskedtem, amíg meg nem tudtam csókolni. Az argentinom meglepődött, de azért visszacsókolt, aztán kinyitotta a kaput.

-         Ez mi volt?

-         Még sohasem csókoloztam esőben. – válaszoltam, míg ő becsukta a kaput.

- Jó volt? – kérdezte, de én nem válaszoltam, csak bólintottam egyet. Gonzalo megfogta a derekam, majd magához húzott és ezúttal ő csókolt meg. – Szerintem is az volt. – jegyezte meg egy huncut mosollyal, aztán befutottunk a házba, hogy minél előbb száraz ruhába bújhassunk, miközben Nancyt hallgattuk, aki jól leszidott minket, hogy miért nem vittünk esernyőt és felsorolta a fél orvosi lexikont azt illetően, hány féle betegséget lehet úgy összeszedni, ha elázik az ember egy futó tavaszi záporban. Miután megvacsoráztunk felmentem a szobánkba és az ölembe véve a laptopom, felmásztam az ágyra. Megnéztem az e-mailjeimet és elkezdtem törölgetni a spameket, amikor már épp ki akartam kapcsolni a gépet, jött egy újabb üzenetem. Elkerekedett szemekkel néztem a feladót és megnyitottam. Az eddigi nagyon is jó kedvemre, most árnyék vetült és annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, amikor Gonzalo felmászott mellém.

-         Rossz hírt kaptál? Mi a baj? – érdeklődött.

-         Nem érdekes. – vontam vállat, aztán kikapcsoltam a laptopot.

-         Biztos? – vette kezébe az arcom.

-         Száz százalék. Csak elhűltem, hogy mennyi szemetet küldenek. Tele volt velük a postafiókom. – nyugtattam meg -  Nem alszunk? Én nagyon fáradt vagyok. – ásítottam egyet a hatás kedvéért.

-         De. – oltotta le az éjjelilámpát. – Jó éjt Alejandra!

- Jó éjt Gonzalo! – adtam neki egy szájrapuszit, aztán hozzábújtam és míg az argentin percek alatt elaludt, a gondolataim engem nem hagytak nyugodni. „Hamarosan találkozunk!” – írta Javier az üzenete végén. Ám azt nem tudhattam, hogy csak kellemetlenkedik vagy tényleg meg akar keresni? Nem akartam elmondani Gonzalonak, hogy már másodszor írt nekem, mert nem akartam, hogy ez az egész elvonja a figyelmét a fociról. Úgy határoztam, hogy kézbe veszem a dolgokat és ha Javier felbukkan, majd én elintézem. Az nem hiányzott semmiképp sem, hogy ők ketten találkozzanak...Gonzalo érdekében.... 

A másnap délelőtt a Boca negyedben talált minket. A házakat vidám színekkel festették ki a legelterjedtebb színkombinációk a zöld-fehér-piros, ami az olasz zászlót idézi és a kék-sárga, azaz a Boca Juniors futballcsapat alapszínei-a csapat beceneve nem hiába genovai arany kékek-. A házak erkélyein néhol vicces feliratok olvashatók a rácsra függesztett táblákról, néhol pedig színes bábuk állnak ott.A kedvencem az a ház,amelynek erkélyén egymás mellett van Carlos Gardel, Eva Perón és Diego Maradona. Azt eddig is tudtam,hogy utóbbi hatalmas tiszteletnek örvend Argentínában, de ezt más olvasni és más élőben tapasztalni. Ahogy séta közben közeledtünk a La Bombonera stadion felé, úgy láttam egyre több olyan kis emléktárgyat, ami a Boca Juniorshoz és Maradonához kötődik. Ez a 2 összenőtt….de a Boca szurkolók körében elég nagy  népszerűségnek örvend Martín Palermo is vagy Riquelme, bár egyikük sem  közelíti meg népszerűségben a Pibe de orot. Még egy kicsit nézelődtünk a stadion környékén és elindultunk vissza a Calle de Floridán, ami a tangóimádók mekkája a San Telmo után. Innen nem volt messze a következő uticélunk, a Japán kert felé. Nagyon jó volt sétálgatni az árnyékot adó fák alatt. Ha az embert ide dobnák le csak úgy,hirtelen nem tudná eldönteni,hogy hová csöppent. Hangulatában teljesen japán, sok hidacskával és szigetecskékkel. Miután keresztül-kasul sétálgattuk a japán kertet megálltuk pihenőt tartani a legnagyobb hídnál, amelyre rengeteg lampion volt aggatva. Este biztos nagyon hangulatos lehet itt sétálgatni, bár így sem volt rossz.A híd közepénél járva csak rádőltünk a korlátra Gonzaloval, én pedig végigjárattam a szemem a csodálatos kerten.

- Mutatok valamit, ha még megvan. – rángatott ki a párom hangja a gondolataim közül, aztán elindultam utána. Megkerültük a park közepén található tavat és a part menti ösvénytől nem messze, kicsit eldugva egy pavilont pillantottam meg. Nagyon kis romantikus zug volt pláne, hogy épp a tavasz derekán járt már az idő és a körülötte lévő fák egytől-egyig virágba borultak és csodálatos virágillat lengte körbe a kis építményt. Rátámaszkodtam a korlátra és mélyet szippantottam az édes és illatos levegőből.

-         Szép?

-         Nagyon! – sóhajtottam egyet.

-         Egy meghatározó élmény köt ide. – tette zsebre a kezét és nekidőlt a korlátnak mellettem.

-         Mi az? – fordultam felé érdeklődve.

-         Itt csókoloztam életemben először, bár először nem értettem, hogy miért jó ez az egész és borzalmas volt, de itt történt. –nevette el magát.

-         Értem.  – nevettem én is – Ha már itt tartunk, én is borzalmasnak és undorítónak találtam először.

-         És most? – jött közelebb hozzám.

-         Erről nem beszélni kell.

- Igazad van. – helyeselt, aztán lassan és gyengéden, de mégis őríjtően birtokba vette az ajkam és akkor megszólalt a mobiltelefonja. Morogva kezdte el megkeresni a kis szerkezetet, aztán némiképp megenyhülve fogadta a hívást.

„Fede, te mindig tudod, hogy mikor kell telefonálni!....Igen....Alejandrával vagyok a Japán kertben.....Várjál, mindjárt megkérdezem!”

-         Alejandra, a lökött bátyámék átjönnek este és azt kérdezi, hogy elfogadjuk-e a kihívását egy trucora.

-         Tök jól hangzik, de nem tudok trucozni.

-         Megtanítalak. Nem bonyolult.

-         Akkor benne vagyok.

„Azt mondta, hogy benne van....Majd megbeszéljük! Ja, ne felejts el papírzsebkendőt hozni magaddal! Csúnya verés lesz a vége...Persze, persze. Szia!” – bontotta a hívást, aztán eltette a telefont és indítványozta, hogy induljunk haza, mert a trucolecke nem tűrhet halasztást. Az Higuaín házban csak annyi szusszanásnyit időt engedett nekem, amíg megebédeltem, mert utána rögtön ment is előkeresni egy pakli kártyát. Alighogy kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, már jött is le a lépcsőn Lautaroval, kezében egy pakli kártyával.

- Gyere öcskös, tanítsuk meg trucozni Alejandrát .- Ezt nem kellett Lautaronak sem kétszer mondani, szinte dörzsölték a tenyerüket,  hogy egy hitetlent megtéríthetnek a szent tudományuknak. Kint az udvaron a fiúk elrendezték a terepet kitették a kerti asztalt egy árnyékos helyre és hoztak ki hozzá székeket. Lefogadom, hogy ilyen jól még életükben nem szórakoztak, mint amikor engem tanítottak blöffölni. Viszont én szinte nem értettem semmit ebből az egészből csak úgy repkedtek a szakkifejezések, egymás szavába vágva magyaráztak én pedig csak bólogattam mindenre. Ebben a pillanatban megértettem, hogy milyen belecsöppeni egy igazi, tipikus argentin család hétköznapjaiba. Az idő viszont gyorsan repült és nekem muszáj volt elmennem készülődni, így végre egy kis lélegzetvételhez jutottam. Vacsora közben míg mindenki csak beszélt, beszélt és beszélt azonkívül, hogy próbáltam kitalálni, hogy mikor jut idejük rágni, a truco szabályait ismételgettem magamban. Legalábbis azokat, amikre emlékeztem. A desszert után pedig már ment is ki mindenki az udvarra, hogy a délután megbeszéltektől eltérően fiúk Vs. lányok felosztásban megkezdődjön a háború. Amit délután levágtunk az engem tanítás közben az semmi ahhoz képest, ami az esti játszma alatt ment. Mikor sor került az első osztásra a lapjaimra nézve a szemem lehunytam jelezve, hogy vak vagyok, tehát nincs pontom. Erre Fede a szemöldökét felhúzta ez azt jelentette, hogy nála van a pakli legértékesebb lapja. Gonzára néztem és csücsörítve egy csókot fújtam a levegőbe,ez a kettes jele, erre ő ugyanezt tette én meg nem tudtam eldönteni, hogy neki is kettese van-e vagy csak piszkoskodik? Így küldözgettünk egymásnak jeleket mielőtt eljött a licit ideje. Magabiztosan kezdve mondtam, hogy „envido” vagyis nyitólicit, holott nem voltak hozzá meg a szükséges pontjaim. Legalábbis, ha jól emlékeztem a szabályokra. Nagyon jól blöffölhettem, hogy nem buktam le. Majd pedig szépen lejátszottuk a játszmát és nemhogy nem buktam le, sőt én nyertem. Az este folyamán még pár partit lejátszottunk és elég kiegyenlített volt az állás a 2 csapat közt. Az utolsó csatát pedig úgy alakult, hogy én és Gonzalo vívtuk. Épp elég nagy meglepetésként szolgált, mert jószerivel csak 2-3 ilyen kis jelzést tudtam megjegyezni és azokat ismételgettem egyfolytában. A kezdők szerencséje viszont meghozta a bátorságomat és vakmerően mondogattam felváltva „truco”-t és „quiero vale cuatro”-t, bár néha azt se tudtam, hogy mit mondok. Az utolsó lapmenetnél körénk gyűlt az egész család, ezen múlt, hogy melyik csapat nyer a tét szerint pedig a győztesek kérhetnek valamit a vesztesektől, amit kötelező teljesíteni. Gonzalo osztott 3 lapot nekem és másik hármat magának. Próbálta azt sugallni, hogy neki a lehető legjobb hármas jött ki, nekem esélyem sincs ellene, de nem hittem neki, na meg én is blöfföltem. Percekig csak szemeztünk egymással, mint a western filmek főhősei, ha párbajra készülnek. Én untam meg előbb a dolgot és az egyik kettest letettem az asztal közepére, hagy higyje csak, hogy rossz a lapjárásom. Válaszul ő egy hetest rakott le a lapomra és a pókerarcom mögött jól meglepődtem. Lehet, hogy nem is blöffölt? Próbáltam menteni a helyzetet azzal, hogy bemondtam egy „truco”-t amire ő „quiere”-vel válaszolt így letettem a hatost is az asztalra, nagyon magabiztos volt és az „ahhoz-hogy-elverj-korábban-kelj-fel-édesem” arckifejezéssel letette a nála lévő 2 lapot elém.

-         Látod ezt mi corazón?-dőlt hátra a székben elégedetten.

-         Hát te ezt? – tettem le a jóval nagyobb értékű lapot a többi tetejére. Kikerekedett szemekkel hajolt az asztal fölé és próbálta feldolgozni, hogy kikapott.

-         Nem. Nem. Délután még játszani sem tudtál! – csóválta hitetlenkedve a fejét.

-         Fiam, sokat kell még tanulnod ha nőkről van szó. - veregette meg a fia vállát Jorge nevetve.

- Még jó, hogy hoztam papírzsepit. – dobta Gonzalo ölébe Fede a 100-as csomag papírzsebkendőt és egy barackot nyomott az öccse fejére. Még csak az első pár nap telt el, de én máris otthon éreztem magam Buenos Airesben is és kíváncsian vártam, hogy mi fog még történni a hét második felében, itt a Föld másik végében...