Un sueno en realidad I. - 20.fejezet

Sziasztok!

Bocsánat a késésért, de sajnos akadt egy kis problémám az internettel. :/ 

Nem sok mindent fűznék hozzá a részhez, csak jó olvasást kívánok hozzá! :)

Jah! Ebben is van már Pipita, de a következőben még több lesz, ígérem. :) ;)

puszi:

Detti

Belöktem az ajtót és csak annyit láttam, hogy a diákjaim az egyik társukat állják körül.

„Engedjetek oda!” – tereltem félre a másod éveseket, hogy én is odaférjek a földön fekvő sráchoz, aki egyik kezével a bal lábát fogta a másikkal pedig a földet ütötte kínjában. Alicia az ajtóból nézte végig a jelenetet, ahogy én odatérdeltem a sérült diák mellé.

-         Benja! Mi történt? Hol fáj? – néztem aggódva a srácra.

-         A térdem ... meg úgy minden. Nem bírok felállni. – nyögte alig hallható hangon és ismét a parkettát csapkodta. Nem mertem hozzáérni a lábához, de azt még így is meg tudtam állapítani, hogy súlyos a helyzet, hisz nagyon nagy fájdalmai voltak Benjamínnak.

- Hívta már valaki a mentőket? – járattam körbe a szemem a teremben.- Alicia, csinálj már valamit! Nem látod, hogy mennyire szenved? – kiabáltam a még mindig az ajtóban álló exbalerinára, mire végre kiment a teremből és tárcsázta a mentőket. – Mindjárt itt lesznek a mentők és adnak valamit, amitől nem fog ennyire fájni. – nyugtatgattam a srácot, aki már a fájdalmi tűréshatárának küszöbén állt. Ölembe véve a fejét simogtani kezdtem és úgy csitítgattam, mint ahogy anya csinálta velem, amikor kiskoromban leestem a padról és majdnem eltörtem a lábam. Szerencsére nem kellett sokáig várni, pár perc múlva meg is érkeztek a mentősök és kapott fájdalomcsillapítót. A kínja még így elég pokoli volt, de már az elviselhető szinten belül. Miután kivitték a teremből Alicia a fülembe súgta, hogy elmegy felhívni a családtagjait, én addig derítsem ki, hogy mi történt a próbateremben. Intettem a másodéveseknek, hogy üljenek le körben a parkettre, aztán én is közéjük telepedtem.

-         Valaki mesélje el nekem, hogy mi történt Benjamínnal! – néztem várakozón a diákokra, de senki sem akart megszólalni. Olyan néma csünd telepedett a próbateremre, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. – A hallgatás nem megoldás! Tudnom kell, hogy mi történt a teremben, amíg én kinn voltam Aliciával! Nagyon kérlek titeket, hogy mondjátok el nekem! – kérleltem őket, de még mindig néma csend volt csak a válasz. – Hát jó, nekem így is jó. Addig innen senki nem teszi ki a lábát, amíg el nem mondjátok, hogy mi történt Benjamínnal! – álltam fel a helyemről és fel – alá kezdtem járkálni a meredten maguk elé bámuló, az előbbi események miatt láthatóan kicsit megtört diákok előtt. Egy jó 10 percet sétáltam monotonul a terem egyik pontjától a másikig, mint ahogy a ketrecbe zárt vadak szoktak, mikor is Roberto végre megtörte a csendet.

-         Az én hibám volt az egész. – hajtotta le a fejét bűnbánóan a máskor mindig vidám és kissé szemtelen srác. -   Addig – addig cukkoltam a kis törpét, hogy jobb lenne egy cirkuszba bohócnak, amíg meg nem akarta mutatni, hogy igenis jó táncos. Megpróbálkozott egy akrobatikusabb elemmel, de a helyből hátraszaltót elvétette és rosszul ért talajt.

- Azt tudod, hogy ez az ártalmatlannak tűnő cukkolásod lehet, hogy tönkretette Benjamín életét? Az is benne van a pakliban, hogy többet nem táncolhat és ezt nem fogod tudni egy bocsánatkéréssel helyrehozni. Roberto, neked fogalmad sincs arról, hogy milyen érzés az, amikor az ágyad végében álló orvos közömbös hangon azt mondja, hogy soha többet nem táncolhatsz. Elképzelni sem tudod, hogy mennyire fáj, amikor mégis megpróbálod és rájössz, hogy a mozdulatok már nem úgy mennek, mint régen.- az emlékeketől könnyek gyűltek a szemembe - Kívánom, hogy soha ne is tudd meg, de máskor számolj el tízig, mielőtt megszólalnál és cukkolni kezdenéd a másikat. Különben sincs jogod hozzá, hogy mások felett ítélkezz! Nem neked kell eldönteni, hogy melyik évfolyamtársad ripacs és melyikük tehetséges színész, hogy melyikük első rangú táncos és melyikük kétballábas. Akiket ide felvesznek, mindannyian számot adtak a tehetségükről a felvételin és nem a semmiért vannak itt.  Az, hogy apád az egyik támogatója az iskolának, még nem jogosít fel semmire! Gondolkozz el ezen! – dőlt belőlem a szó, aztán intettem az évfolyamnak, hogy elmehetnek és kirohantam a teremből. Minél előbb szükségem volt egy kis friss levegőre, ezért az iskola előtti tér egyik padjára ültem le és igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy megnyugtassam magam. Nagyon szerettem volna valakivel beszélni, de Juannak órája volt, Ana a színházakat járta, hogy a válogatók ügyében tárgyaljon, Gonzalo pedig még edzésen volt. Egy ideig ott üldögéltem a padon és a tér forgalmát figyeltem, aztán vettem egy nagy levegőt és visszamentem az iskola épületébe. Beletemetkeztem a papírmunkába, az értékelések írásába, hogy ezzel is elvonjam a figyelmem a Benjamínnal történtekről, de nem nagyon sikerült. Nagyon aggódtam a diákért és azon imádkoztam magamban, hogy még ha most súlyosnak is nézett ki a baj, derüljön ki, hogy gyorsan felépül és nem marad neki vissza semmi problémája, hisz nagyon fiatal még és egy csodás karrier áll előtte. Igazságtalan lenne az Istentől, ha elvenné tőle ezt a lehetőséget. Az arcom a kezembe temetve ültem az asztalomnál, amikor is Julia, Jauregui titkárnője a kezét a vállamra tette, én pedig ijedten rezzentem össze.

-          Alejandra, az igazgatónő hívat.

- Azonnal megyek. – néztem fel rá és felálltam a székről. Bementem a mosdóba, hogy valamit javítsak a kinézetemen, aztán Alicia irodája felé vettem az irányt. Ahogy beléptem az ajtón megpillantottam az asztalnál Benjamín szüleit az ügyvédjükkel és Robertot meg az édesapját. Az elmondottakból kiderült, hogy Benjamín bal térdében minden szakadt, ami elszakadhatott. Estére tervezték a műtétet végrehajtani rajta az egyik híres madridi magánklinikán, többet nem mondtak. Mint kiderült Alicia azért hívatott, hogy elmeséljem azt, amit én tudok az esetről, aztán rögtön ki is küldött az irodájából, de kikötötte, hogy addig ne menjek sehová, amíg nem hívat még egyszer. Az ajtók mögött hosszú egyezkedés indult és tudtam, hogy itt nem csak Benjamín sorsa a tét, hanem sokkal több. A Ríos házaspár nem hiába hozta magával az ügyvédjét, itt jóval komolyabb baj van. Túl ideges voltam hozzá, hogy visszamenjek a tanáriba és tovább folytassam az értékelők írását, képtelen lettem volna bármi másra is odafigyelni. Fel-alá járkáltam az első emeleti folyosón, csak néha-néha álltam meg pár percre, hogy a korlátnak támaszkodva nézzem az aulában folyó életet. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el addig, amíg újra be nem hívott Alicia, de nem is számított. Megálltam az iroda közepén és figyelmesen végighallgattam a rövid összefoglalását annak, ami a zárt ajtók mögött folyt. Benjamín szülei azzal szándékkal jöttek az iskolába, hogy bepereljék az intézményt a fiúk balesete miatt és kártérítést kapjanak. A múlt tanév végén azonban a csőd szélén egyensúlyozott az iskola és épphogy sikerült elkerülniük a bezárást, miután a tehetősebb diákok szülei közül sokan Carmen mellé álltak és kiseb anyagi injekciókkal összehoztak annyi pénzt, hogy finanszírozni tudják az intézmény kiadásait. Bár már helyreállt az anyagi egyensúly, ez a válság még mindig éreztette a hatását, ezért is reagált úgy Lucas tandíjának hiányára Alicia, ahogy. Ríosék irreálisan magas kártérítési összeget követeltek, ezt képtelen lett volna az iskola kifizetni, mert akkor rögtön a következő percben be is zárhatták volna az intézményt az első félév közepén. Hosszas viták után Benjamín szülei összesúgva a jogi képviselőjükkel előálltak egy ajánlattal: elállnak a pertől és a kártérítési igényüktől, ha a felelőst kirúgják. Jauregui számára a tét az iskola jövője volt, ezért rábólintott az ajánlatra. Nem akarta épp most elveszíteni az iskolát, amikor – még ha csak átmenetileg is – de megkaparinthatta az igazgatói széket és elég csábítóan hangzott neki, hogy kidobhat valakit az iskolából. Az a valaki pedig én lettem, mivel az én órámon történt a baleset. Hiába érveltem és próbáltam jobb belátásra téríteni Jaureguit, Ríosékat és Roberto édesapját nem jártam sikerrel, csak annyit értem el, hogy megfenyegetett Alicia, hogy ha nem távozom, akkor kidobat a biztonságiakkal és adott 1 hetet, hogy elvigyem az összes holmim. Jauregui természetesen örült, hogy végre megszabadult tőlem. Teljesen összetörve mentem be az üres tanáriba, hogy amit össze tudok pakolni, azt elvigyem, a többiért meg pár nap múlva terveztem bejönni. Még sírni sem tudtam, pedig szerettem volna. Úgy éreztem, hogy mindennek vége. Nehéz léptekkel indultam el és az ajtóból még felnézve az emeleti folyosóra elkaptam Alicia önelégült tekintetét, ahogy minden lépésemet a szemével követi onnan fentről és megfogadtam, hogy amíg ez a nő itt dolgozik, soha többé nem teszem be a lábam Carmen Arranz iskolájába. 

A lábaim maguktól vittek a metrómegálló felé és szinte mechanikusan csináltam mindent, nem is kellett odafigyelnem. Egyre csak az járt fejemben, hogy mihez fogok kezdeni? Már másodszor kellett feladnom az álmom és megint nem a saját hibámból. Nem tudtam megérteni, hogy Roberto hogy úszhatta meg? Jauregui miért gyűlöl ennyire? Szinte észre sem vettem, hogy merre járok, csak akkor eszméltem fel ismét, amikor már a calle peña del soli ház kapujában álltam. Beütöttem a kódot, aztán bementem, ledobtam az előszobában a táskám és még át sem volt kedvem öltözni, csak lehuppantam a kanapéra a nappaliban és megpróbáltam kicsit összeszedni magam. Tompa ürességet éreztem belül, semmi mást és a fejemben is rengeteg kérdés zsongott, csak éppen egyikre sem tudtam a választ. Hátradöntöttem a fejem és becsuktam a szemem. A gombócot ott éreztem a torkomban, de sírni még mindig nem tudtam.

-         Hola Bonita! – hallottam meg közvetlen az ajtónyitódás után Gonzalo vidám hangját, mire megpróbáltam kicsit rendezni a vonásaimat. – Nem számítottam rá, hogy ilyen korán hazajössz, de őrülök neki. Végre együtt tölthetünk majd egy délutánt. – pakolt le az előszobában. -  Jaj te, képzeld Javiék mekkora hülyeséget csináltak az edzésen! – lépett be a nappaliba, csak aztán meglátott és elkomolyodva guggolt le elém a kanapé elé. Megfogta mind a két kezem, aztán faggatózni kezdett. – Bántott valaki? Mi történt? Mondj el mindent! – egyenesedett fel és inkább letelepedett mellém, aztán magához húzott és szorosan átölelt, ezzel áttörve a gátat bennem és végre eleredhettek a már régóta csak gyűlő könnyeim. – Sírj csak! Utána jobban fogod érezni magad. – kezdte el a hátam simogatni, miközben apró puszikat nyomott a fejem búbjára. Miután jól kisírtam magam elmeséltem neki az egész történetet a balesettől Roberto vallomásán át egészen Ríosék kártérítési igényéig.

-         ... Szerettem tanítani, érted? Régen el sem tudtam volna képzelni, hogy egy tucat fiatalt tanítsak majd és bár lehet, hogy volt pár hibám, de akkor is szerettem délelőtt a próbateremben figyelni, ahogy megszületik mindaz, ami addig csak a fejemben létezett. Öröm volt látni, hogy napról-napra jobbak lesznek és akkor kirúgnak egy olyan dologért, aminek nem én vagyok a fő felelőse. Azt elismerem, hogy nem biztos, hogy ki kellett volna mennem Aliciához, de akkor is... – fejeztem be szipogva a mesélést, miközben Gonzalo figyelmesen hallgatott.

-         Ne hibáztasd magad amiatt, hogy nem voltál benn a teremben. A diákjaid papíron felnőtt emberek és tudniuk kellene viselkedni, másrészt pedig az a hárpia hívatott. Azt hiszem, hogy mindjárt elmegyek és elbeszélgetek kicsit azzal a sziprtyóval meg megtanítom azt Robertot is rá, hogy válallni kell a tetteinkért a felelősséget, nem pedig csendben lapítva végignézni, hogy mást hurcolnak meg a saját hülyeségéért. – szorult ökölbe a keze a dühtől.

-         Hagyd a fenébe az egészet! Robertot nem fogják kitenni, mert az ő apja az iskola egyik fő támogatója. Hülyék lesznek elengedni az arany tojást tojó tyúk kiscsibéjét.

-         De ezt akkor sem tehetik meg veled, sőt senkivel sem! Ez így nem tisztességes!

-         Őszintén szólva nekem kedvem sincs bármit is lépni az ügyben, mert bármennyire is szeretem a diákok nagy részét és a kollégáimat, a barátaimat képtelen lennék oda visszamenni. Ha holnap térden csúszva könyörögne Alicia az ajtó előtt, akkor sem mennék vissza. Nem tudnék 5 percnél többet egy légtérben lenni azzal a nővel.

-         Próbálna csak idejönni...

-         Nyugodj meg, nem fog. Örül, hogy végre megszabadult tőlem. De miért kell már megint egy másik tánccal kapcsolatos álmomat elengednem? Ez nem igazságos! – csaptam egyet a kanapéra - Úgy érzem, hogy kár volt felszámolni otthon mindent és ideköltöznöm.-gyűrtem össze gombóccá a zsebkendőt a kezemben.

-         Teljesen megértem az érzéseidet, de tényleg sajnálod, hogy Madridba költöztél? Mindent? – komorodott el az argentin, nekem pedig csak ekkor esett le, hogy az utolsó mondatommal sikerült megbántanom. Ez teljesen úgy hangzott, mintha nem is számítana, hogy ő is itt van és ez láthatóan rosszzul is esett neki. Felállt mellőlem és odasétált az ablakhoz, elgondolkozva bámulta a kertet.

-         Jaj Istenem, olyan hülye vagyok! – álltam fel és odamentem hozzá – Gonzalo, félreértettél. Csak arra gondoltam, hogy az állásért kár volt, de miattad nem. Ha nem jövök ide, soha nem ismerlek meg és csak élném tovább a szürke kis életem Pesten. Már most tudom és érzem, hogy többet nyertem a költözéssel ...az állásom elveszíthetem, de azt amit idebenn irántad érzek,az senki sem veheti el tőlem. Soha nem gondoltam, hogy mi valaha is összekeveredünk és egyszer ennyire fontos leszel nekem. Annyira, hogy minden más eltörpül mellette. – öleltem át hátulról és rögtön a  következő pillanatban simogatni kezdte a kezem.

-         Én vagyok a hülye. Bocsi! Most nagyon önző módon csak magamra gondoltam. – fordul felém és megölelt, én pedig örömmel vesztem el a karjai közt. – Figyelj Alejandra, emlékszel arra, aki feladta? – kérdezte miközben még mindig átölelve tartott.

-         Nem.

-         Látod, rá senki sem emlékszik. Tudom, most fáj, hogy elvesztetted az állásod, de ha fellöknek az úton, állj fel és menj tovább. Persze kicsit sajogni fog a térded, de egy idő múlva elmúlik majd a fájdalom. Madridban biztos nagyon sok tánciskola van és nem hiszem, hogy ne fogadna szívesen valamelyik, mert te vagy a legjobb koreográfus az Ibériai-félszigeten. Még jobb helyed is lesz majd, mint ahol dolgoztál. Meg fogod majd mutatni annak a klímaxos balerinának, hogy mennyire rosszul tette, hogy kirúgott, aztán meg majd verheti a fejét a falba!

-         Szerintem egy kicsit túlzol. Nem is láttál még munka közben.

-         Tudom, hogy te vagy a legjobb és kész. Megérzés. – mosolygott rám.- Muszáj neked folyton belekötnöd abba, amit mondok?

-         Jól van na.– húztam egy halvány mosolyra a szám.- Mindenesetre nem szeretnék neked csalódást okozni azzal, hogy csak a második vagyok.

-         Ez a beszéd! Egyébként sokkal szebb vagy, amikor mosolyogsz. – simogatta meg az arcom aztán hozzámhajolt és gyengéden megcsókolt, én pedig úgy éreztem, hogy hirtelen Jauregui és kirúgásom is egy egész apró jelentéktelen ponttá zsugorodik az univerzumban, mert amíg tudom, hogy Gonzalo mellettem van, addig nem is félek a jövőtől.

Rögtön másnap elmentem az iskolába az összes cuccomért, ami ott maradt. Kínosan ügyeltem rá, hogy ne fussak össze Aliciával és amekkora szerencsém volt sikerült pont olyan időpontot kifognom, amikor benn sem volt. Kinyitottam a szekrényemet és meglepetésemre egy boríték esett ki belőle. Tüzetesen megnéztem, hogy van-e rajta valami arra utaló, hogy ki csempészte oda, de semmi nem volt rá írva. Óvatosan kinyitottam és 2 papírt találtam benne, 2 álláshirdetés volt, mind a kettőnél táncosokat kerestek. Az egyik egy madridi hely volt, a másik pedig egy olyan társulat volt, akik nagyrészt a főváros környékén vállalnak fellépéseket, táncshowkat. Betettem a határidőnaplómba a borítékot a papírokkal együtt és hálával gondoltam arra a titokzatos személyre, aki becsúsztatta ezeket a szekrényembe. Miután végeztem a kipakolással, elbúcsúztam a kollégáimtól és hazafelé vettem az irányt. Aznap nem volt túl jó idő, így azt a tervemet, hogy sétálok egy nagyot a belvárosban, elvetettem és egy izgalmas regénnyel a kezemben elheveredtem a kanapén. Már teljesen el is felejtettem, hogy milyen érzés csak úgy lenni, de hamar sikerült újból hozzászoknom a kellemes semittevéshez, bár furcsa paradoxonként a tánc után is hiányérzetem volt. A könyv nagyon lekötött, de borzalmasan fáradt voltam, mert az elmúlt 2 nap teljesn kimerített és észre sem vettem, amikor szépen lassan elnyomott az álom a regénnyel a kezemben. Már az ebédidő is elmúlt, amikor ijedten ugrottam fel a kanapéról és ránézve az órára elcsodálkoztam, hogy Gonzalo még mindig nem jött haza, pedig az edzésnek már rég vége volt, ő pedig megígérte, hogy elvisz valahová délután. Kinézve az ablakon esőfelhőket láttam gyülekezni a spanyol főváros felett és a fellegek sötétségével egyetemben nőtt bennem az aggodalom, mert hiába hívtam, nem vette fel a telefonját. Rajta kívül csak egy csapattársa számát tudtam, ezért Sesét kezdtem el tárcsázni és reménykedtem, hogy tud nekem valamit mondani Gonzalo hollétéről...