Un sueno en realidad I. - 19.fejezet

Sziasztok!

Azzal kezdem, amit már páran tudtok,akik felnéztetek a chatre az elmúlt napokban: Sajnos nem vettek fel.:( De nem nagyon szeretnék tovább ezen szomorkodni, mert már 3 napja ezt teszem... Meghoztam a friss részt, remélem tetszeni fog! Elnézést, hogy ennyire későn teszem fel, de sajnos nem volt időm előbb jönni.

puszi:

Detti

Másnap legalább 2 tucat flamenco CD-vel a táskámban állítottam be reggel az iskolába és lázasan kerestem, hogy melyik zeneszámra készítsük el a koreográfiát. Aznapra a táncórákat elengedtem, csak azoknak kellett nálam megjelennie, akik a másnapi válogatón részt akartak venni.

-         Mit csinálsz, amiga? – lépett be a próbaterembe Ana és odasétált hozzám.

-         Zenét keresek a flamencohoz, de nem nagyon találok megfelelőt. – vettem ki egy újabb albumot a táskámból.

-         Felhívjam Sesét hogy ajánljon neked valamit? – tette a kezét a vállamra.

-         Nem kell, köszi! Azért elboldogulok – mosolyogtam rá a spanyol lányra, aztán visszafordultam a CD-khez.

-         Ha mégis, akkor szólj nyugodtan, benn leszek az irodában. – indult el Ana.

-         Rendben, szólni fogok.  - Ana! – szóltam utána, mire ő megállt az ajtóban és rám nézett – Menni fog ez nekem? Én tanítsak be egy flamencot két született spanyolnak? – kérdeztem kételyektől gyötörten.

-         Jaj már Alejandra, több önbizalmat! Menni fog és holnap lemossátok a lányokkal Jaureguit! Lehet, hogy nem születtél spanyolnak, de egészen úgy táncolsz.

-         Azért ne túlozz! Holnap pedig nem én fogok táncolni.

-         De te találod ki a koreográfiát és az majdnem ugyanaz. Elfogadsz tőlem eg tanácsot? – lépett vissza hozzám.

-         Igen. – bólintottam.

-         A reklámfilmesek mindig az egyedi ötleteket szeretik. Szerintem tegyél a koreográfiába pár nem szokványos elemet és akkor nyert ügyed van. Láttam tegnap Alicia próbáját, ő egy sevillanát készít 4 diákkal és semmi különös nincs a táncukban, akármelyik flamenco bárban látni ilyet.

-         Köszi a tanácsot, amiga! Azt hiszem tudom, hogy mit fogok csinálni... – gondolkoztam el.

- Nincs mit! Én neked szurkolok, tudod. Nyerjétek el a reklámspotban való szereplés jogát az iskolának! – ölelt meg aztán kiment a próbateremből. Összeszedtem azt a néhány CD-t, amit a HiFi környékén dobáltam szét és felmentem a tanáriba a laptopomért. Leülve az íróasztalomhoz kerestem egy megbízható zeneletöltő oldalt és letöltöttem a Queen Innuendoját. A koreográfiába nem nagyon szerettem volna belenyúlni semmiféle formabontó elemmel, mert azért mégsem szerettem volna, hogy aztán azt kezdjék el rólam híresztelni, hogy megszentségtelenítettem a flamencot. Nem éreztem illendőnek, hogy egy másik nép táncába radikálisan belenyúljak, de azt még nem éreztem bűnnek, ha a megszokott gitárzene helyett más zenei alapot teszek a koreográfia alá. Ahogy befejeződött a letöltés villámgyorsan kiírtam egy üres CD-re a dalt, aztán visszasiettem a próbaterembe és párszor meghallgattam egymás után a zeneszámot, bár már első hallgatásra összeállt a fejemben az egész koreográfia. Nem sokkal később Lola és Silvia is megérkezett és mint kiderült a hozzám beosztott diákok közül, csak ők ketten gondolták úgy, hogy megmérettetik magukat a másnapi válogatón, így volt időnk kidolgozni az összes lépést és csiszolni a mozdulatokon. Egy röpke bemelegítés után pedig neki is láttunk a munkának. Először mind a ketten furcsán néztek rám, amikor elárultam, hogy melyik zenét választottam, de miután közösen meghallgatuk a számot és átbeszéltük a táncot már kezdett nekik tetszeni az ötlet. Szerencsére nagyon jól haladtunk és hamar elkészültünk a koreográfiával, így nem maradt más hátra számunkra, minthogy izgatottan és a lehető legjobban felkészülve várjuk a válogatót.

Másnap már korán reggel egy őrültek házára hasonlított az iskola. A földszinti próbaterembe benézve alig hittem a szememnek, odabenn minden csillogott-villogott. Az egész falat betöltő tükör elé beállítottak egy asztalt, mögé pedig 3 széket és még Alicia székét is lehozták a balett teremből. Bevittem a táskám az öltözőbe és amikor kiléptem onnan, már a három vendégünket láttam, ahogy a próbatermet szemlélik.

-         Alicia Jauregui? – nézett rám kérdőn a társaság egyetlen nőtagja.

-         Nem, én Alejandra Várady vagyok, az egyik tánctanár. Üdvözlöm az iskolánkban! – nyújtottam kezet mosolyogva.

-         Örvendek, én Marcela Segovia vagyok, a parfümkirálynő. – mutatkozott be ő is utalva a sajtóban közismert becenevére.

- Elnézést, hogy megvárakoztattam önöket!  – sietett oda hozzánk  szabadkozva Alicia, hogy bemutatkozhasson engem diszkréten arrébb bökdösve. Szokásához híven tetőtől talpig feketében volt és magával hozta az elmaradhatatlan pálcáját is. Alicia teljesen úgy tett, mintha én ott sem lettem volna és Marcela hiába próbált meg bevonni a társalgásba, Jauregui minduntalan közbeszólt és úgy terelgette a beszélgetést, hogy elterelje rólam a 3 fős bizottság figyelmét. Nem sokkal később Ana is megérkezett és a pár diák is, aki részt akart venni a válogatón. A bizottság elfoglalta helyét az asztal mögött és mivel először Alicia csoportja következett, én az egyik sarokba ültem le egy zsámolyra, míg Jauregui a lehető legkecsesebben huppant bele a székébe és feszes, egyenes tartással helyezkedett el benne. Fél kezével a pálcájára támaszkodott, úgy figyelte a diákok táncát, néha – néha a bottal ütve a padlón a compást. A sevillanájuk csodálatosan sikerült és az egyéni táncok is a lehető legjobbak voltak, én pedig amiatt kezdtem el rágni magam, hogy emelett labdába se rúghatok és szegény Lolától meg Silviától máris elvettem egy szereplési lehetőséget. Miután az ő táncosai végeztek ránéztem Alicia arcára és láttam, amint kült rá a levakarhatatlan győztes mosoly. Utolsónak az én két tanítványom lépett elő, Lolán fekete ruha volt, Silvián pedig fehér. Egy flamencopárbajt adtak elő és már az első lépésnél látszott, hogy tökéletesen átélik az egészet. Amikor a HiFiből előtörtek az első hangok a bizottság minden tagja meghökkent egy kicsit és érdeklődve kezdték figyelni a parketten táncoló 2 lányt. Ahogy a sarokban állva néztem őket, rögtön megértettem, hogy miért pont ők ketten a legjobb flamencotáncosok az iskolában. Valóságos csoda volt, ami a parketten végbement a táncuk által. A szám felénél sem jártunk még, amikor a reklámszakember és a parfümkirálynő összesúgtak, amit jó jelnek értelmeztem, miközben Alicia egyre kényelmetlenebbül kezdett el mozgolódni a székén, Ana pedig feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy ez neki is nagyon tetszik. 

Amikor a dal utolsó hangfoszlányai is eloszlottak a terem kissé fülledt levegőjében Ana fordult oda a bizottság tagajaihoz és megkérdezte őket, hogy szeretnének-e egy kicsit félrevonulni, hogy megbeszéljék a döntésüket, ám Marcela nemet intett a fejével és összekacsintva a reklámszakemberrel felállt a székről.

„Nincs szükség tanácskozásra, már meg is hoztuk a döntésünket. Az összes koreográfia igen magas szinvonalú volt és nagy megelégedéssel tölt el, hogy ebben az iskolában ilyen magas szinten folyik a táncoktatás. Nem is volt könnyű feladat egyet kiválasztani a sok csodálatos koreográfia közül. Maguk itt mind nagyon tehetségesek és ehhez csak gratulálni tudok! Ha bármelyik üzlettársam reklámfilmet szeretne forgatni, ajánlani fogom neki, hogy legelőször ide jöjjön, úgyhogy senki se bánkódjon, aki most nem kap lehetőséget a szereplésre. A döntésünk egyhangú volt és nem másra esett a választásunk mint Lola Fernandez és Silvia Jauregui kisasszonyokra. Señora Várady, magának is szeretnék gratulálni, csodálatosan összerakott tánc volt és a zeneválasztás is parádés.” – fordult felém – „Köszönöm mindenkinek, aki eljött!” – nézett a többi diákra, aztán visszaült a helyére, az örömködő Lola és Silvia pedig hatalmas mosollyal az arcukon köszönték meg nekem a segítséget, aztán odamentek a bizottság tagjaihoz, hogy megbeszéljék a továbbiakat. Alicia leforrázva állt fel a székéből és úgy nézett rám, hogy ha szemmel ölni lehetne, akkor abban a pillanatban halottá váltam volna. A fogai közül egy halk gratulációt azért kipréselt magából, de aztán sietősen távozott a próbateremből és bezárkózott az irodájába, én pedig a tanári felé vettem az irányt.

-         Ennek a hárpiának meg mi a baja? Nem tudod véletlenül? – kérdezte Juan félbeszakítva a húrok tépését.

-         Szerintem a válogató miatt ilyen. – ültem le az asztalomhoz.

-         Tényleg a reklámspot! – csapott a homlokára - Az ma volt. Volt már döntés?

-         Volt. Lola és Silvia szerepelhet a kisfilmben.

-         Várj, kitalálom! Az a baja, hogy őket te készítetted fel, ugye? – tette félre a gitárját és leugrott az asztaláról.

-         Talán.

-         Gratulálok! – dobta le magát az asztalommal szemben lévő székre.

-         Ne nekem gratulálj, hanem a lányoknak. Ők táncolták el, méghozzá nem is akárhogy. – mosolyogtam rá a spanyolra.

-         Te is megérdemled, mert te készítteted fel őket. – replikázott. – Dios mio, ennyire lemaradtál a papírmunkával? – mutatott az asztalomon heverő 2 mappára egy gyors támaváltással.

-         Nem, csak megpróbálom kideríteni, hogy ki fizette be Lucas tandíjának a felét. – vettem a kezembe az egyiket.

-         Én tudom. – jegyezte meg szórakozottan.

-         Elárulod nekem? – tettem vissza az asztalra.

-         Ha elárulom, úgyse hiszed el.

-         Juan!

-         Jó. Én voltam.

-         Te most viccelsz? – rökönyödtem meg ismerve a kollegám szokásait.

-         Nem. – rázta meg a  fejét tagadólag -  Ez teljesen komoly.

-         Bankot raboltál? Örököltél? Lemaradtam valahol?

-         A múltkor összefutottam pár középsulis haverommal, akikkel volt egy zenekarom. Az egyikük ismert zeneszerző és szövegíró lett, egy másik ismerősöm pedig ismert menedzser. Megemlítettem neki egy sör mellett a srác ügyét és elhatároztuk, hogy a hétvégén elfogadjuk néhány volt osztálytársunk meghívását és fellépünk egy kis összejövetelen a Club 54-ben, már csak a nosztalgia kedvéért is, amennyit pedig fellépti díjnak kaptunk, azt kiegészítettük és befizettem Lucas nevére. Na meg bántott, hogy a múltkor én is kukán ültem az értekezleten, amikor melléd kellett volna állnom Jaureguivel szemben.

-         Ugyan, azt felejtsük el. – legyintettem – Ez nagyon rendes volt tőled! 

-         Semmiség. Egyébként hallottam, hogy nem csak én segítettem.

-         Igen, Gonzalo is kifizette egy félévét. – mosolyogtam. – De mondd még egyszer, hol léptetek fel?

-         A Club 54-ben.

-         Ne....ugye nem ti vagytok a...

- De, a Sátánpuki frontemberével beszélsz. – szakított félbe Juan. – Most meg mit röhögsz Alejandra? Ez egy komoly név. – kérte ki magának Juan, de én megszólni sem bírtam, mert annyira röhögtem.  A válogató után sokkal jobban éreztem magam, mint előtte és titkon azt is reméltem, hogy Alicia is elfogad majd, mert végre én is fel tudok mutatni egy részsikert. A helyzet  a következő napokban úgy festett, hogy végre normális mederbe kerül a kettőnk közti kapcsolat, mert nem piszkált, igaz nem is nagyon szólt hozzám. Alighogy kipihentük a válogató izgalmait, már kezdhettük is a felkészülést a madridi őszi fesztivál záró gálájára. Nagyon sokat gondolkoztam, hogy mi legyen a műsorunk, amit a másodévesekkel igyekeztem színpadra állítani. Még az első próba előtti nap estéjén is idegesen rágcsáltam a ceruzám végét, amin Gonzalo nagyon jól mulatott, de sajnos semmi jó ötlet nem jutott az eszembe. Másnap reggel az iskola felé tartva a metrón ugrott be a velem szemben ülő nő újságjának címlapjáról mosolygó szappanopera sztárokról, hogy még ha soha nem is néztem a latin-amerikai televizíózás eme gyöngyszemeit, a zenéje szinte mindenk tetszett és egy ezekből a dalokból készült válogatás elég sokszínű is tud lenni és sokan is szeretik.  Több pár fős csoportra osztottam a diákokat és megkértem a csoportokat, hogy válasszanak ki 1-1 zeneszámot, amit szeretnek. Miután ezzel megvoltunk összeírtam a dalok listáját, aztán nekiálltunk a közös koreográfiának, amiben mindenki táncolt egyfajta zárószámként és a zenéje nem volt más, mint Emanuel Ortega EnAmorArte c. száma. Kézenfekvő volt a dalválasztás, mert az En amor arte is egy művészeti iskolában játszodott. Közösen ötlöttük ki a figurákat és lépéseket, amitől csak még változatosabb lett a tánc, mert nagyon sok jó ötletet és tippet adtak a diákok is. Már javában benne voltunk a munkában, amikor Alicia jelent meg az ajtóban és intett, hogy menjek ki. A zenét leállítottam, a diákoknak pedig adtam egy kis pihenőt, aztán kimentem a teremből Jaureguihez.

-         Azt hiszem, hogy nem kértél engedélyt rá, hogy tanítás után használhasd a próbatermet. – förmedt rám Alicia.

-         A házirend szerint az iskola tanárai és diákjai éjjel 1-ig akármikor használatba vehetik bármelyik termet.

-         Igen, de nem azért, hogy külön órákat adjanak az igazgatónő tudta nélkül.

-         Silvia kért meg, hogy segítsek neki, mert máshová is jelentkezett a flamencojával.

-         Csak tudnám, hogy mivel tömöd az unokahúgom fejét. – sóhajtott fel – Nem szép dolog felhasználni ellenem a saját rokonomat.

-         Miket képzelsz te rólam?! – csattantam fel - Én nem használok fel senkit sem ellened, pláne nem Silviát. Nem akarok belefolyni a családi életetekbe, de szerintem csak magadnak köszönheted, hogy ennyire ellenséges veled szemben. Adnék neked egy tanácsot Alicia, gondolkozz el kicsit azon, hogy hogyan bánsz a környezetedben élőkkel! Könnyen lehet, hogy egy nap majd arra eszmélsz, hogy teljesen egyedül maradtál, mert mindenkit elmarsz magad mellől.

Alicia válaszra nyitotta volna a száját, ám egy fájdalmas kiáltás rázta meg az épületet, ami pont a próbateremből jött. Azonnal visszasiettem a másodévesekhez, hogy megnézzem, hogy mi történt...


Lábjegyzet :)
- Compás = ritmus, biztos észrevettétek ti is, hogy amikor flamencot táncolnak páran mindig ütemre tapsolnak, hogy ezzel segítsék a táncost.
- Esküszöm nem emlékszem, hogy mi volt az En Amor Arte magyar címe, de azt tudom, hogy anno a TV2 adta. :D Egyébként én szinte az összes szappanoperának csak a címét meg a főcímzenéjét ismerem. :D 
Itt az intro, ha valaki emlékszik rá.;)
http://www.youtube.com/watch?v=cU4bjJf1WjA