Meglepetés! - Madridban jártam I. rész :)

(Real) Madrid, mi buen amigo :)

Sziasztok! 

Megígértem még a múltkor, hogy írok egy úti beszámolót a 2 évvel ezelőtti madridi hétvégémről. Nos elkészültem az első résszel és fel is teszem. Remélem nem sikerült túl unalmasra. :) Akit nem igazán érdekel, attól bocsi. :) Kicsit hosszú lett... :)

Puszi:

Detti

Előzmények

Úgy gondoltam, hogy a pár évvel ezelőtt megírt utibeszámolómat nem dobom csak így fel a blogra, hanem picit átszerkesztem és kiegészítem, hogy méginkább Dettis legyen és talán egy picit jobban megismerjétek belőle a madridista lélektanomat és a mozgatórugóimat.

A foci iránti és egy pár hónapnyi lemaradással utána következő Madrid iránti rajongásom kezdete 7 évvel ezelőttre tehető. Nem egészen hétköznapi a történet, de ezt megírtam már egy másik blogomon is, ide elég lesz annyi is, hogy ha a gimiben nem kényszerülök rá arra, hogy spanyolul tanuljak, valószínűleg soha nem szeretem meg Spanyolországot és a Real Madridot és ha nem szeretek bele ebbe a csapatba, akkor közel sem tanulok meg  annyira spanyolul, mint ahogy megtanultam. Ahogy teltek az évek én egyre jobban a szívembe zártam a klubot és az országot is, értelemszerű, hogy ezzel együtt az egyik legnagyobb dédelgetett álmommá vált, hogy egyszer eljussak Madridba és megnézhessem a kedvenc csapatom a világ legszebb stadionjában játszani. A szép emlékű egyetemista éveim legelső felvonásában sajnos nem alakult a legjobban az életem. Nehézséget okozott a váltás a középiskola és az egyetem közt, de ezen még túlléptem, ám az már nem volt annyira egyszerű amikor egy családi tragédián kellett túltennem magam és egyik percről a másikra kellett már nem csak a papír szerint felnőtté válnom. Elvesztettem az édesanyám és kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj, amikor is az Istenbe vetett hitem mellett a másik mankóm épp a Real Madrid lett. Egy ilyen minden mást elfelejtető és egy kis könnyebbséget hozó 90 perc után fogadtam meg magamban, hogy 5 éven belül ha törik, ha szakad elmegyek Madridba, mert még a lelkészi szolgálatom megkezdése előtt látni szerettem volna a szeretett csapatom és a kedvenc városom élőben. ( Sajnos aztán nem úgy alakult, hogy lelkész lett belőlem... ) Az egyetemista éveim második felvonásának elején pedig minden kisebb munkát elvállaltam a templomtakarítástól a temetéseken való éneklésig, hogy minél többet tudjak félretenni az álmom megvalósítása érdekében. 2010. egy szép kora tavaszi napján régi szokásomhoz híven sétálgattam a pesti Kálvin tér környékén és miközben a frissen sült péksüteményt majszoltam unottan bámultam a Ráday utca kirakatait. Az utazási irodák előtt mindig meg-megálltam és végigböngésztem az európai körutakat, egzotikus nyaralásokat hirdető színes papírokat, ezúttal azonban megakadt a szemem az egyik sportutazásokat is kínáló iroda kirakatában lógó plakáton, amely a Real Madrid és Barcelona mérkőzéseire szervezett utazásokat hirdette. Átböngésztem az árlistát és gondolatban gyorsan összeszámoltam, hogy telne-e nekem egy ilyen hétvégére úgy a bajnokság vége felé. Tudni kell, hogy a nagyobb rangadókra ( Valencia, Sevilla, Atlético Madrid, Barcelona ) és az idény utolsó 3-4 meccsére ellenféltől függetlenül mindig drágábbak ezek az utazások, ám talán az utána következő hétközi forduló miatt abban az évben a május eleji Osasuna elleni bajnokit nem mérték aranyárban, ezért rögtön bele is ültették a bogarat a fülembe, hogy mi lenne ha?... Az elkövetkező pár napban rengetegszer elsétáltam az iroda előtt, de lépni az ügyben mégsem mertem. Féltem a családom és pár ismerősöm reakciójától, de aztán másfél hét után elszántam magam és ellógva az Ószövetségi bevezetés óráról bementem az irodába, hogy elintézzem a formaságokat és kifizessem az utat még mielőtt elszáll az összes bátorságom és ismét visszakozni kezdek. A szervezéssel akadtak kisebb gondjaim, mert azelőtt még sohasem csináltam ilyet és még csak külföldön sem voltam leszámítva Párkányt és egy röpke bécsi kirándulást, amikor ott néztük meg az EB döntőt, de a lényeg, hogy bár nehezen is, de húsvétkor már a kezemben volt a Vouché, a repülőjegyek és minden egyéb az utazáshoz szükséges holmi... 

Vágjunk is bele abba, amire mindenki kíváncsi! J

2010. április 30. péntek

A Wizz Air W6 0269 –es számú járata 17:00-kor hagyta el Ferihegy kifutóját. Ezelőtt még soha nem ültem repülőn és azt sem tudtam, amikor édesapámmal és az öcsémmel beléptem az 1-es terminál csarnokába, hogy mit hogyan kell intézni, miként kell becsekkolni. Telefonon hívtam fel az egyik nagyon jó barátom és ő magyarázott el mindent. A hatalmas sporttáskám bekerült az acélmadár gyomrába, én pedig a gép fedélzetén huppantam bele az ülésbe, szigorúan ablak mellé nem messze a szárnytól, fittyet hányva a tanácsokra, miszerint első repülés alkalmával ne üljek az ablakhoz. Egyedül utaztam, ezért itthon az elutazásom előtt nem volt olyan nap, hogy valamelyik családtagom nem kezdett volna bele annak ecsetelésébe, hogy mennyire veszélyes lehet egy idegen országban egyedülálló nőként utazni. Furcsálltam, hogy nem féltem ... sem a repüléstől, sem pedig attól, hogy csak magamra számíthatok majd néhány napig, de bíztam magamban. Az első repülőutam nagy részét átaludtam, ugyanis miután elhagytuk a magyar légteret engem rögtön el is nyomott az álom és nem is keltem fel egészen Marseille-ig, ugyanis ekkor mondta be a gép kapitánya, hogy épp hol járunk – csodálatos volt a gép ablakán kipillantva meglátni a Földközi-tengert és annak a partján elterülő francia nagyvárost. – és a Barcelona – Valencia – Zaragoza útvonalon fogunk megérkezni Madrid - Barajasra. Már alig vártam, hogy elhagyjuk a francia légteret és végre Spanyolország fölé repüljön a gép. Amikor megtörtént én kis híján sírva fakadtam, mert bár lehet, hogy kicsit kopár és felülről nem a legszebb látvány, de mégiscsak Spanyolország. Amikor már elértük Madridot és megpillantottam a lemenő nap által fénybe burkolt sziluettjét a horizonton ismét könynezni kezdtem. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy nem sokkal ezelőtt, még Pesten voltam, de akkor már több ezer km-re voltam onnan és ez az egész nem csak egy álom volt. A Barajason szerencsére nem volt semmi gond a csomagokkal a 2 óra 50 perces repülés után, megérkezett a kissé ütött-kopott sporttáskám, aminek a szalagról való levételéhez 2 markos spanyol legény segítségét kellett kérnem, akik örömmel segítettek.  Már szinte a leszállás pillanatában megállapítottam magamban, hogy igaz a sztereotípia: nagyon segítőkészek és mindig mosolyognak a spanyolok, úgyhogy nagyon kellemesre sikerült az első benyomásom a spanyol fővárosról. Miután kivonszoltam a váróba a csomagom  megbabonázva néztem a kiírást az ajtó fölött: Aeropuerto de Madrid – Barajas. Hiába olvastam a feliratot, hiába beszélt szinte mindenki spanyolul a környezetemben, hiába láttam odakinn a piros buszokat és a jellegzetes fehér, oldalukon piros átlós csíkkal és Madrid címerével ékesített taxikat még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy a spanyol fővárosban vagyok. Leültem az egyik szabad helyre és elővéve a telefonom örömmel konstatáltam, hogy magától átállt a spanyol hálózatra – mekkora szerencse, hogy Spanyolországban is van Vodafone - , ezért gyorsan szétküldtem pár sms-t és felhívtam az otthoniakat, mert már mindenki agyon izgulta magát, hogy egyben megérkeztem-e, aztán szereztem magamnak vacsorát. Mint azt említettem, nem ment minden tökéletesen a szervezéssel kapcsolatban, mert a piszkos anyagiak dolgában egy cseppet elkalkuláltam magam ... nevezetesen a kifizetett csomag szerint szombat-vasárnap-hétfő délig volt szállásom, ám arra, hogy péntekre is legyen már nem futotta – a Wizz Airnek csak 2 naponta volt járata Madridba, viszont a szép emlékű Malévnál erre a hétvégére már nem volt hely, pedig akkor ráeértem volna szombaton kora reggel elutazni - , így egy éjszakát kénytelen voltam a meleg és eléggé biztonságosnak nevezhető Barajason tölteni néhány dél-amerikai és orosz utas meg 2 tucat taxis társaságában egy baromi kényelmetlen padon, de hát mit nem vállal be az ember a szeretett csapatáért, ugye.... Még mielőtt megkérdeznétek, felvállalom, hogy eddig ez volt életem legnagyobb őrültsége. Éjjel nem nagyon unatkoztam, lévén hogy rögtön összebarátkoztam egy kisebb dél-amerikai kontingens tagjaival, ugyanis mindegyikük focibolond volt és imponált nekik az utazásom célja és az is, hogy ezt az éjszakát is bevállatam a vasárnapi meccsért és Madridért. A hajnali gépük indulásáig beszélgetéssel ütöttük el az időt és nagyon jól szórakoztam, utána meg szundítottam egy kicsit keresztbe elfeküdve a sporttáskámon. Az sem volt túl kényelmes, de még mindig jobb volt, mint a padok a reptéren...

Ő a reptér örökös lakója :)

2010. május elseje, szombat

Fél 7-kor ébredtem és vettem némi harapnivalót magamnak. Miután megettem a lehető legsietősebben összeszedtem a cuccaimat és elindultam megkeresni a metrót. Nem volt ördöngősen nehéz feladat, mert ahogy megfigyeltem Madridban nagyon közérthetően jelölnek mindent a táblákon. Ahhoz hogy ott eltévedjen valaki vaknak, süketnek, némának és teljesen idiótának kell lennie egyszerre. A reptéren megvettem a jegyem, de az csak arra az útra volt érvényes, amíg a városba nem érek be, ugyanis a spanyol főváros zónákra van osztva és a Barajas mivel a város határában van értelemszerűen a legkülső zónához tartozik. Egyébként ha a belvárosban veszel egy jegyet, az egész addig érvényes a metrón, amíg fel nem jössz az aluljáróból, nos a spanyol fővárosban 13 metróvonal van, ergo ha kedve szottyan az embernek rá egész nap körbe-körbe utazhat 1 db metrójeggyel.Én már itthon bebifláztam az utikönyvemből és a Google Mapsról, hogy miként jutok el a szállodáig, aminek a neve Hotel Gran Atlanta. Nekem mindig az volt az álmom, hogy az első, amit a városból meglátok, az a Bernabéu legyen és mit ad Isten teljesült ez a vágyam is, mert a metróról épp a Santiago Bernabéu nevezetű megállóban kellett leszállnom, lévén hogy a szálloda 10 perc sétára helyezkedik el a világ legszebb stadionjától. Soha nem fogom elfelejteni: kora reggel negyed 8 volt, borongós idő, vállamon az irtó nehéz sporttáskával siettem fel a lépcsőn a megállóból. Az utcaszintre felvezető lépcső előtt egállva pár percre vettem egy nagy levegőt és a maradék energiáimat mozgosítva lendületet véve szó szerint majdnem orra esve felrohantam a lépcsőn és amint felértem, rögtön jobbra néztem, ahol megpillantottam a Santiago Bernabéut teljes valójában. A stadion előtt van egy hatalmas parkoló és egy kisebb park szerűség, ahol rengeteg fa van, azt hiszem azoknak az országoknak van itt fájuk, amelyek adtak már játékost a klubnak. Ez a park sajnos le volt épp zárva és nem mehettem be körülnézni, de biztosan tudom, hogy Magyarországnak is van ott fája. A parkoló üres volt ezen a korai órán – miközben a Paseo de la Castellanán kezdett élénkülni a forgalom – ezért a szélén ledobtam a táskám, ráültem és könnyes szemekkel néztem a csodát. Lehet, hogy van sokkal szebb épület is Madridban, de nekem akkor nem létezett szebb építészeti csoda a stadionnál. Ugyan a tévéből is látszik, hogy nem egy kis építményről van szó, de – a magyar viszonyokhoz szokott szemmel pláne – élőben egyszerűen lenyűgöző a nagysága. Miután letöröltem a boldogság könnyeit, odasétáltam a Bernabéuhoz és a Castellana felőli oldalán 2x végigsétáltam oda-vissza. Olyan érzések kerítettek a hatalmukba, hogy ezeket képtelenség szavakba önteni, ezeket érezi kell –és ekkor még csak kívülről láttam, még benn se voltam - . 

Ezeket akkor készítettem.

Miután örömmel konstatáltam, hogy az elkövetkező napokban 10 percnyire leszek az álmaim netovábbjától és minden áldott nap annyiszor látom, ahányszor csak akarom – most képzeljétek el, hogy kimentek az utcára és ott magasodik az utca végében a Bernabéu! - , elindultam a szállodába, hogy végre lepakolhassam a mázsás táskám.

Már a bejelentkezésnél összebarátkoztam a recepcióssal, mert a mosolya még ragyogóbbá vált, amikor spanyolul szóltam hozzá és nem azzal a fránya angollal próbálkoztam. Felmenve a szobámba kipakoltam és ledőltem az ágyra. Gondoltam rá, hogy kinézek a Valdebebashoz 11 után, de a hosszú és kényelmetlen reptéri éjszakám miatt elnyomott az álom, egészen délután 1 – ig aludtam. Nem hittem a szememnek, amikor az órára néztem, úgyhogy gyorsan felugrottam vettem egy zuhanyt, átöltöztem és mentem ebédelni. Madridban és úgy Spanyolországban általában szinte senki sem eszik otthon, ezért kisboltból nem sokat, de étteremből annál többet találunk. Nem túlzás ha azt mondom, hogy minden második üzlethelységben étterem/ cukrászda/ kávézó található és akármelyik napszakban megyünk oda, biztos, hogy sohasem kongnak az ürességtől. Kerestem is egy olcsó éttermet és átadtam magam az ízek élvezetének, hogy aztán ismét a Bernabéuhoz vigyen a lábam és befizethessem magam a Bernabéu túrára. A sor hosszú volt, de megérte kivárni, hogy 15 € fejében bebocsátást nyerhessek végre a csodák palotájába. 

A belépő

Egy prospektus, ami a belépőhöz jár.

Remegő lábakkal léptem be az egyik oldalsó bejáraton és szinte szaladtam a múzeum bejárata felé. A múzeumot évente átrendezik, úgyhogy ma már nem teljesen úgy van, mint 2 évvel ezelőtt volt. A kiállítás első része a klub történelmével foglalkozik és a legelső kiállítási tárgy az alapító okirat és az Libro de oro nevű könyv. 

Libro de oro

Képeken mutatják be, hogy miként alakult ki a címer mai alakja, a vitrinekben pedig régi labdák és mezek – kiemelten a centenáriumi évből valók – ejtik ámulatba  a nézelődőt. Kicsivel arrébb pedig a lgendás játékosok játékosigazolványai vannak közszemlére téve, úgy mint Puskás, Di Stefano, Juanito, Hugo Sanchez, Butragueño, Raúl, Guti vagy épp Ramos.  

Hátul Puskás igazolványa

Az Örök Kapitányé :)

A falon az eddigi összes elnök portréja látható és rengeteg képen, filmfelvételen mutatják be a legendás meccseket és nagy győzelmeket. 

Az utolsó 3 elnök

A centenáriumi év pillanatai

Továbbhaladva a trófeamúzeum felé rengeteg tabló van kiállítva: az 50-es évek legendás csapatáról, az utolsó 3 Bajnokok Ligáját nyert csapatról, a Valdebebasról, 100 év legszebb pillanatairól, a klub egyszer volt szakosztályairól ... Tudtátok, hogy például sakk és úszás szakosztály is volt? Ám a szívemnek legkedvesebb a stadionban található legnagyobb tabló Puskás Ferencről.

2002 BL győztesei

Csak 2 képre fért rá, akkora :)

Már ennyi után is megérintette valami az embert, de amikor odaérsz a trófeákhoz, akaratlanul is megállsz az ajtóban, mert szó szerint érzed, hogy mellbevág a történelem. Megszámlálhatatlanul sok kupa emlékeztet a dicsőséges évekre és arra, hogy a Real Madrid a legjobb. Copa del Rey, La Liga, Spanyol Szuperkupa, UEFA Kupa, Európai Szuperkupa, Világkupa ill. Klub VB trófeák, számos más kisebb kupa, az ezekhez kapcsolodó meccsek, döntők emlékei és a központi helyen ott van az, amivel rajtunk kívül más csapat nem büszkélkedhet: 9 BEK ill. BL serleg egymás mellett. (egyébként a legutolsó megnyert kupa mindig külön vitrint kap, akkor épp egy La Liga trófea volt külön vitrinben, most értelemszerűen a Copa del Rey van ott)  

A bajnoki trófea

A 9 BEK ill. BL serleg rá sem fér egy képre

Egy másik nagyobb vitrinben pedig a játékosaink egyéni elismerései kaptak helyet a névsorral együtt, hogy kik voltak, akik ezeket elnyerték. Azért nem mindennapi élmény volt először is szemezni a Bajnokok Ligája serleggel, méghozzá kapásból 9db-bal, elmenni a La Liga trófea mellett utána meg alaposan szemügyre venni egy Aranylabdát, egy Aranycipőt... 

A következő termbe lépve rögtön egy a Cibeles téren található híres szökőkút kicsinyitett másával találja szembe magát az ember, ami mögött a falon milliónyi ünnepléseken készült fotó található. Középen egy makett van a Bernabéuról és a másik falon azoknak a listája országok szerint csoportosítva, akik magukra húzhatták a tiszta fehér szerelést.

A magyarok, akikre büszkék lehetünk

Argentinok...H betű... :D <3

 Mi magyarok pedig különösen büszkék lehetünk arra a 6 honfitársunkra, akiknek a neve ott olvasható, továbbmenve pedig már képek is vannak a nevekhez társítva a Madridba igazolásuk ill. saját neveléseknél a bemutatkozásuk sorrendjében. 

Makelele, Salgado, Iker, Karanka ...

Gonza <3

Az utolsó teremben egy hatalmas földgömbön jelölik, hogy hol műkődtet az Alapítvány iskolát vagy támogat bármiféle kezdeményezést, az egyik falon pedig óriási méretben ott a hivatalos csapatkép – ugye ezt is évente cserélik – a másikon meg ismét egy vitrin benne a keret tagjaitól 1-1 pár cipő a kapusoktól pedig 1-1 pár kesztyű. 

Csapatkép

A világ legjobb kapusának kesztyűi

Ekkor még Adidasban lőtte a gólokat :)

Innen az utam végre kivezetett a lelátóra, valahol a második szint magasságában, a tv közvetítések során is jól kivehető REAL MADRID CF felirat fölött. A zajongó csoporttól messzebb húzódtam és leültem az egyik székre. Megpróbáltam kizárni a külvilágot és pár pillanatig csak én voltam és a stadionom. Csak bámultam a lehetetlenül zöld füvet, amire nem voltak még felfestve a mészcsíkok és hol az egyik térfélre néztem, hol a másikra miközben felidéztem a kedvenc góljaimat és hálát adtam Istennek, hogy megengedte, hogy eljussak oda. Mélyet szippantottam a levegőből és próbáltam minél inkább az emlékezetembe vésni a pillanatot, aztán követve a csoportot átsétáltam a másik oldalra. 

A VIP páholyt kipróbáltam és nagyon kényelmes volt, én is kibírnám, ha ott kéne végigülnöm a meccseket, ám tudok még valamit, ami még kényelmesebb, mint a VIP páholy: a kispad. Bár azokat a füthető bőrfoteleket elnézve, sértésnek érzem rájuk a kispad szót, egy biztos: Callejónéknak nem kell amiatt aggódniuk, hogy szálka megy a fenekükbe. A füvet viszont sajnos nem szabad megérinteni – de mindenki próbálkozik vele, amin a biztonságiak csak mosolyognak - , csak a műfüvet a pálya szélén, de nekem az is élmény volt. Megálltam a kordon szélén, onnan néztem szét a technikai zónából  és beleképzeltem magam a játékosaink helyébe. A stadion belülről élőben lélegzetelállító, még üresen is. Egyszerűen hatalmas és süt belőle, hogy ez a világ legjobb csapatának stadionja. Ha én ellenfélként lépnék a pályára, biztos remegő térdekkel mennék ki a gyepre. 

VIP páholy

Jó a kilátás :D

Kispad

<3

A játékoskijárón lemenve benéztem a vendégöltözőbe, mert a hazaiba nem lehet. A vendégöltöző is remekül felszerelt, például jacuzzi is van benne és bár nem szabad én mégis belógtam oda, tanúsíthatom, hogy kellemesen meleg a víz.  Inenn az interjúszobába vezetett az út, onnan pedig a Bernabéu Tiendán keresztül lehetett kijönni. A Bernabéu Tienda 3 emeletnyi kincsesbányát jelent, ahol mindent kapni, amire rá lehet nyomni egy Real címert, de tényleg mindent, viszont ennek megfelelően borzasztó drága is, úgyhogy üres kézzel kellett onnan távoznom. 

Játékoskijáró

A vendégöltöző

A jacuzzi

Sajtószoba

Megpróbáltam keresni egy boltot, hogy vegyek valami innivalót magamnak, mert a 3 órányi császkálástól igencsak megéheztem és megszomjaztam, de a környék egyetlen boltja is zárva volt, lévén hogy ünnepnap volt és a spanyolok ezt nagyon is komolyan veszik. Visszaérve a szállodába a recepciós kedvesen érdeklődött, hogy merre jártam és miután színt vallottam, kerekedett is belőle egy fél órás beszélgetés. Pihengettem és este meg akartam nézni a Barcelona meccsét a tv-ben, hogy tisztában legyek az eredménnyel, de jó madridistához illően elaludtam a tili-toli-tiki-taka-waka-waka legelején...

A folytatásból kiderül majd, hogy milyen furcsa közlekedési szokásai vannak a spanyoloknak, hogyan lehet trollkodni egy jót 2 futballszurkolóval, milyen szerepe van egy papír zsebkendőnek egy barátság kialakulásában, mennyire áll a feje tetejére Madrid ha a Real Madrid játszik és milyen egy meccset átélni "belülről", hogyan viselkednek a madridisták a 90 perc alatt, tényleg a foci tölti-e ki a hétköznapjaikat is és úgy egyáltalán milyen volt Madrid az én szemszögemből. Bónuszként a következő rész végén beteszem a webalbumom linkjét, ahol több mint 200 fotót találtok a hétvégéről. :)