Madridban jártam II. rész

Sziasztok!

Ez talán még hosszabb lett, mint az előző rész volt. Remélem, hogy azért ez is tetszeni fog Nektek! :) A képek sajnos nem olyan jók...:(

Puszi:

Detti

2010. május 2. vasárnap

A Városnézés

Már elöző nap este a fürdőkádban áztatva magam eldöntöttem, hogy a vasárnapi napot egy kis városnézéssel fogom kezdeni, hisz a bajnoki csak este 7-kor kezdődött. Aki ismer, az tudja, hogy nagyon szeretek aludni, ezért féltem, hogy kinyomva a telefonom ébresztőjét simán át fogom aludni a reggelit, de ezúttal megelőztem az ébresztőt és 5 perccel a beállított óra előtt keltem fel, amin még saját magam is meglepődtem. Lementem a szálloda étkezőjébe és kis híján a padlón koppant az állam a gazdagon terített svédasztal láttán. Fogtam egy tányért és minden létező kajával megpakoltam, ami csak ráfért tortillától a virsliig, aztán kezemben a rengeteg kajával tanácstalanul néztem szét üres asztal után kutatva. Egyszer csak megállapodott a szemem egy üres asztalnál, oda is mentem letettem a kaját és hoztam magamnak kávét is meg gyümölcslevet is. Mire visszasétáltam az asztalhoz láttam, hogy a kedves szomszédaim a mellette lévő asztalhoz ültek le és nem is akármilyen öltözékben: a 6 fős társaság mindegyik tagja Real Madrid mezben feszített és nem volt kettő ugyanolyan köztük. Észrevették, hogy megbámulom őket, erre intettek, hogy csatlakozzak nyugodtan, mert a társaságból már csak egy fekete mezes hiányzott, rajtam meg éppen az volt. Reggeli közben beszélgettünk és mint kiderült ők olaszok voltak és madridisták. Mesélték is, hogy otthon sokan kinézik őket a társaságból, mert nem az Inter/ Milan/ Juve/ Roma/ Lazio/ Napoli/ stb... vonalból választottak maguknak kedvencet. A reggelihez hozzá kell tennem, hogy életemben nem ittam még olyan finom őszibarack és narancslevet, mint ott, cserébe viszont a kávé az valami borzasztó volt, hiába öntöttem fel 1 l tejjel és 1 kg cukorral. Miután feltankoltam a városnézőtúrához kimentem a szállodából, hogy egyrészt szerezzek egy Marcát vagy AS-t magamnak, másrészt pedig megtudjam, hogy milyen idő van. Az időjárás kérdésében az égiek nem voltak túl kegyesek, mert azokban a napokban szokatlanul hűvös idő volt és fújt a szél is, de legalább nem esett az eső. Az ösztöneim követve elindultam az egyik irányba és alig mentem pár háznyit rögtön egy kisebb parknál találtam magam, ahol volt egy újságos is, úgyhogy gyorsan meg is vettem magamnak a Marca aznapi számát. Budapesttől eltérően ott nem kellett a kutyagumit kerülgetnem, a szemetesek nem voltak se kiborogatva, se felgyújtva, a padok pedig kivétel nélkül egyben voltak az ott található játszótérrel egyetemben. Leültem egy kicsit az egyik padra és átlapoztam az újságot, miközben fél füllel hallgattam a mellettem helyet foglaló 2 idős úr eszmecseréjét arról a kérdésről, hogy Gutinak kezdenie kellene-e este vagy sem, közben pedig kaptam egy eléggé sértett hangú sms-t az akkori pasimtól, aki kikérte magának, hogy miért nem fogadtam a hívását múlt délután, ami lehetetlen volt, lévén kikapcsoltam a kütyüt, amikor beléptem a Bernabéuba. Picit lelombozott a dolog és ez meglátszott a megváltozott arckifejezésemen is és ekkor olyasi történt, amire abszolút nem számítottam. Az egyik idős úr mosolyogva rám nézett és ennyit mondott: Minden rendbe jön. Annyira meglepődtem ezen a kedves gesztuson, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy most mit csináljak. Mindenesetre visszamosolyogtam és elhabogtam egy „Gracias!” – t, aztán visszamentem a szállodába, hogy átöltözzek a városnéző túrához. Mikor ismét kiléptem az utcára már a fejemben a kész tervvel elindultam a Bernabéu metrómegálló felé. A spanyolok érdekes közlekedési szokásához tartozik, amin meglepődtem, hogy amikor a gyalogosok számára pirosra, az autósoknak zöldre vált a lámpa minden sofőr még egy picit áll a zebra előtt, ugyanis ott szokás, hogy néhányan még gyorsan átrohannak az úton. A másik érdekesség pedig az, hogy a metróban balkéz szabály van, amire csak ekkor jöttem rá és néhány megállóban még tévét is nézhetsz várakozás közben, ugyanis a metrónak saját tévéhálózata is van –ami 90%-ban megegyezik a Telemadrid adásával-.  

A metrómegálló táblája

Ránéztem az órámra és megváltoztatva az előzetes utitervemet, próba szerencse alapon a Mirasierra Hotelhez indultam. Pellegrini edzősködése alatt a hazai meccsek előtt a játékosoknak csak a meccs napjának délelőttjén kellett megjelenniük az összetartáson, nem az azt megelőző este. Én viszont hiába siettem, elég későn értem oda, úgyhogy csak eléggé hátulról tudtam bámészkodni, onnan is csak lábujjhegyen, de messziről volt szerencsém látni Garayt, Granerot, Gagot, Arbeloat, Benzemát és Pipitát. A Knoopers helyett ez volt az, ami egész napos lendülettel látott el, úgyhogy mielőtt a nagy tömeg megindult volna elsiettem a metróhoz és a Plaza de Castilla felé vettem az irányt. Itt található a Puerta de Europa, leánykori nevén a Torres Kio, ami kettő, a függölegeshez képest 15°-kal megdöntött üveg irodaházat jelent és képen is fantasztikus látvány, de élőben még jobb. A 2 épület előtt van egy szökőkút, onnan lehet a legjobb képeket készíteni róla. Miután fotóztam onnan párat a Puerta de Europáról is, meg az ide torkolló Paseo de la Castellanáról is, átsétáltam az egyik szomszédos utcába, ahol épp bolhapiac volt. Venni nem vettem semmit, mert alkudozni magyarul sem tudok, nemhogy spanyolul és különben is mihez kezdtem volna egy porcelán flamenco táncosnővel vagy egy antik lámpaernyővel?

Puerta de Europa (Torres Kio)

Innen az utam a Puerta del Alcalához vitt, erről is készítettem pár fotót, majd bementem a Parque del Buen Retiro díszes főbejáratán. Május másodika is ünnepnap volt (Madrid város napja)  és vasár- és ünnepnap lévén minden madridi kijött a parkba. A sétányok, padok és a csónakázó tó tele volt emberekkel. Madrid egyébként az egyik legzöldebb város, az biztos. Hiába nagyobb ott a forgalom, mint pl. Budapesten, mégis sokkal tisztább ott a levegő, mert még a legnagyobb sugárutak mentén is rengeteg fa és bokor található nem is beszélve a sok kis parkról, zöld területről a házak között. De visszatérve a Retirora, ott minden kisebb „téren” szökőkút áll, a sétányok mentén pedig gesztenyefák nyújtanak árnyékot, amlyek épp akkor virágoztak, amikor ott voltam.  Utcazenészek, mutatványosok, bábosok és jégkrémárusok tömkelegét láttam a fák közt sétálva és én is elcsábultam egy fagyira. Leülve az El Estanque partjára nézelődtem, amikor a spanyol légierő 3 vadászgépe húzott el a park felett színes füstöt kibocsátó kütyükkel a gépre erősítve, amivel felrajzolták a spanyol nemezeti színeket az égre. Miután megettem a jégkrémem feltápászkodtam és a Cibeles felé indultam, de előbb még venni akartam pár képeslapot az egyik ottani újságárusnál. Azontúl, hogy 200 féle madridi képeslapot lehetett kapni, amelyek közül körülbelül lehetetlenség volt választani, mert egyik szebb volt, mint a másik még a Real Madrid játékosok hivatalos fotóival ellátott képeslapokat is lehetett venni! Egyébként akármelyik helyen nézte meg az ember, ahol lehetett képeslapot venni, mindenhol volt ilyen, ami azért nem semmi. Madridban és úgy általában Spanyolországban lehetetlenség kikerülni a focit. Ott az embereknek a hétköznapi életük része a futball, a kedvenc csapatuk. Ezzel kelnek, ezzel fekszenek. Az ország legtöbb példányszámban eladott lapja a Marca, aminek a 90%-a csak a futballal foglalkozik, a leghallgatottab rádióműsor pedig az El Larguero, ami a Cadena Ser csak a focival foglalkozó 1 órás adása. Úgy gondolom, hogy ez teljesen helyénvaló abban az országban amelynek válogatottja a regnáló Európa- és Világbajnok és abban a városban, ahol a világ legjobb csapata székel...

Puerta de Alcala

El Estanque

A Retiro egyik szökőkútja

A képeslapok megvétele után átsétáltam a Plaza de la Cibelesre és lefotóztam az akkor épp felállványozott Palacio de Comunicaciones épületét és persze a híres Kübelé kutat, ahol csapat ünnepelni szokott, amikor nyerünk valamilyen címet. Innen indul ki a Gran Vía is, ami K-Ny –i irányban szeli át a fővárost és itt áll Madrid egyik jelképe, a Metropolis épülete is.

A Kübelé kút a Cibelesen

Metropolis

Ismét metróra szállva elmentem a Purta de Solra, ami Madrid központi tere. Itt található Madrid címerállatának szobra is, ami egy medvét formál, aki egy fáról falatozgat. Egyébként Szilveszterkor itt ereszkedik le az a nagy fénygömb a magasból, ami az Új év beköszöntét jelzi a madridiak számára. Innen kértem egy kis utbaigazítást és a magyar szokásoktól eltérően kedvesen mosolyogva, szájbarágósan magyarázta el nekem egy spanyol hölgy, hogy merre kell mennem. Ahogy hallgattam olyan érzésem támadt, hogy még elkísérni is hajlandó lenne, ha lenne rá ideje. 

Madrid jelképe a Puerta del Solon

Innen az utolsó állomásásra mentem a kis túrámnak, a Palacio Realhoz. Szerettem volna belülről is megnézni, de sajnos nem lehetett mert hivatalos fogadást tartott benn Juan Carlos király. Részemről én szívesen elbeszélgettem volna az uralkodóval, ugyanis van egy közös ismerősünk – pontosabban volt - , Otto von Habsburg személyében. ( évekig leveleztem az utolsó magyar király fiával ) Juan Carlos lényegében neki is köszönheti a trónt, mert mikor Franco meghalt 1976-ban a monarchia pártiak Habsburg Ottónak ajánlották fel a spanyol trónt, de ő nem fogadta el és maga helyett ő is János Károlyt ajánlotta, hogy úgy legyen, ahogy eredetileg az utódlást Franco eltervezte. Nos a barátság megmaradt kettőjük között és minden évben együtt nyaralt a 2 család Mallorcán, a spanyol királyi család nyaralójában. Na de spanyol történelem óra vége. J Kívülről körbejártam a hatalmas palotát, aztán visszaindultam a szálloda felé, mert már délután 3 órára járt az idő. 

A Palacio Real

A stadionnál ekkor már ereklyeárusok hada pakolta ki a portékáját. A Bernabéu előtti parkolóban pedig egy tündéri kisgyerekkel találkoztam, aki az apukájával focizott. Alig tanult meg járni, de már egy kis focilabdát rúgdosott tetőtől talpig Real Madrid szerelésben. A lábam elé gurult a labdája, én visszaadtam neki és csak akkor láttam meg, hogy a meze hátulján egy hatalmas 20-as szám díszelgett, felette a Higuaín névvel... ezen akaratlanul is elmosolyodtamJ Az egyik étteremben megebédeltem, aztán a környék egyetlen kisboltjába beugrottam másfél napi élelemért és valami üdítőért. Itt is ért egy kisebb meglepetés, mert ha bemész egy boltba, ott nem neked kell bepakolni egy szatyorba a vásárolt dolgaidat, hanem a pénztárnál áll egy alkalmazott, akinek az a dolga, hogy helyetted bepakoljon mindent és nem kell fizetned a szatyorért. Elindulva onnan, a szálloda előtt egy sarokkal járva hangos beszélgetésre figyeltem fel. Egy kereszteződésben, 2 átlósan elhelyezkedő ház első emeletén, 2 férfi épp azon vitatkozott, hogy Messi a jobb vagy Agüero. Az egyik balkonján egy Barcelona zászló fityegett, a másik erkélyén meg egy AtMa zászlót lobogtatott a szél – 10 percre a Bernabéutól – és ki – ki a saját erkélyén állva ordította át a véleményét a másiknak. Záporoztak az érvek, bennem pedig műkődni kezdett a kisördög. Bebújtam egy fa takarásába és odakiabáltam, hogy „Pipita es el mejor!” ( Pipita a legjobb), mire egy ideig tanácstalan hallgatás következett, gondolom keresték, hogy ki pofázott közbe, de engem nem láttak így a továbbiakban azon vitáztak, hogy tényleg ér-e 35 milliót Gonza vagy nem, én meg majd bepisiltem a röhögéstől.... :D

A meccs

Egy pici pihenés után, 2 és fél órával (!) a meccs kezdete előtt már ott voltam a Bernabéunál, teljes harci díszben. Ekkor már kezdtek gyülekezni az emberek, én pedig kezdtem úgy érezni magam, mintha a paradicsomban járnék. A stadiont körülvevő utcákból mindenhol 1-1 néhol 2-2 sávot lezártak – a Castellana bedugult - , hogy elférjen a 80 ezer madridista. Ameddig a szememe ellátott csak Real Madrid mezes, sálas, sapkás embertömeget láttam. Jól tettem, hogy már annyira korán kimentem, mert így a Concha Espinán, a buszmegálló esőbeállója alatt jó helyet sikerült kifognom, ahonnan reméltem, hogy látom majad, amikor megérkeznek a Srácok a csapatbusszal. Addig is, amíg vártuk a Csapatot a tömegben szétszórodott ultrák különféle szurkolói dalokra és rigmusokra gyújtottak, amit szépen lassan az emberek nagy része is velük együtt kezdett kántálni. „ Real Madrid mi buen amigo” (Real Madrid az én jó barátom),  „Puta Barca! Puta Cataluña!” (K*csög Barca! K*csög Katalónia!) , a Real Madrid himnusza, „ Cómo no te voy a querer” (Hogy lehet nem szeretni/akarni)  és az „ A por ellos” (ennek a címe becsapós J )volt műsoron váltogatva.  

Gyűlnek az emberek

Mikor másfél órával a kezdő rúgás előtt megérkezett a csapatbuszt felvezető 2 rendőrmotoros, még a környező fákon (!) és a buszmegálló esőbeállója tetején (!) is ültek emberek, amikor pedig a Castellanaról ráfordult a Concha Espinára a hófehér csapatbusz elszabadult a jó értelemben vett pokol és éljenzés, tapsvihar meg hangos HALA MADRID! – ozás kísérte a buszt, amíg be nem ment a stadion parkolójába. A játékosok mind az ablakban lógtak és nevetgélve nézték a hatalmas csődületet, irtó gyorsan történt ez az egész, csak Gagot és Arbeloát ismertem fel azok közül, akik azon az oldalon volt, ahol én álltam. A parkolóban sajnos azt nem láttam, amikor leszálltak, mert hiába másztam be majdnem egy kirakatba, akkor se láttam semmit a busz elejét kivéve, úgyhogy inkább a tömegben eloldalaztam a D torony felé, hogy az elsők közt léphessek be a stadionba, amikor elkezdik beengedni az embereket. 

A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor végre bebocsátást nyertem a mennyországba az ellenőrzés után. Elmenetem venni magamnak egy kólát – a stadionon belül piszok drága, viszont bevinni innivalót nem lehet – és megkerestem a helyemet. Minden egyes szinten állt néhány sárga mellényes figura – őket mindig látni, amikor a félidők vége előtt 5 perccel tömött sorokban indulnak le a pálya szélére - , akik készséggel segítenek a szurkolóknak megtalálni a saját helyüket. Én a harmadik szinten ültem, a Fondo Norte részen, picikét a „kanyarban” és tökéletesen lehetett onnan is mindent látni, mert ez nem Barcelona, ahol a másodiktól feljebb már a kivetítőre kell hagyatkoznia az embernek.  A helynek csak az a hátránya volt – attól eltekintve, hogy egész magasan volt - , hogy felettünk voltak a vendégszurkolók és élvezettel hajígáltak papírgalacsinokat ránk, ha át tudták az elválasztó hálón nyomkodni a golyóbisokat. Küldtem pár sms-t, hogy a barátaim megsárguljanak az irigységtől, aztán figyeltem, ahogy lassan kezdett megtelni a lelátó. Drága expasim akkor se akart leszállni rólam, így kinyomtam a telefont és csak arra koncentráltam, hogy minél inkább az emékezetembe véshessem minden percét az ottlétemnek. Az eredményjelzőként is funkcionáló kivetítőn reklámokat és kisfilmeket mutattak végig, amikor a Nessun Dorma alfestésével készített videó ment a dicsőséges múltról elkapott a sírás. A mellettem helyet foglaló srác, akit Alvaronak hívtak,  Malagaból érkezett és Pipita mezben volt, rögtön a kezembe nyomott egy papírzsebkendőt, aztán beszélgetni kezdtünk és egész addig csevegtünk is, amíg ki nem jöttek a csapatok melegíteni.

 Legelőször a játékvezető, Matéu Lahoz és a két segítője futott pár hosszt a gyepen, aztán fújólások és fütyülés kereszttüzében előbújtak a paplonaiak is. Amikor az első fehér mezes kitette a lábát a műfűre, éljenzés és tapsvihar tört ki az összes madridista szimpatizánsból. A Madrid a túlsó térfélen melegített be, de azért nagyjából ki tudtam venni, hogy ki kicsoda, ami azért nem volt egyszerű, mert nem a mez, hanem ugyanolyan edzőpóló volt mindegyikükön. (Bemelegítés alatt többek között ez és ez a zene szólt ) Valahogy hihetetlennek tűnt, hogy a másik térfélen az a sok kék pólós manus a Real Madrid csapata teljes életnagyságban és szélességben. 

A sporik

Az Osasuna játékosai

Real Madrid CF <3

10 perccel a kezdő sípszó előtt mind a két csapat bevonult az öltözőbe, a szpíker pedig elmondta az összeállításokat. Időközben megérkezett az Ultras Sur is, szóval extra adag füttyöt kapott minden Osasuna játékos, lényegében a maroknyi vendégszurkolón kívül mindenki fújoltak őket, ám amikor a hazai csapat összeállítását sorolták, mindeki tapsot kapott, ki nagyobbat, ki kisebbet. Aztán a hangszóróból előkúsztak a Centenáriumi Himnusz – ami szerintem gyönyörű – első hangjai, a pályán pedig megjelent a 2 csapat. Leírhatatlan érzés volt meglátni a Real Madrid kezdő tizenegyét, ekkor éreztem a legjobban, hogy most teljesül életem legnagyobb álma, bár még mindig furcsa volt, hogy a fehér mezes futballisták azok tényleg élőben a kedvenc játékosaim. J  Az első félidőben a hozzánk közel eső térfél volt a Madridé, csináltam is pár jó képet Ikerről, ahogy beáll a helyére. 

A két csapat

Iker :)

Azelőtt életembe nem voltam ennyire közel Madrid játékoshoz, szóval teljesen kész voltam. A 6. percben már vettük a levegőt, hogy az Ultras Surral és a 5 Estrellas Peñaval közösen rákezdjünk a 7. percben szokásos „ Illa, illa, illa, Juanito maravilla!” ( Csodálatos Juanito)rígmusra, amikor Albiol nagyon csúnyán elszúrt egy hazaadást és Aranda a menteni igyekvő Ikeren túljutva berúgta a vezető gólt. Dermedt csend lett úrrá a Bernabéun, de amint lejebb hagyott a döbbenet az Ultras Sur rákezdett a dalok és rígmusok tömkelegére, mi pedig úgy gondoltuk Alvaroval, hogy még ha egyedül is csináljuk a szektorban, de mi is szurkolni kezdünk, végtére is ezért mentünk oda. A jó példa pedig ragadós, mert nem telt bele 5 perc már az egész karéj együtt ugrált ritmusra a „ Todo el estadio, debe cantar” ( Mindenkinek a stadionban énekelnie kell) kezdetű rígmusra. A Fiúk pedig nem hagytak minket cserben, mert a 25. percben Cristiano Ronaldo kiegyenlített, a szpíker kezdeményezésére pedig torkunk szakadtából ordítottuk a „Gol de Cristiano”-ra feleltképp, hogy Ronaldo. 

Persze én sokszor magyarul is megszólalatam, mert ha ideges az ember az anyanyelvén jönnek legelőször a nyelvére a szavak. A Madrid hiába dominált, vagy az utolsó passzokba csúszott hiba, vagy túl sokat vártak ( pl.: Kaká Ronaldora...) vagy mindig odaért az utolsó pillanatban egy pamplonai védő és idővel azért a baszkok is látogatást tettek a mi térfelünkre, hogy megint belénk fojtság a szurkolást. A 41. percben Vadócz rúgott egy bombagólt Ikernek. Na ekkorra már mindenki tudta a környékemen, hogy én magyar vagyok, szóval jól összehúztam magam. Persze magyar gyerek meg minden, de én akkor legszívesebben képen töröltem volna, mert elrontotta a játékomat. :D nem sokkal később azonban már mi örülhettünk, mert Granero beadását Marcelo fejelte a kapuba. Az a lökött brazil hajasbaba meg elkezdett integetni a szurkolóknak, hogy hangosabban ünnepeljenek. J Aranyos volt, na. J 

Marcika :)

A szünetben én a helyemen maradtam és meglepve tapasztaltam, hogy a komplett Ultras Sur eltűnt. Aztán fény derült a turpisságra, amikor Alvaro elmagyarázta, hogy az ő részükön nincs büfé és nem mehetnek át a  stadion másik oldalára, csak ott mozoghatanak a szektoruk környékén és még a beengedésükis külön szokott történni, rendőri sorfallal, ezért ilyenkor az egész banda kimegy kocsmázni és csak a második félidő első 5 percére érnek vissza. Néhány madridista meg azzal szórakozott, hogy a láthatóan cseppet sem szomjas Osasuna vezérszurkolót provokálták, akit ketten fogtak le, hogy le ne essen a negyedikről.  

térfélcsere

A második félidő jól kezdődött számunkra, de én a szurkolás mellett magyarul fenyegettem Granerot meg Pipitát mindenféle retorziót helyezve kilátásba azesetre, ha még egyszer kihagyják a helyzeteiket. Ám hiába próbálkoztak a Fiúk, gól nem akart születni és megállt bennünk az ütő is egy percre, amikor Vadócz majdnem duplázott. Na ekkor határoztam el, hogy meccs után megkeresem és kinyírom honfi ide vagy oda. :D Ekkor kettőzött erővel álltunk neki szurkolni, mert nem tudtam elképzelni, hogy életemben először jövök el Madrid meccsre és akkor nem nyernek, na olyan nincs, ha kell hát én hajtom bele őket a győzelembe, de legyen valami. Kezdtük azzal, hogy az én egyik kedvencembe, a „Ya estamos todos aquí” (Már mind itt vagyunk) –ba kezdett az Ultras Sur, ez pedig felelgetős rígmus, úgyhogy Alvaroval elkezdtük ordítani a feleletet és mire 3x-ra kezdtek bele, már az egész karéj kiabálta. Ahányszor azt láttuk, hogy valamelyik aranylábú gyerekünk vezeti a labdát, rögtön 80 ezer ember ugrott talpra és hajtotta, hogy „Vamos! Vamos!” (Gyerünk, Gyerünk!). Ha szabadrúgást kaptunk és Cé állt a labda mögé, ütemre tapsolt neki az egész stadion. Amikor a második félidő elején a cserék, Benzema,Guti, Diarra és Juanfran elmentek melegíteni (Diarra végül nem állt be) tapsot kaptak, kiváltképp Guti. Amikor beállt, felrobbant a Bernabéu. 

A cserék

Ha valaki kihagyott egy helyzetet a fejünket fogva zengett a „ Huy!”, ha az Osasuna próbált időt húzni akkor rögtön felhangzott az egyetemes füttyszó. A jó passzokat „Olé!” felkiáltással díjaztuk. Az utolsó 10 percet állva szurkoltuk végig és amikor a 89. percben Cé fejére kanyarította Pipita a labdát, ahonnan a bogyó a hálóba került vadidegen emberekkel ölelkeztem össze, hogy aztán úgy ordítsuk, ahogy a torkunkon kifér, hogy HALA MADRID! A lefújás után megköszönték a Fiúk a szurkolást, megtapsolták a lelátó népét miközben mentek be az öltözőbe. Nálam pedig nem volt boldogabb ember az egész Bernabéuban, mert úgy gondoltam, hogy ennél nagyobb öröm aznap már nem érhet. Látni ezt a csapatot ebben a stadionban, felért egy valóságos csodával. Élőben látni az olyan zseniális játékosokat, mint Guti, Cé, Higuaín, Iker és mindenkit fel sorolhatnék itt leírhatatlan és megfizethetetlen érzés volt és ekkor még közel sem volt vége az estének...

Pellegrini és Camacho

Cé dupla

Gólt ünnepeltünk :)

A lefújás után

A meccs után

Szöget ütött a fejembe egy gondolat a Bernabéuból kifelé araszolva. Tudni nem tudtam biztosra, de sejteni sejtettem, hogy a játékosok mielőtt az összetartásra mentek, biztosan a stadion parkolójában hagyták az autóikat, ezért nem a szállodába vissza, hanem a parkoló kijáratához igyekeztem, ahol ekkor már szép kis tömeg verődött össze és a rendőrök terelgették a jó népet, hogy minél kevesebb helyet foglaljunk el az útból. Először eléggé a tömeg sűrűjébe sikerült csak helyet találnom és sajnos a nagy népsűrűség miatt a fotózást el kellett felejtenem, pedig ami ekkor jött... J Igazam volt, a játékosok a saját autóikkal hajtottak el onnan több órával a meccs vége után. A ¾ keretet láttam ilyen formában, nézzük, hogy egész pontosan kiket! A véleméynem is odaírom a játékosokról, legalábbis némelyikről. J

Raúl – Örök szívfájdalmam marad, hogy őt pont nem láthattam élőben a hófehér szerelésben játszani. Ekkor sérült volt, de a meccsre kiment. Nekem ő az örök kapitány, bárhol játsszon is. J A foci szégyene, hogy ő nem kapott aranylabdát...

Van der Vaart – A holland nekem nagy kedvencem volt. J Még arra is emlékszem, hogy a felesége Sylvie is vele volt.

Diarra – A jó öreg Maha nagyon gyorsan eltűnt.

Raúl Albiol – Szegényemet nagyon sajnáltam mindig, mert akarata ellenére kellett otthagynia a Valenciát, de én nagyon kedvelem. Lehet, hogy néha oltári nagy bakikra képes, de akkor is szeretem. J

Arbeloa – Espartanora akkoriban haragudtam, mert nem értettem, hogy miért hoztuk el a Pooltól, de időközben az egyik szívem csücske lett Alvaro. J

Xabi Alonso – Neki örültem, mindig is kedveltem a szőrös képét. J

Ramos – Ő volt a legjobb arc. Megállt a kihajtónál, integetett jobbra-balra és közbe vigyorgott, mint a vadalma. Amikor beletaposott a gázba egy tucat liba rohant el utána, ezek után meg a rendőrök.... Én azelőtt elvoltam Sesével, de nem kedveltem különösebben, hát aznap nekem rögtön a szívem csücske lett. J

Garay – A családját fuvarozta, én őt is nagyon szerettem és fáj, hogy eladtuk a Benficának...

Kaká – Na ő is gyorsan meglépett, amivel nagyon meglepett.

Cristiano Ronaldo – Élőben olyan ragyás volt a feje, mint a zalai dombvidék. Különcködött is, mert egyedül ő nem a szponzori kocsit hajtotta, hanem egy fekete Porschét. Aznap ő volt a meccs legjobbja és aki ismer, tudja, hogy finoman szólva sem kedvelem a portugált, de elismerem a tudását. Élőben mégjobban érződött az a természetes zsenialitás, ami minden egyes mozdulatából sugárzik. Amilyen puhán, szinte simogatva vezeti a labdát...aztán 5 perc múlva egy bivaly erejével lövi meg. Egyszerűen hihetetlen...  Azért picit sajnáltam Cét, amikor elhajtott, mert utánairamodott a fél Bernabéu – mondjuk nekem így sikerült benyomni magam a kordon legszélére – és azért mennyire rossz lehet neki, hogy akárhová megy, akármit tesz ugyanezt váltja ki az emberekből...

Guti – Hálás vagyok az Úrnak, hogy őt láthattam pályára lépni a Madrid mezében. Meggyőződésem, hogy Pipita alázatával és Cé elhivatottságával legalább 2 aranylabdát nyert volna, mert senki nem lát úgy a pályán, ahogy ő. Sokszor persze mérges voltam rá, mert  néha jobban tette volna ha befogja és sokszor többet kellett volna dolgoznia, de Guti egy zseni és a zseniket nem könnyű megérteni. J

Drenthe – Az idióta hollandból semmit se érzékeltem, csak az R8-asának a motorzúgását...

Pellegrini – Élőben ijesztőbb, mint a tévében. Mint egy zombi vagy nem tudom... Egyébként nem volt vele különösebb bajom.

Casillas – A mostani kapitány. J Tisztán előttem van a kép, kockás ing volt rajta még erre is emlékszem. Szegény nagyon fáradt volt, látszott rajta. Iker szerintem a világ legjobb kapusa, nem hiába szeretem őt is már évek óta és nem mellékesen hatalmas madridista.

Higuaín – Vele zárom a sort. Nem ez volt élete meccse, de mégis kiosztott egy gólpasszt, nem is akármilyet. Ezt a néhány pillanatot egészen életem végéig az egyik legszebb emlékemként fogom megőrizni. Én egészen a fal mellett, a kordon legszélén álltam és pont beláttam a parkoló kijáratához. Kinyílt a kapu, odabenn pedig egy R8-as állt indulásra készen. Abban az évben a keretből csak ketten kértek ilyen autót, Drenthe és Pipita, mivel a holland ekkor már messze járt tudtam, hogy ez csak Gonza lehet. Amikor elindult, hát azt hittem, hogy kiugrik a szívem a helyéről és ekkor érdekes dolog történt. Valami miatt megállt a kapuban pár pillanatra, majdnem az orrom előtt, én meg összeszedtem minden maradék energiámat és spanyol tudásomat, összeraktam annyit, hogy „Szép beadás volt, kölyök!” (sic!) és amilyen hangosan csak bírtam odakiabáltam neki. Mielőtt indított rámnézett és mosolyogva, felfelémutató hüvelykujjal bólintott, aztán intett még a többi szurkolónak is és elment. Ha autogramot kaptam volna tőle, attól nem lettem volna ennyire feldobva. J Még most is tisztán előttem van ez a néhány másodperc...♥

Amíg  ott szobroztunk, az Osasuna csapatából is jöttek ki páran közénk. Vadócz sajnos nem – lehet, hogy megtudta, hogy ott vagyok :P - , de Azpilicueta, Camuñas és Ricardo, a kapus ott voltak, utóbbit majdnem ott is hagyta a csapatbusz. :P :D  Miután már mindenki hazament, aki számít én is a szálloda felé vettem az irányt. Odaültem az ablakhoz, bámultam az eget és nem győztem hálát adni az Úrnak, hogy engedte megélnem ezt a csodát. Közben ment a tv, a Karib-tenger kalózait adta a Cuatro, de nem érdekelt, mert annyira módosult állapotba kerültem az esti eseményektől, hogy úgy éreztem, hogy angyalok húzzák a talpalávalót valahol a rózsaszín felhőben. Egyébként fura volt, hogy éjjel, éjfél környékén még annyian jártak az utcán, mintha este 8 óra lett volna csak. Mondjuk ehhez annak is köze lehet, hogy a spanyolok hozzánk képest 2 órás csúszásban vannak. Nem időeltolódás miatt, hanem náluk az ebéd például délután 2-kor van, nem délben.

2010. május 3. Hétfő

Ismét korán kidobott az ágy. Gyorsan összepakoltam mindent és utána mentem le az étkezőbe reggelizni. Megint csak annyit ettem, amennyi csak belém fért. Még 2 helyre okvetlen el akartam menni, mielőtt kijelentkeztem volna. Miután jól feltankoltam magam elindultam, hogy megkeressem a Valdebebast. A metrómegállótól jófelé indultam el, ami azért furcsa volt, mert itthon hajlamos vagyok eltévedni, Madridban pedig 2x kellett csak útbaigazítást kérnem, pedig úgy viselkedtem, mint kisgyermek a cukorkaboltban és mindenhová belestem, mégsem tévedtem el. A Valdebebas mellett van egy golfpálya, ennek a biztonsági őrétől kértem útbaigazítást, amit kedvesen meg is adott és ha már ott voltam meg is mutatta a Madrid játékosokkal közös fotóinak a gyűjteményét. Irigyeltem azért a néhány képért... J Miután továbbindultam egy ponton feladtam a gyaloglást. A Valdebebas eléggé kinn van a város határában és autó nélkül majdnem lehetetlen megközelíteni – még egy autópályán is át kell menni - , így egyenlőre megelégedtem annyival, hogy messziről láttam. Gondolatban kipipáltam a listán a Valdebebast és az irány a Bernabéutól nem túl messze lévő Chiquifru felé vettem, amit egy bizonyos Señor Fernandez vezet. Aki látta a Puskás Hungary-t az tudja, hogy miért mentem oda...amint megtudták, hogy magyar vagyok kaptam egy ingyen kávét és egy ingyen tortillát, meg mutattak egy tucat fótót a legendás Száguldó Őrnagyról. Egyébként akárhová mentem és kiderült, hogy magyar vagyok az első szavuk vagy az volt, hogy Pancho Puskás vagy az, hogy Cañoncito Pum (mozsárágyúcska, ez volt Madridban a beceneve). Azt az érzést nem lehet szavakba önteni, amit akkor éreztem amikor kezemben tartottam Öcsi bácsi híres fotóját, amin a fehér mezben pózol kezében egy labdával a BEK serleg mellett és ráadásként még az autogramja is rajta van! ( Ha valaki tervbe veszi, hogy felkeresi őket, vigyen szalámit és tokaji aszút magával, akkor még inkább nyert ügye van) Sajnos az idő nagyon elszaladt, ezért búcsúznom kellett és mentem kijelentkezni a szállodából. A nap további részét a Barajason töltöttem miközben próbáltam feldolgozni az elmúlt hétvége eseményeit. Este a viharos időjárás miatt késve érkezett meg Budapestről a gép, de valahogy nem voltam mérges miatta...szomorú voltam, hogy haza kellett jönnöm. Amikor felszállt a gép, sírtam. A szívem egy darabja ott maradt a Bernabéu tövében és megfogadtam, hogy viasszamegyek érte....

Hát ennyi lett volna az élménybeszámoló. Remélem nem sikerült túl unalmasra.:)

A képeket pedig itt megtaláljátok: (Több mint 200 kép)

https://picasaweb.google.com/115623533788580413406/MadridIResz#  (a Bernabéu Tour)

https://picasaweb.google.com/115623533788580413406/MadridIIResz  (Madrid)

https://picasaweb.google.com/115623533788580413406/MadridIIIResz  ( a meccs)