Un sueno en realidad I. - 6. fejezet

Augusztus utolsó napjaiban, még mielőtt kezdetét vette a tanári pályafutásom mindenképp végezni akartam lakásom otthonossá tételével. Naphosszat jártam a különféle hobbiboltokat és a bolhapiacot, hogy méginkább a saját ízlésemre formáljam a madridi lakásom és végre az otthonomnak nevezhessem. Festettem, ragasztottam és varrtam, az eredménnyel pedig minden egyes nappal jobban meg voltam elégedve. Közben a naptárban az augusztust felváltotta a szeptember és a tanév kezdetével úgy éreztem, hogy a napok gyorsabban következnek egymás után, mint máskor. Életem első tanórája előtt borzasztóan izgultam és annyira ideges voltam, hogy hosszabb időt görnyedtem a wc-kagyló fölé, mint amennyit a nyújtással és bemelegítéssel foglalkoztam az emeleti próbateremben. Azelőtt még sohasem tanítottam és még nagyon új volt nekem ez a szituáció, pláne úgy, hogy a diákok nagy része hozzám hasonló korú volt. Ahogy ott álltam velük szemben az egész falat betöltő tükör előtt és végigjárattam a szemem rajtuk óhatatlanul is eszembe jutott a saját pályafutásom. Az első évfolyamosok csillogó tekintetében saját magamat láttam viszont, de az ő pályafutásuk még csak most kezdődött, az én táncosi álmaim pedig nemrégiben foszlottak szét... 2 évfolyamot tanítottam: az első és a másod éveseket, a másik két évfolyam az iskola másik tánctanárához, Martahoz tartozott és a "külsős" csoportokat is testvériesen osztottuk el egymás közt. Vele és a többi kollegámmal is nagyon jól kijöttem egy valakit kivéve, aki pedig nem volt más,mint Alícia. Az értekezleteken, megbeszéléseken sosem unatkoztunk, ugyanis Juanról nagyon hamar kiderült, hogy ő a tanári kar bohóca. Ha már nagyon untuk Jauregi prédikációit néha az asztal alatt kezdtünk amőbázni, vagy „Mindenki írjon hozzá egy mondatot!” történeteket gyártani, amit aztán az értekezlet után, szigórúan a exbalerina háta mögött nagy röhögések közepette olvastunk el. Szerettem ott dolgozni, de eleinte nehéz volt megszoknom, hogy hétközben szinte csak aludni járok haza. Ám alighogy  sikerült belerázódnom a tanári életmódba, ami hétköznap szinte semmi szabadidőt nem engedett, elérkezett a szokásos iskolák közötti 1 hetes versenygés, amit Barcelonában rendeztek és ezalkalomból szinte kiürült az iskola. A diákok közül sokan utaztak el a katalán nagyvárosba, miközben a zsűriben is ott ült a legtöbb kollegám, a Madridban maradottak pedig örültek a hirtelen felszabadult rengeteg időnek. Az egyik ilyen napon is az íróasztalomnál ültem és a széken hátradőlve forgattam a kezemben a mobiltelefonom. Pár perccel azelőtt kaptam egy sms-t, miszerint az első fizetésem megérkezett a számlámra. Elégedett mosoly ült ki az arcomra és gondolatban már a madridi üzleteket jártam azon gondolkozva,hogy mit hol veszek majd meg. 

- Hola Amiga! – húzott az asztalomhoz egy széket Ana és lerogyott rá.

- Hola Ana! Mizujs? –érdeklődtem mosolyogva.

- Utálom ezeket a protokolláris megbeszéléseket! –fintorgott – Egész délelőtt ebben az istenverte magssarkúban tipegtem ide – oda és majd leszakad a lábam. Pfúj! – rúgta le a lábáról a cipőjét. – És veled? Ide hallom, hogy mennyire csikorognak a fogaskerekek a fejedben. Min agyalsz? – nézett rám a spanyol lány.

- Azon, hogy mire költsem a fizum.

-  Az kellemes gond. – jegyezte meg- Add nekem a felét és segítek elkölteni. – nevetett.

- Köszi, de szerintem menni fog egyedül is. – nevettem én is.

- Azt gondoltam. Adhatok azért egy tanácsot? – kérdezte Ana.

- Hallgatlak! – dőltem ismét hátra a székemen.

- Ma már úgysem lesz több órád, úgyhogy fogd magad és menj haza! Vegyél fel valami dögös ruhát aztán sétálgass meg vásárolgass kicsit a városban, közben pedig csavard el a madridi férfiak fejét! Pénteken pedig gyere el velünk bulizni, mert a szülinapod óta még ki sem engedted a gőzt. Vasárnap meg megbeszéljük, hogy te jössz-e át hozzám vagy én menjek át hozzád meccset nézni,hm? – sorolta az ötlteit Ana.

- Pénteken bulizni...hát...jó. – gondolkoztam el. Anának igaza volt, a hó eleji születésnapozás óta tényleg nem mentem el szórakozni, sőt szinte sehová sem, csak 2x voltam kinn a Bernabéuban. – Vasárnap pedig én megyek át hozzád, mert a múltkor te voltál nálam meccset nézni. – néztem a spanyol lányra, aki erre heves bólogatásba kezdett, majd folytattam – De ma délután nem megyek sehová se, mert van némi papírmunkám, amit be szeretnék fejezni, este meg úgyis megyünk moziba.

- Jaaaaj már Alejandra! Azok a papírok megvárnak, menj és élvezd kicsit az életet! Amióta elkezdődött a tanév, téged szinte csak a táncteremben lehet megtalálni meg itt az asztalodnál és ez így megy napról-napra, miközben benn a városban folyik az élet, amiről lemaradsz, ha nem figyelsz oda. – dorgált meg Ana.

- Dolgozni jöttem Madridba és számomra első a munka. –jegyeztem meg.

- De attól időnként leteheted a tánccipőt és elmehetsz a Retiroba, ahol egy fagyit nyalva leülhetsz az árnyékba és csak úgy lehetsz. A munkád mindig pontosan elvégzed, de mit érsz el vele, ha közben elrohan melletted az élet? Amíg én, Ana Sánchez Bilbao a legjobb amigád vagyok, addig te nem fogsz nekem heti 7/5 reggeltől – estig itt gályázni. Nem csak a munkából áll az élet. Menj, szórakozz, pihenj és légy szerelmes! Élvezd kicsit az életet! Hisz Madridban élni kicsit ezt is jelenti! Esto es España. – kacsintott rám.

- De... – kezdtem volna magyarázkodni, mire Ana a szavamba vágott.

- Nincs semmi de, Alejandra! 2 választásod van: vagy magadtól állsz fel és indulsz el vagy én tollak ki innen a székkel együtt. – nézett rám csúnyán.

- Na jó, megadom magam. – emeltem fel a 2 kezem. Tudtam, hogy Ana nem cicózik, ha nem kezdek el azon nyomban szedelőzködni, tényleg székkel együtt tol ki az iskolából és ha nagyon akadékoskodok, akkor hazáig is elkísér.

- Helyes! – fonta össze a karjait a spanyol lány és egy magándetektív éberségével figyelte, hogy tényleg nem viszem-e el haza suttyomban a papírjaimat.

- Akkor én most elindulok haza. Hasta luego Amiga! Este találkozunk!– vettem el a székről a táskám és elindultam az ajtó felé.

- Hasta luego! Érezd jól magad délután! – integetett még mindig a székbe rogyottan Ana.

Az iskolából kijöve a belváros felé vettem az irányt, de eszem ágában sem volt hazamenni, miután megéreztem a meleg őszi napsugár simogatását az arcomon. Gyönyörű szép idő volt, hétágra sütött a nap az ég pedig valószínűtlenül kék volt, amit csak néhány kósza bárányfelhő fehérsége tört meg. Az utcán rengeteg ember járt-kelt, a spanyolok akkor indultak haza siestázni, a turisták pedig a következő látnivaló felé siettek hol egyedül hol csoportosan, miközben elrohantak a város igazi szépsége mellett. A lépteimet még inkább lelassítottam, amikor odaértem a város szívéhez, a Gran Vía és a Paseo de la Castellana találkozásához, ahol a Metropolis kupolája aranylóan verte vissza a nap sugarait. Akárhová néztem, minden étterem, cukrászda és kávézó tele volt vidáman beszélgető emberekkel ez pedig eszembe juttatta, hogy én viszont még nem is ebédeltem aznap. Ana tanácsára gondolva elhatároztam, hogy aszerint fogok cselekedni és az első fizetésemből egy drágább étteremben fogok megebédelni, hisz ennyi lumpolást nyugodtan megengedhettem magamnak.  Odasétáltam a madridi turistatérképhez és megnéztem, hogy melyik ilyen étterem van a legközelebb a Metropolishoz. Nem egy ilyen felsőbb kategóriás éttermet találni a környéken, hisz a Gran Vía köztudottan az egyik legdrágább környék az egész spanyol fővárosban, a sokból azonban összeszedtem 4 lehetséges célpontot, amit még tényleg megengedhettem magamnak, felírtam őket egy-egy papírlapra majd leülve egy padra összehajtogattam mind a négyet, bedobtam a táskámba és kihúztam egyet. A cetlin a De María étterem neve állt, így afelé vettem az irányt. Az épület a Paseo de la Castellanát a Puerta del Sollal összekötő utcában állt, pont valahol a tér és az egyik madridi főút közti távolság felénél. Vettem egy nagy levegőt és odaléptem az ajtóhoz, hogy kinyissam, amikor is egy figyelmetlen alak, aki mérgesen hadonászott a telefonjával épp kifelé jött onnan és ebből az következett, hogy elvesztve az egyensúlyom fenékre huppantam a járdára, miközben az a másik még meg tudott kapaszkodni az egyik kis díszfácskában, ami az étterem bejárata mellett állt és ennek köszönhetően nem esett rám.

-         Hogy lehet valaki ennyire figyelmetlen?! Idióta bunkó! – rivalltam rá. Nagyon mérges voltam rá, pláne azért, mert épp egy fehér nadrág volt rajtam és miatta ebben a nadrágban az utca kövén csücsültem, miközben azt a néhány kiszórodott cuccomat szedtem össze, ami kiesett a táskámból.

-         Kérlek bocsáss meg! Nem vettelek észre. Engedd meg, hogy segítsek! – nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, mire én felnéztem rá és a szemeim rögtön kikerekedtek. - A kupakos lány? – kérdezte meglepve Gonzalo.

-         Igen, Mister Augusztus 24.-e. – válaszoltam hasonlóan meglepve, hisz nem gondoltam, hogy Higuaín emlékszik rám. Megkapaszkodtam a kezében, mire ő felhúzott aztán leporoltam kicsit a nadrágom, de ez nem sokat segített a helyzeten.

-         Tényleg nem volt szándékos, még egyszer bocsi! – nézett rám bűnbánóan az argentin, miközben odaadta a kulcscsomómat és az epres szájfényemet, amiket rögtön be is dobtam a táskámba. – Meghívhatlak egy sütire vagy fagyira, hogy jóvátegyem ezt az egészet? Közben pedig megadom a címem, oda átküldheted a tisztitói számlát, én pedig kifizetem.

-         Jaj ugyan már! Csak bevágom a mosógépbe és annyi. –legyintettem - De azt a fagyit elfogadom. – moslyogtam rá Gonzalora.

-         Részemről oké, ha ezt szeretnéd. – húzodott mosolyra a szája, amitől hirtelen meglódult a szívverésem. – Tudok itt a közelben egy nagyon jó fagyizót. – nézett rám átmutatva az út túloldalán lévő üzlet felé, én pedig teljesen elfelejtettem, hogy elméletileg ebédelni indultam.

-         Neked egyébként szabad ilyesmikkel tömni magad? – kérdeztem tőle, miközben átsétáltunk a fagyizóba.

-         Elméletileg nem, de néha szoktam bűnőzni. – nyitotta ki előttem az ajtót.

-         Köszönöm! – köszöntem meg az udvariasságát. A rendelést rábíztam, csak annyit kértem, hogy gyümölcsös fagyi legyen. Majdnem leesett az állam, amikor egy hatalmas kehely fagylaltot tett le elém, míg ő 3 gombóc dulce de leche fagyit kezdett el kanalazgatni.

-         Most hogy már tudom, hogy határidőnaplóba gyűjtőd az autogramokat, epres szájfényt használsz és a gyümölcsös fagyit szereted, a nevedre is kíváncsi lennék. – mosolygott rám.

-         Jó megfigyelő vagy. – mosolyogtam vissza rá. - Alejandra Váradynak hívnak – nyújtottam kezet az asztal fölött.

-         Gonzalo Higuaín. – fogta meg a kezem.

-         Tudom. – nevettem el magam. – Egy Real Madrid szurkolóval beszélsz. – jegyeztem meg, mire mint egy végszóra megszólalt az argentin mobilja és elnézést kérve arrébb ment telefonálni.

-         Ne haragudj Alejandra, de most mennem kell. – lépett vissza az asztalhoz - Teljesen elfelejtettem, hogy elígérkeztem délutánra az AS újságírójának egy interjúra és most már egy jó negyed órája rám vár a Bernabéu sajtószobájában.– magyarázta el a helyzetet egy kis csalódottsággal a hangjában Gonzalo.

-         Akkor siess! – mosolyogtam rá.

-         Remélem, hogy még találkozunk! Mondjuk majd egy meccsen a Bernabéuban. – gyömöszölte be a telefonját a nadrágja zsebébe.

-         Jövő héten ott leszek! – álltam fel és számomra meglepő módon kaptam tőle 2 puszit. A spanyoloknál és latin-amerikaiaknál mindennapos dolog, hogy így köszönnek egymásnak, de én még nem tudtam teljesen megszokni ezt a fajta közvetlenséget.

Gonzalo kilépett a fagyizóból és elsietett a De Maria étterem felé, én pedig magamra maradva kanalazgattam tovább a fagyimat. Végig ez a néhány perc járt a fejemben. Meglepett, hogy emlékezett rám és nagyon jól esett, hogy ilyen kedves volt velem. Ha lehunytam a szemem azt láttam, ahogy rám mosolyog és úgy éreztem magam, mint a hősnők azokban a nyálas romantikus regényekben, amikor meglátják a jövendőbelijüket és a gyomrukban pillangók kezdenek el szálldosni. Nagyon tetszett Gonzalo és bármit el tudtam volna képzelni vele, de minduntalan beférkőzött a gondolataim közé, hogy én csak egy külföldi tánctanárnő vagyok, aki még némi akcentussal beszéli a spanyolt  és teljesen hétköznapi lány, nem olyan, mint amilyenek a focisták mellett szoktak pózolni a nagyobb rendezvényeken. „Különben pedig azt sem tudom, hogy hol keressem és egyáltalán mit mondjak neki? Azt se tudom, hogy van-e barátnője vagy egyáltalán akar-e tőlem valamit? Lehet, hogy csak amiatt hívott meg fagyizni és volt ilyen kedves velem, mert az étteremnél olyan idiótán viselkedett...de akkor miért emlékezett rám?” – gondolkoztam még mindig ezen a délutánon és közben észre sem vettem, hogy a lakásom ajtaja előtt állok. A lábaim maguktól vittek hazafelé. Belépve az ajtón, a nappaliba mentem és ledobtam a táskám a kanapéra. Levéve a nadrágom, rögtön behajítottam a mosógépbe és elindítottam egy mosást, közben pedig körbenéztem a konyhában, hogy miből főzhetnék magamnak ebédet. Akkor még nem sejtettem, hogy a nap meglepetése még hátra van....

Lábjegyzet :)

Esto es España! = Ez Spanyolország!

Hasta luego! = Elköszönéskor mondják, ha a felek a közeljövőben ismét találkoznak.

dulce de leche = argentin karamell - szerű édesség

A De Maria pedig tényleg Gonza kedvenc madridi étterme. :)