Un sueno en realidad I. - 8. fejezet

Másnap mikor felkeltem, úgy éreztem, hogy teljesen kicseréltek és a táncórám is nagyon jó hangulatban telt el. Miután elengedtem a diákjaimat megláttam, hogy Ana a tanári felé megy, ezért gyorsan kirontottam a teremből és behúztam magam után a legjobb barátnőmet.

-         Hű de jó kedve van itt valakinek! – tette csípőre a kezét a spanyol lány és végigmért. – Mit csináltál tegnap este? Részleteket akarok! – ült le egy zsámolyra.

-         Moziban voltam. – válaszoltam beharapva az alsó ajkam.

-         És? Ne mondd, hogy csak a film miatt van ilyen jó kedved!

-         Összefutottam valakivel. – húztam kicsit Ana idegeit.

-         Alejandra! Miért kell mindent harapofogóval kihúzni belőled? Mesélj kérlek, különben belehalok a kíváncsiságba! – tette össze a két kezét és úgy kérlelt a spanyol lány.

-         Elég ha annyit mondok, hogy Gonzalo Higuaín?

-         Señora Munkamánia bepasizott? – nevette el magát Ana – Szóval ezért van neked ilyen jó kedved!

-         Igen ezért. – pirultam el -  Tudod mit? Menjünk el ebédelni és akkor elmesélek mindent. – vetettem fel.

-         Rendben. Odaadom Jaureginek ezt a mappát és akkor mehetünk. Itt várlak majd a folyosón. – állt fel Ana és kisétált a teremből.

Miután én is átöltöztem elmentünk a szokott helyünkre ebédelni és közben elmeséltem neki töviről-hegyire a múlt estém történetét. Ana persze már kombinált és gondolatban már közös programokat tervezett Serggel és velem meg Gonzaloval, miközben még egy baráti puszinál messzebb nem jutottunk az argentinnal. Délután pedig leültem az íróasztalomhoz és bepótoltam a 2 napi aláírnivalót. Lassan eljött a hétvége is és elkezdtek visszaszállingózni Madridba a barcelonai versenyen részt vett diákok és zsűriző tanárok. Péntek este ígéretemhez híven elmentem kiereszteni kicsit a gőzt Anával és pár kollegánkkal. Én csak módjával iszogattam az alkoholt, mert sohasem bírtam az italt, de anélkül is remekül szórakoztam, a La Posadában például tánc közben lejött a cipőm talpa, így mezítláb kerültem haza valamikor szombat hajnalban egy üveg pezsgő társaságában. Mikor másnap reggel felébredtem már igencsak dél felé járt az idő. Elgondolkozva a néztem a mellettem heverő majdnem teli üveget. Ahhoz túl drága volt,hogy csak úgy kidobjam, így inkább betettem a hűtőbe, akármikor jól jöhet még alapon. Egész nap csak a lábam lógattam, miközben a társaság többi tagja versenyt jajgatott egymással a twitteren és facebookon, mert annyira másnaposak voltak a buli után. Vasárnap már délután átmentem Anához, hogy együtt készüljünk fel a Real Madrid soron következő bajnokijára, amit a Racing Santander ellen játszottak. Az öltözködést nem vittem túlzásba, magamra vettem egy Real mezt és elvittem a sálamat is, amit a csapat címere díszitett. Mindig is szokásom volt megadni a módját a meccs nézésnek, még akkor is, ha csak a tévében tudtam figyelemmel követni. A kezdő sípszóra mind a ketten kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén, de ez az állapot nem tartott sokáig, mert a szurkolás hevében fel –felpattantunk a helyünkről hol a bírót szídva, hol a csapat góljait ünnepelve, ugyanis esett belőle kettő is. Az első fövárosi találat De la Red nevéhez fűződött, akinek a gólpasszt pont a kis argentin cserecsatár adta és ha lehet, én jobban örültem a gólpassznak, mint magának a gólnak, a második madridi gólt pedig Nistelrooy szerezte. Ugyan Gonzalo nem zörgette meg a hálót, de nagyon odatette magát, ezért a legtöbben neki adták a meccs legjobbja címet, én pedig boldogan hajtottam álomra a fejem Ana lakásában. Másnap reggel együtt indultunk el a munkahelyünkre Anával és útközben vettem egy Marcát is, mert tetszett a címlapja, ugyanis borítóképen Gonzalo volt látható, ahogy De la Red nyakába ugorva ünnepli a spanyol gólját. Ahogy beértünk az iskolába én már mentem is átöltözni és bemelegíteni, mert új koreográfiát készültem betanítani a diákoknak, ezért nekem is táncolnom kellett. A másodévesekkel  Loona – Hijo de la Luna c. dalához dolgoztunk ki egy szép koreográfiát, amivel lényegében próbára tettem őket. Nehezebb elemeket is beleépítettem, de ők simán megcsinálták mindazt, amit kértem tőlük, így megérdemelten szólhatott a taps nekik is az óra végén. A diákjaim közül már mindenki a zuhany alatt állt, amikor Carmen a hangosbemondóban az iskola összes dolgozóját a színházterembe hívta rendkívüli megbészélésre a következő óra előtt. Sokaknak baljós előérzete támadt és a folyosón mindenféle pletyka kezdett el keringeni a bejelentés után. Egymást kérdezgetve sietett mindenki a színházterembe izgatottan várva, hogy mi az oka a rendkívüli értekezletnek. Amikor már az utolsó diák is benn volt, becsukták az ajtót és Carmen lépett fel a színpadra Alicía társaságában, majd pedig magához ragadta a szót:

„ Köszönöm, hogy mindannyian idefáradtatok! A kollegáimtól pedig elnézést kérek, hogy csak pár perc késéssel tudjátok majd elkezdeni a következő órátokat, de egy olyan lépésre készülök, ami titeket is érint. Nyilván soka tudjátok, hogy a színészi pályafutásom legnagyobb sikerét a világot jelentő deszkákon Lorca egyik legjobb drámájában, a Bernarda Alba házában arattam, én játszottam Maria Josefát, amivel rengeteg díjat és elismerést szereztem magamnak. Néhány héttel ezelőtt a Teatro de la Commedia megkeresett és előálltak egy olyan ötlettel, amire nem tudtam nemet mondani. 5 napra ismét műsorra tűznék ezt a híres előadást a még élő régi főszereplők közreműkődésével, a bevételt pedig jótékony célra ajánlották fel. Időközben elkezdődtek a próbák is, de a pénteki bejelentést követően ezek mellé rengeteg médiaszereplést is fel kellett vállalnom és a zsúfolt határidőnaplómat elnézve be kellett látnom, hogy a játék és az iskola vezetése nem megy egyszerre. Ezért úgy döntöttem, hogy holnaptól az előadások végéig Alicía Jauregit bízom meg a helyettesítésemmel. Kérlek titeket, hogy ne nehezítsétek meg a munkáját és tekintsetek úgy arra, amit mond, mintha én mondtam volna. Köszönöm a figyelmeteket és további jó munkát kívánok!” – bocsátott el minket Carmen. Sokan összesúgtak az órájukra sietve és Martával mi is összenéztünk. Alicía eddig sem könnyítette meg a dolgunkat tanulmányi igazgatóként ezért el se mertük képzelni, hogy ezek után miben lesz részünk. Juan, Ana én és Marta pár pillanatra megálltunk a zsibongóban, hogy elmondjuk egymásnak az első reakcióinkat Carmen bejelentéséről.

-         Ebből nem sok jó fog kisülni. – jegyezte meg Juan fintorogva, de erre még csak hümmögni sem mertünk, mert a hátunk mögött megjelent Jauregi.

-         Vérszagra gyűl az éji vad. – morogtam alig hallhatóan az orrom alatt Arany János híres verssorát.

-         Már 5 perce tart az óra. Gyerünk munkára! – hajtott el minket a zsibongóból.

Jobbnak láttuk nem összekülönbözni vele rögtön az első igazgatóként töltött napja előtt, ezért csendben elindultunk a dolgunkra. Nekem épp lyukasórám volt, ezért a tanáriban lazítottam kicsit. Kényelmesen elhelyezkedtem a székemben és becsukott szemmel próbáltam a lehető legtöbb pozitív energiát összegyűjteni, mert éreztem, hogy holnaptól szükségem lesz rá, bár Jauregi már aznap úgy járkált közöttünk, mint páva a baromfiudvarban. Amikor a következő órámra készültem a próbateremben, a telefonom egy új sms érkezését jelezte. Kíváncsian vettem a kezembe a mobilt és amikor megláttam a számot, nagyot dobbant a szívem, pedig mióta számot cseréltünk váltottunk már pár üzenetet. Rögtön meg is nyitottam az sms-t.

„Hola Alejandra! Szereted a gumicukrot?”

Amint elolvastam bepötyögtem a választ.

„Hola Gonzalo! Mi az hogy! Nagyon.Miért?”

Le sem tettem a telefont, máris jött a válasz.

„Az legyen meglepetés”

Mosolyogva tartottam a kezemben a mobilt, de az érkező diákok zaja kizökkentett az álmodozásból.

-         Hola! Buenos Días! Mindenki itt van? – kérdeztem, miután az utolsó ember is belépett a terembe, amire egy egyetemes igen volt a válasz. Feljegyeztem a jelenléti ívre, hogy teljes a létszám aztán amíg a diákok bemelegítettek megkerestem a soron következő dalt a CD-n...          

Amint hazaértem és megpakoltam a hűtőt a bevásárlás után leültem a kanapéra, hogy kicsit pihenjek. Alig helyezkedtem el ölemben a párnával kopogtatást hallottam a bejárat felől. Nagy nehezen feltápászkodtam és a bejáratnál lévő tükörben megigazítottam az öltözékem – ha már nem volt időm átöltözni - és a frizurám, aztán ajtót nyitottam.

-         Hola Alejandra! Ugye nem zavarok? – kukucskált be a lakásba a vállam felett Higuaín.

-         Hola Gonzalo! Dehogy zavarsz. Gyere be és érezd otthon magad! – engedtem utat mosolyogva az argentinnak. – Kérsz valamit?

-         Valami frissítő jól esne, köszi!

-         Tedd le magad nyugodtan! – intettem neki a konyhapult mögül, aztán a jól behűtőtt gyüölcslével és 2 pohárral leültem a kanapé másik végébe.

-         Nem is tudtam, hogy címlap lettem. – mutatott az asztalon heverő Marcára.

-         Irtó jól játszottál, úgyhogy megérdemelten került rá.

-         Ugyan, csak tettem a dolgom. – szerénykedett az argentin, aztán megivott egy fél pohár narancslevet. – Szép a lakásod! –nézett körül.

-         Köszönöm! Sok munkám van benne. –néztem én is körül - Például azt a párnát is én hímeztem, ami ott van melletted. 

-         Ezek szerint nem csak szépek a kezeid, hanem ügyesek is. – bókolt miközben a a két tenyere közé fogta a jobb kezem.

-         Én csak egy amatőr műkedvelő vagyok. – pirultam el fülig. Sokáig nagyon zavart, hogy ahányszor valaki megdicsért vagy bókolt nekem, rögtön elpirultam, de aztán rájöttem, hogy sok pasinak bejön ez a tulajdonságom.

-         Meg szerény is. – mosolygott rám. – Milyen napod volt?

-         Fú...tartalmas. Az igazgatónő bejelentette, hogy az eddigi tanulmányi igazgató fogja helyettesíteni jövő év elejéig, mert kapott valami szerepajánlatot. Jauregivel pedig finoman szólva sem kedveljük egymást, de ez egy hosszú történet. – fintorogtam – És neked?

-         Ma szabadnapos vagyok, csak holnap lesz edzés. Megpróbálom kipihenni a santaderi meccs fáradalmait és hoztam neked gumicukrot. – vette elő a nagy csomag Haribo gumimacit, amit meglengetett az orrom előtt, hogy aztán rögtön visszamenjünk gyerekbe.

-         A pirosakat kérem! – fordultam Gonzalo felé és nevetve nyújtottam ki felé a kezem.

-         Van egy kis probléma. Én is pont azokat szeretem. – állt fel a kanapéról és kibontotta a csomagolást pimasz mosollyal az arcán.

-         Az összes zöld és a narancssárga a tiéd, ha megkapom a pirosakat. – próbáltam meg vele üzletet kötni.

-         Nem áll az alku. – rázta meg a fejét - A zöldek a tieid lehetnek, de a pirosból csak egy szemet adok, vedd ajándéknak.

-         Ez nem fair! – vágtam hozzá az egyik párnát.

-         Ha annyira kellenek a pirosak, akkor vedd el őket! – nézett rám kihívóan az argentin.

-         Te akartad! 

Felpattantam a kanapéról és megpróbáltam elvenni Gonzalotól a zacskót, de nem nagyon akart sikerülni, mert az argentin jóval magasabb volt nálam, elég volt csak  kinyújtania a karját és már nem értem el. Addig – addig bolondoztunk, amíg meg nem botlottam a szőnyegben és rá nem estem a kanapéra magammal rántva a focistát is, mivel épp mind a két kezemmel a vállába csimpaszkodtam ahogy megpróbáltam elszedni tőle a gumimacikat. Én voltam alul, Gonzalo pedig félig – meddig rajtam feküdt és úgy röhögtünk a saját bénaságunkon, amíg egyszer csak össze nem akadt a tekintetünk. Nem tudom, hogy meddig tartott, amíg a nagy nevetgélést követő elcsendesedésben egymás szeméből próbáltuk kiolvasni a másik gondolatát, csak azt tudom, hogy az volt az a pillanat, amikor először úgy éreztem, hogy fülig beleszerettem az argentin focistába. Ahogy lopni kezdte a köztünk lévő távolságot, úgy éreztem, hogy mentem kiugrik a szívem a helyéről, de nem érdekelt, mert semmire sem vágytam jobban, mint a csókjára. Először csak gyengéden hozzáérintette az ajkát az enyémhez, hogy aztán teljesen birtokbavehesse és számomra megszűnjön a tér és idő. Amikor szétváltunk, nem teketóriáztam sokáig, rögtön visszacsókoltam a 2 karom pedig szinte magától kúszott fel a mellkasán, hogy aztán átölelje a nyakát. Miután már szinte szusz sem maradt bennünk mind a ketten felültünk a kanapén, Gonzalo pedig magához húzott én pedig örömmel bújtam oda hozzá és magambaszívtam az illatát.

-         Azóta az augusztusi nap óta, ha filccel adok autogramot valakinek, mindig magam előtt látom, ahogy ott álltál előttem kezedben a kupakkal. Annyi helyen próbáltalak keresni és már kezdtem feladni, hogy megtalállak, amikor egymásba botlottunk az étteremnél. Csak utána tudtam meg, hogy ha Anát kérdeztem volna, előbb sikerül rád találnom. – mosolyodott el-  Alejandra, én szerelmes vagyok beléd és azt szeretném ha te lennél a barátnőm. Most már végképp nem bírnék ki még egy napot nélküled. – fogta meg a kezem.

-         Azt szokták mondani, hogy egy előre nem tervezett találkozás még lehet véletlen, de kettő már nem az. Ha tényleg megfelel az ízlésednek egy tánctanár, aki akcentussal beszéli a spanyolt, akkor leszek a barátnőd Mister Augusztus 24.-e. – néztem fel rá mosolyogva.

-         Szerencséd van, pont ilyen az ideálom. – nézett le rám. 

-         Hmmm....-húzodtam el tőle kicsit és végigmértem- Azt hiszem te is megfelelsz nekem. – csúsztam  közelebb hozzá, hogy ismét egy csókban forrjunk össze...