Un sueno en realidad I. - 9. fejezet

Ahogy teltek – múltak a napok egyre több közös programot igyekeztünk szervezni magunknak Gonzaloval, bár ez nem volt egyszerű feladat. Én hétköznap szinte mindig későig benn voltam az iskolában és amikor nekem megfelelt volna egy-egy időpont, az az argentinnak nem volt jó. Nagyjából 3 naponta meccset játszottak és az összetartások meg utazások miatt volt olyan hét, amikor csak egyszer láttam futólag, mert La Coruñából hazaérve csak átpakolta a bőröndjét és szinte már azonnal indultak is tovább Szentpétervárra lejátszani a Bajnokok Ligája mérkőzést. Így amikor sikerült végre összehoznunk egy közös programot, akkor nagyon megbecsültük az együtt töltött időt, hol ő jött fel hozzám és vitt el vacsorázni, hol pedig én mentem el hozzá megnézni egy filmet, de az ágyamba még nem engedtem be, mert előbb meg akartam bizonyosodni róla, hogy ő tényleg nem olyan, mint a többi focisztár, akiknek a botrányaival tele van a sajtó. Nyugodtan mertünk a spanyol főváros legforgalmasabb helyein is mutatkozni, mert Madridban már hozzászoktak a futballvilág krémjének látványához, ezért csak néha-néha lépett oda egy-egy kedves szurkoló, aki megszorongatta Gonzalo kezét hálával emlegetve az Espanyolnak lőtt gólját vagy az Osasuna ellen jegyzett találatát még májusról. Ilyenkor én is mindig elérzékenyültem kicsit, mert nagyon is tisztán élt még az emlékezetemben mind a két gólja és az azt követő eufória is. Én is talpra ugrottam a TV előtt a fotelemből ugyanúgy mint a világon még több millió madridista is megtette ugyanezt és a kezeim égnek emelve ordítottam a világba, hogy „Real Madrid Campeónes!”, hogy aztán elalvás előtt imába foglaljam annak a tejfölösszájú cserecsatárnak a nevét, aki 2 egymást követő évben is megszerezte a góljával a kedvenc csapatomnak a koronát. Most, nem sokkal később pedig azzal a tejfölösszájú cserecsatárral randevúzgatok és napról napra komolyabbá válik a kapcsolatunk. Mister Augusztus 24.-e nagyon is tudta, hogy miként udvaroljon egy nőnek és ahogy egyre inkább megsimertem az embert a futballista mögött, annál jobban beleszerettem és egyre több időt töltöttem el a Mirasierra negyedben, a Calle Peña del Solon található házban, amihez kulcsot is kaptam. Nem volt ez másképp ezen a szép őszi napon sem. Háttal állva támaszkodtam a konyhaszekrénynek és úgy néztem, ahogy Gonzalo az utolsó morzsát is eltűnteti a reggelire készített pirítósból.

-         Biztos nem vagy éhes? – harapott bele a kis darab kenyérbe.

-         Biztos. Mielőtt elindultam otthonról reggeliztem és nem jó ha teleeszem magam, mielőtt órát tartok.

-         De olyan hülyén érzem magam, hogy én itt tömtem magam, te meg még csak egy kekszet sem ettél. – kapta be az utolsó falatot is, aztán felállt az asztaltól és a mellettem lévő mosogatóba tette a tányérját, utána pedig hozzám lépett és magához húzott. – Biztos nem kérsz valamit?

-         De. Csókolj meg! – mosolyogtam rá.

-         Örömmel. – hajolt oda hozzám, hogy az ajkát hozzáérintse az enyémhez. A csókjától még mindig ugyanúgy éreztem magam, mint a legelső alkalommal: a szívem minduntalan majd ki akart ugrani a helyéről. – Elviszlek az iskolába, jó? – támasztotta a homlokát az enyémnek, miután szétváltunk.

-         Felőlem jó, de az edző nem hiszem, hogy díjazná. jegyeztem meg mosolyogva. - Edzésed lesz,nem?

-         Mierda! Már ennyi az idő? Akkor sajnos nem fog beleférni. – fintorgott miután ránézett a méregdrága karórájára – Este viszont szeretnék beszélni veled, egy komoly dologról lenne szó. Nálad vagy nálam? –kezdett el valamit keresni a konyhában, aztán átment a nappaliba.

-         Itt nálad. –válaszoltam miközben felkaptam a táskám.

-         Akkor majd rád csörgök és megbeszéljük,hogy hol futunk össze, vale? – nézett rám kérdőn én pedig bólintottam, hogy beleegyezek – Hol az a fránya slusszkulcs? – kezdte el szétdobálni a nappaliban az asztalon lévő kacatokat.

-         Örülök, hogy a fejed a nyakadon hordod. – lóbáltam meg az orra előtt a konyhaszekrényről elvett kulcsot.

-         Köszönöm! Egy angyal vagy. – lépett mellém és elvéve tőlem a kis tárgyat nyomott egy puszit az arcomra aztán kimentünk a házból. Gyorsan bezárta az otthonát maga mögött, majd pedig kiállt a garázsból a szponzori Audijával.

-         Akkor majd este! – kezdett el búcsúzkodni átölelve az autója mellett állva.

-         Várni foglak! – adtam egy puszit a szájára, ő pedig beszállt az Audiba én meg elindultam a metrómegálló felé, de  pár lépés után még visszaléptem a kocsihoz és megszólítottam. – Gonzalo!

-         Hm? – nézett rám kérdőn a vezetőülésről.

-         Csak annyit akartam mondani, hogy szeretlek. – mondtam ki neki először életemben.

-         Én is szeretlek! – villantotta meg a legszebb mosolyát, én pedig integettem neki, aztán elszáguldott a Valdebebas felé.

Jó kedvűen szálltam fel a metróra a Herrera Orián és ennek megfelelően mosolyogva léptem be az iskola kapuján. Úgy voltam vele, hogy egyszerűen nem lehet rossz napom, ha már ennyire jól indult. Rögtön a tanári felé vettem az irányt, ahol csak Ana volt benn és az asztalánál ülve mérgében egy ceruzát tördelt egész apró darabokra. Azonnal láttam, hogy valami nincs rendben, ezért ledobva a cuccom az íróasztalomhoz, oda mentem hozzá és leültem vele szemben egy székre.

-         Mit ártott neked az a ceruza?

-         Az semmit, csak pont ez volt kéznél. – dobta be a szemetesbe.

-         Akkor ki húzott fel ennyire?

-         Sergio Ramos. Már megint ezzel a Lisával jön nekem.

-         Ki az a Lisa? – nétem értetlenül a spanyol lányra.

-         Állítólag az egyik legjobb barátnője. Barát barát érted? – nézett rám Ana én pedig bólintottam, hogy értem, aztán folytatta. – Na ezt a csajt a hétvégére meghívta hozzánk mondván, hogy barátkozzunk össze, mert milyen, hogy a szerelme meg a legjobb barátnője nem jönnek ki egymással. A probléma viszont csak az, hogy én egyáltalán nem akarok összehaverkodni ezzel a Lisával, sőt annak örülnék, ha inkább eltűnne innen Madridból. – szorult ökölbe a keze – Nem bízok abban a nőben!

-         De miért nem szimpatikus?

-         A volt klubelnök unokája és utálom ezeket a szőke libákat! Biztos egy elkényeztett kis cicababa. Nem hiszem el, hogy semmit sem akar Sesétől!

-         Ana én csak egy dolgot mondok neked. – néztem rá hátradőlve a széken – Sohase ítélj a külső alapján! Nem a külső, hanem a szív mutatja meg, hogy milyen is egy ember igazából.

-         Tudom, de nekem akkor sincs kedvem most ehhez az egész jópofizáshoz. – állt fel az asztalától -  Most pedig megyek és iszok egy vödör kávét, hátha megnyugtat. Te nem jössz?

- Nem, mert mindjárt órám lesz. – ráztam meg a fejem, mire Ana csak megvonta a vállát, én pedig elmentem átöltözni és felkészülni az órámra, ahol az egyik csoporttal az improvizálást gyakoroltattam velük különféle zeneszámokra 3 fős csoportokban. Miközben a diákjaimat néztem azon agyaltam, hogy Gonzalo ugyan mit akarhat nekem mondani, ami olyan fontos, hogy meghív magához és nem tudta elmondani reggel, de sajnos nem nagyon jutottam előrébb. Kirángattam magam az álmodozásból, amikor a szám a végéhez ért  és elmagyaráztam a táncművészpalántáknak, hogy mit csináltak jól és mit rosszul, hogy aztán a következő hármas vegye át a helyüket a parketten. Hosszú, nagyon hosszú nap állt még előttem estig...

Időközben a Real Madrid edzése is véget ért és Gonzalo fáradtan ért haza. Bekormányozta a garázsba az autót, ott szállt ki belőle, mert úgy érezte, hogy a szokatlanul kemény edzés után még ennyivel több sétától is hulla fáradtan esne össze az udvaron. Kivéve a hátsó ülésről a edzőcuccát, vállára kapta a zsákot és az egyik kedvenc dalát dudorászva bement a házba. A cókmókját ledobta a szokásos helyére, ő pedig átment a konyhába és letámadta a hűtőszekrényt, ahol valami frissítő után kutatott. Kivett az ajtóról egy üveg narancslevet és úgy kezdte el inni, mint a sivatagban eltévedt vándor a vizet, mikor többnapi szomjazás után végre rálel az oázisra. Közben pedig észre sem vette, hogy nincs egyedül a házban...