Un sueno en realidad I. - 12. fejezet

-         Alejandra! Valami baj történt? – szaladt ki utánam Ana az iskola elé. – Jauregui mondott valamit?

-         Bejött az órámra és leszólta a másodévesekkel közös egész hetes munkánkat, csak azért, hogy belém köthessen, én meg kikértem magamnak.

-         Komolyan? – döbbent meg Ana.

-         És ez még mind semmi, ugyanis jövő hét pénteken meg akarja nézni az átdolgozott koreográfiát. Most akkor ezen dolgozzunk vagy külön rendeljem be a diákokat emiatt? Ha ezen dolgozunk még egy hetet, akkor meg abba fog belekötni, hogy lemaradunk. Ha meg berendelem a diákjaimat semmi szabadidejük sem marad.– rúgtam arrébb egy kavicsot.

-         Mekkora szemétláda ez a nő! Megyek és megtépem. – kezdte el felgyűrni a blúza ujját Ana.

-         Hagyd! A végén még téged rúg ki. – tettem a vállára a kezem.

-         És most hazaküldött? – kérdezősködött tovább a spanyol lány.

-         Nem, de ellógom az ebédszünetemet, mert beszélnem kell Gonzaloval.

-         Miért?

-         Alicia mondott nekem egy érdekes dolgot egy szőke lányról és Higuaínról.

-         Tessék?

-         Állítólag látta az Emperadornál Gonzalot, amikor kitett egy szőke nőt a szállodánál. Én nem sokkal utána értem oda és láttam egy fekete Audit elhajtani onnan meg egy szőkét a recepción, aki egy Real Madrid játékos barátnőjének mondta magát és azon mérgelődött, hogy már régóta várt rá, hogy megkapja a szobája kulcsát. Kicsit sok a véletlen egybeesés ebben az egészben és ez nagyon nyugtalanít.

-         Ez tényleg nagyon furcsa...-gondolkozott el Ana.

-         Több, mint furcsa. –jegyeztem meg -  Na de nekem most mennem kell, itt a taxi. – néztem át a tér túloldalára.

-         Gonzalot én nem így ismerem. Nagyon szurkolok, hogy ez az egész csak egy félreértés legyen és az derüljön ki, hogy Aliciának szemüvegre van szüksége. – ölelt meg bátorítóan.

- Én is. – sóhajtottam egy nagyot - Majd később találkozunk! – adtam neki 2 puszit aztán beszálltam az autóba és bemondtam a taxisnak a calle peña del sol-i ház címét. A Mirasierra kerület a város másik végében van, ezért beletelt egy kis időbe, amíg az ebédelni és siestázni induló tömegek közt átvergődtünk Észak - Madridon. Úgy éreztem, hogy az idő hirtelen lelassult és ólomlábakon telnek a percek, miközben az agyam fénysebességgel kattogott a furcsa véletlenek sorozatán. Hiába próbáltam megnyugtató magyarázatot találni erre az egészre, az összes elméletem sánított egy ponton. Abban reménykedtem, hogy kiderül, hogy az a szőke csak egy rokona volt, aki történetesen az egyik csapattársa barátnője is, bár ez elég valószínűtlenül hatott. Amikor megérkeztünk a házhoz, kiszálltam és kinyitva a kaput belestem az udvarra, ahol ott láttam a fekete Audit, innen tudtam, hogy szerencsére itthon van a ház ura. Visszamentem és kifizettem a taxit, aztán vettem 2-3 mély levegőt és odasétálva a bejárathoz lenyomtam az ajtó kilincsét.Alighogy beléptem a házba, hangokat hallottam a konyha felől így afelé vettem az irányt.

-         Hola Gonza! – álltam meg az ajtóban.

-         Hola Alejandra! Ez aztán a meglepetés! – tette le a narancslevet az asztalra és mosolyogva lépett oda hozzám.

-         Most ebédszünet van, gondoltam eljövök és benézek hozzád.– mosolyogtam rá majd kitérve az ölelése elől kihúztam egy széket és leültem.

-         Én most készültem elmenni ebédelni, velem tartasz?

-         Azért annyi időm sajnos nincs. – füllentettem ránézve a karórámra.

-         Kár. – húzott ki ő is egy széket és leült velem szemben. – Milyen napod volt eddig? – érdeklődött kedvesen.

-         Fárasztó. – töltöttem egy kis narancslevet magamnak az asztalon álló kancsóból,majd ittam egy kortyot aztán elkezdtem az asztalra visszatett félig teli poharat piszkálni. – Ma reggel kellett elmennem Ramirezékért az Emperadorba. – lopva rápillantottam Gonzalora, akinek hirtelen megváltozott az arckifejezése a szálloda nevének hallatán. – De mint kiderült feleslegesen mentem oda, mert Alicia már korábban elvitte őket az iskolába, így én is bementem a munkahelyemre. A második órámon pedig összevesztem Jaureguivel, aki mesélt nekem egy érdekes dolgot rólad meg egy szőke nőről, akit a szállodában tettél ki. – néztem dühösen Gonzalora.

-         Az nem egészen úgy volt. – pattant fel a székről és idegesen vakarózni kezdett.

-         Szóval igaz! A te autódat láttam elhajtani a szálloda elől! – álltam fel én is. – Ki volt az a nő?

-         Az exem, Carolina.

-         Az exed? Nekem ne hazudj! A saját 2 fülemmel hallottam, amikor azt mondta, hogy egy Madrid játékos barátnője! Ezt mivel magyarázod? Te sem vagy más, mint a többi beképzelt focista, akik azt hiszik, hogy ők a világ közepe! – fordultam sarkon és el akartam szaladni, már csak azért is, hogy ne lássa a könnyeim.

-         Alejandra – kapta el a karom – Félre érted az egész helyzetet! Carolina tegnap váratlanul felbukkant itt nálam, mert képtelen felfogni, hogy a nyár óta vége a kapcsolatunknak. Azt sem tudtam, hogy idejön! Ki is dobtam, amint lehetőségem adódott rá és csak azért vittem el a szállodához, hogy végre leszálljon rólam. Semmit sem érzek iránta az égvilágon, én téged szeretlek!  Hinned kell nekem!– hadarta el egy szuszra Gonzalo és maga felé fordított ám amikor ránéztem észrevettem a félrecsúszott ingnyak takarásából előbújó árulkodó kis vörös foltot a nyakán.

-         Hagyd abba a bizonyítványod magyarázatát Higuaín! Nálam leszerepeltél. Ha nincs köztetek semi,akkor magyarázd el nekem, hogy mi az ott a nyakadon! Azt hiszed, hogy én nem láttam még olyat? És az is biztos, hogy nem az én művem. – ráztam le magamról a karját.

-         Alejandra!

-         Fogd be és ne akard tovább rontani a helyzeted!

-         Bocsi Goni, de azt hiszem itt felejtettem az útlevelem! – lépett be Carolina az ajtón, aztán meglepetten állt az jelenet előtt.

-         Az exed, mi? Untad már a felhozatalt és kerestél magadnak egy átlagos hétköznapi nőt, akivel játszhatsz, ugye? Remélem jól kiszórakoztad magad!  Undorodom tőled! – fordultam el Gonzalotól és jól megnéztem magamnak Carolinát, azaz a szőkét az Emperador recepciójáról, aztán kifutottam a házból, át a kerten ki az utcára és a megállíthatalanul folyó könnyeimet törülgetve a metrómegálló felé vettem az irányt.

-         Carolina! Te....te...te...-kereste a szavakat a dühös Gonzalo, de mivel semmi ideillő nem jutott az eszébe, elsietett mellette és igyekezett utolérni, de nem járt sikerrel, mert mire a tömegben learaszolt a metróhoz én már rég eltűntem.

A jármű hideg üvegének támasztottam a homlokom és még mindig éreztem, hogy lassan folynak a könnyeim. Én tényleg fülig beleszerettem a focistába és azt hittem, hogy ő is viszontszeret, de csalódnom kellett. Egész eddig a napig úgy éreztem, hogy több centivel a föld felett járok, de hirtelen ennek vége lett és olyan volt, mintha a betonon csattantam volna. Nagyon nagyot csalódtam benne és teljesen összetörte a szívem. Szinte észre sem vettem, amikor visszaértem az iskolához, mert a lábaim maguktól vittek el egész odáig. Megtörten rogytam le a székembe és az arcom a két kezembe temettem, de nem sírtam. Szerettem volna azt hinni, hogy ez egy rossz álom, aminek mindjárt vége, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy ébren vagyok és nem álmodom. Sóhajtottam egy nagyot és előszedtem a papírmunkát, ami még hátra volt. Minél előbb végezni akartam, hogy hazamehessek és áthívva Anát valakinek kiönthessem a szívemet...

A következő napokon Gonzalo számtalanszor próbált keresni, de hiába hívott én mindig kinyomtam a hívását és az sms-ekre sem válaszoltam. Az összes virágot, amit küldött odaadtam a házmester feleségének, aki nagyon örült neki, a csokrok mellé küldött kis üzeneteket pedig olvasatlanul téptem szét, míg a bombonokat szétosztogattam a házban lakó gyerekek közt. Volt, amikor eljött az iskolához is, de addig nem jöttem ki onnan, amíg a fekete Audi ott állt a tér túloldalán, ő pedig hamar megunta a várakozást. A hétvégi bajnokira sem mentem ki, még Ana és Serg hosszas rábeszélésére sem voltam hajlandó megváltoztatni az elképzelésemet és nem mentem el beszélni az argentinnal, így a Bernabéu lelátója helyett inkább a saját tévémen néztem meg a közvetítést. A következő hét hétfőjén meglepetésemre Gonzalot találtam az ajtóm előtt szobrozni, de igyekeztem levegőnek nézni.

-         Alejandra, beszélni akarok veled! – lépett oda hozzám, mire megéreztem a már jól ismert illatát és a hormonjaim egyszerre csak megbolondultak.

-         Nincs kedvem beszélgetni. Különben is mennem kell dolgozni. – bíbelődtem el a zárral kicsit, hogy eltereljem a figyelmem róla.

-         Elviszlek.

-         Köszi,de nem! Jó lesz nekem a metró is.- indultam el sietve a lépcső felé.

-         Várj egy kicsit Aleja! Adj nekem 2 percet, kérlek! – sietett utánam.

- Nem vagy rá érdemes, hogy rád vesztegessem az időm. – néztem hidegen hátra a vállam felett egyenesen Gonzalo szemébe, de aztán el is kaptam a tekintetem róla, mert éreztem, hogy ha nem így teszek, akkor néhány percen belül a karjaiba omlok. Kisiettem az utcára és gyors léptekkel indultam el a Cibeles felé otthagyva a lépcsőházban a kijelentésemtől leforrázva álló argentint. Az volt az igazság, hogy nagyon hiányzott Gonzalo – sőt minden nappal egyre jobban hiányzott - , mert a szívem mélyén még mindig éreztem iránta valamit, de képtelen voltam túllépni ezen az egész Carolina ügyön. Örültem is, hogy aznap délután elutazik a városból a csapat Irúnba, hogy lejátsszák a Király Kupa meccset és nem kell számítanom az argentin váratlan felbukkanásaira az iskola vagy a lakásom előtt, bár azért kicsit megérintett, hogy ennyire próbálkozik. Munka után egyből hazafelé vettem az irányt és pihentem egy kicsit. A kanapén fekve kezdtem egy regény olvasásába, de pár oldal után nagyon elálmosodtam és úgy elaludtam, hogy csak másnap reggel ébredtem fel, arcomon a könyvvel. Gyorsan összekaptam magam és elmentem dolgozni. Aznapra viszont nem terveztem, hogy megnézem az esti találkozót, így Ana a többi kollegával ment el közös meccsnézésre, én pedig hazafelé vettem az irányt. A délután vett chipset kiöntöttem egy nagy tálba és kényelmesen befészkeltem magam az egyik fotelbe. Kezembevéve a távirányítót váltogatni kezdtem a csatornák közt, keresni akartam magamnak valami jó műsort a TV-ben, ám amikor odaértem a meccs közvetítéshez képtelen voltam elkapcsolni onnan. Hiába haragudtam Gonzalora, madridista is voltam és meglátva a kezdő 11-et kisétálni a gyepre, egyből felébredt bennem a lelkem mélyén lakó szurkoló. Letettem a távirányítót és a sós chipset  majszolva nézni kezdtem a meccset. Egy jó negyed órája ment már a találkozó, amikor odasétáltam a hűtőhöz, hogy öntsek magamnak egy kis gyümölcslevet, mert a sós finomságtól kicsit megszomjaztam. Épp egy nagyot kortyoltam a pohárból, amikor megütötte a fülem a meccs kommentátorának izgatott hangja, én pedig kis híján félre nyeltem a baracklevet...

„  Összeesett az egyik Real Madrid játékos! A 20-as vagy a 21-es az, nem látom jól. ” ...