Un sueno en realidad I. - 18. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a friss ropogós új fejezet. :) A követező frissítés nem tudom, hogy mikor tudom majd hozni, mert április 2 - 4. közt Pesten leszek, akkor lesz az alkalmassági vizsga a Hittudományin. 

Közkívánatra pedig nekiláttam a madridi hétvégémet taglaló különkiadásba is, ami előreláthatólag 2 részes lesz. :)

Nem tudom, hogy mikor jelentkezem a legközelebb, addig is puszilok mindenkit! :)

Kezemben tartva az utolsó, kisebb dobozt még utoljára körülnéztem az eddigi otthonomban. Furcsa volt, hogy nem voltak ott megszokott dolgaim a nappaliban és a szekrények is üresen álltak. Amennyire ott volt eddig a saját kéznyomom a lakáson, olyannyira nem volt már észrevehető így kipakolva és lecsupaszítva.

-         Jössz? – állt meg a hátam mögött Gonzalo.

-         Persze, csak még bezárok és odaadom a házinéninek a kulcsokat. Addig leviszed nekem ezt a dobozt? – fordultam felé mutatva neki a tárgyat.

- Szívesen. A kocsinál várlak. – vette el tőlem és elindult le a lépcsőn, én pedig bezártam a lakás ajataját és leadtam a kulcsokat. Miután hosszas ölelgetés és kézszorongatás után elengedett a házi néni, boldogan léptem ki a belvárosi ház kapuján. Gonzalo az Audinak támaszkodva állt és épp egy aláírást osztott ki egy Madrid melegítős iskolásnak, aki hálálkodott neki egy sort mielőtt  továbbindult. Az argentin a filccel és a kupakkal kezdett játszani amíg rám várt, a vége pedig ismét az lett, hogy a kupak leesett és a lábam elé gurult úgy, mint az első találkozásunkkor. Lehajoltam a kis tárgyért és odavittem Gonzához.

-         Valamit elhagytál, nem? – nyújtottam oda neki.

-         Köszi! – fogta meg a kupakot a kezemmel együtt.

-         Már másodszor. – mosolyodtam el.

-         Igen és most megteszem azt, amit már legelőször meg kellett volna. – húzott magához és megcsókolt. – Na indulhatunk haza? – tette vissza a kupakot a filcre miután szétváltunk.

-         Igen. – szálltam be az autóba, aztán ő is beült mellém, majd indított, én pedig alig vártam, hogy odaérjünk a Calle Peña del Solra az utolsó néhány cuccommal.

- Üdv itthon! – mosolygott rám miután befordult a saját udvarára és leállította a motort. Furcsa érzés volt így hallani Gonzalo szájából. Kiszállva az autóból még nem mentem be, csak a motorháztatőre támaszkodva szemléltem a házat, ami kívülről nem nézett ki kacsalábon forgó palotának és cseppet sem rítt ki a többi ház közül. Vettem egy nagy levegőt és megfogtam az utolsó dobozomat, aztán bementem a házba, aminek az előszobájában az én költöztetődobozaim sorakoztak, oda tettem le ezt is. A ház belülről sem volt csicsásabb, mint akármelyik spanyol ház, egyedül csak a szekrény polcain sorakozó érmek és kupák soráról jött rá az ember, hogy nem egy hétköznapi ember nappalijában nézelődik. Azzal a boldog tudattal néztem körül a házon a szoba ajtajából, hogy ez már az én házam is. Mosolyogva döntöttem a fejem a ajtófélfának megpróbálva elképzelni a majd itt töltendő közös napjainkat és észre sem vettem, hogy Gonzalo mögém osont.

-         Mire gondolsz Aleja? – ölelt át hátulról és egy apró puszit nyomott a nyakamra.

-         Csak álmodoztam, de a valóság ezerszer jobb, mint bármelyik ábrándképem. – fordultam felé és megcirogattam az arcát.

-         Nem ünnepeljük meg, hogy ideköltöztél? A pakolás megvár. – húzott magához.

-         Nekem most nincs kedvem elmenni itthonról. – mondtam és meglepődtem, hogy ilyen könnyen megszoktam az új lakhelyem.– Te most ehetsz pizzát? – kérdeztem az argentint.

-         Elméletileg nem, gyakorlatilag észre sem veszik.

-         Akkor rendeljünk pizzát meg valami üdítőt és csak lógassuk a lábunkat.

-         Már megtörtént. Hát mondtam én egy szóval is, hogy el akarok menni itthonról? – vigyorgott az arckifejezésemet látva, aztán magával húzott a nappaliba és leültünk a kanapéra.

-         Pezsgő és pizza, ez aztán a fejedelmi vacsora. – kuncogtam.

-         Van kóla is a hűtőben, de azzal nem lehet koccintani. – töltött mindkettőnknek a pezsgőből. – Igyunk a jövőnkre, amit ezek között a falak közt fogunk tölteni!

- Kettőnkre! – koccintottunk aztán ittunk pár kortyot a pezsgőből majd letéve a poharakat nekiláttunk az előttünk heverő pizzának. Miután eltüntettük az utolsó morzsát is, jóllakottan fészkeltem be magam Gonzalo ölébe. A fejem a mellkasának támasztottam és csak élveztem, hogy a karjai közt feküdhetek.Odakinn közben sötét fellegek gyülekeztek Madrid felett és egyszer csak eleredt az eső. Megnyugtató érzés volt hallgatni a nappali ablakán kopogó cseppeket egész addig, amíg el nem nyomott az álom Gonzalo karjai közt...

Határozott léptekkel sétáltam oda az igazgatói iroda elé és bekopogtattam. Az iskolához tartozó kollégiumban a diákok még csak ekkor kezdtek ébredezni és a kollégáim közül is a legtöbben még félig alvó tudatállapotban álltak sorban a reggeli kávéjukért. Alicia azonban már nagyon is éber volt és a fáradtság legapróbb jele sem látszott az arcán. Merev tartással ült a székében és úgy nézett rám, ahogy az angol királynő nézhet az alattvalóira. Hellyel kínált aztán az udvariassági körök után belekezdett a mondandójába.

-         Írtam egy beosztást, kérlek nézd át! – nyújtott át nekem egy papírt. Elvéve tőle, átnéztem és csodálkoztam volna, ha nem nem találtam volna benne semmi kivetnivalót.

-         Kedden és szerdán nem vállalok egy csoportot sem, a többi rendben. – adtam vissza neki a papírt.

-         Azt hiszem félreértettél. Ez lesz a beosztás.

-         Alicia, nem arról volt szó, hogy azért vártál ma reggel, hogy megbeszéljük? – kezdtem kiakadni.

-         Én vagyok az igazgató, te a beosztott, én megírtam, te átnézed és tudomásul veszed.

-         A megbízott igazgató vagy – javítottam ki – én meg nem vagyok a rabszolgád. Csak egy cserét szeretnék kérni, a többi rendben van.

-         Alejandra, nem fogjuk a Real Madrid meccsnaptárához igazítani a munkarendedet!

-         Figyelj Alicia, tegyük most kicsit félre a beosztást, mert mind a ketten tudjuk, hogy itt most nem csoportokról van szó. Mondd el, hogy mi a bajod velem! – hajoltam előre a széken.

-         Ez még kérdés a számodra? – dobta az asztalra a golyóstollát.

-         Igen, mert fogalmam sincs, hogy miért vagy ennyire ellenszenves velem azóta amióta itt dolgozom. Tudtommal nem bántottalak egy szóval se, de ha mégis akkor szeretném tudni, hogy mi volt az! Beszéljük meg és tegyünk végre pontot ennek az ellenségeskedésnek a végére, mert én igazán nem szeretnék veled rosszban lenni.

-         Jól van, átírom a beosztást. De most menj légy szíves és hagyj magamra! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Bármennyire is szerettem volna megtudni, hogy miért ilyen ellenséges velem Jauregui, mégsem mertem tovább faggatni.

-         Köszönöm! – álltam fel és az ajtó felé indultam.

- Alejandra! – szólt utánam, én pedig megálltam és felé fordultam. – Lucas tandíját valaki kifizette, méghozzá az egész tanévre előre. Majd az órádon találkozunk 10-kor! – intett, hogy menjek, én pedig kilépve az irodából becsuktam magam mögött az ajtót. Belépve a tanáriba az asztalamon egy félbehajtott papírlap várt. Elvettem és széthajtva a lapot olvasni kezdtem.

„Kedves Tanárnő!

Soha nem fogom elfelejteni, amit értettem tett. KÖSZÖNÖM! Örökké hálás leszek a segítségéért!

Lucas Moreno”

Örömmel töltött el, hogy segíteni tudtam neki, de a reggel éledő iskolát figyelve azon járt az agyam, hogy ugyan ki fizette ki a tandíjat? Egész évre előre hatalmas összeg a tandíj és egy tanári fizetésből nem igazán telik rá Carmen Arranz iskolája ide vagy oda. Kezemben egy bögre frissen gőzött kávéval kimentem a folyosóra és nekidőlve a korlátnak tárcsázni kezdtem Gonzalot, mert közben eszembejutott, hogy neki is meséltem Lucasról. Szerencsére nem kellett sokáig csörgetnem.

-         Gonzalo Higuaín, tessék! – ásított bele a telefonba.

-         Te nem fenn voltál amikor elindultam otthonról?

-         Visszaaludtam. Na mire jutottál a boszorkával? – érdeklődött.

-         Volt egy kis vitánk a beosztás felett, de nem ez a lényeg. Azt mondta, hogy valaki kifizette Lucas tandíját. Jól sejtem, hogy ebben a te kezed is benne van? – tértem azonnal a lényegre.

-         Igen, de nem szeretném, ha megtudná. Maradjon titokban.

-         Lucas nagyon köszöni és irtó hálás! Egy egész tanévre be van fizetve a tandíja, ez hihetetlen!

-         Állj! Én csak erre a félévre fizettem ki. – szakította félbe a lelkendezésemet.

-         Akkor ki fizette be neki az összeg másik felét? – rökönyödtem meg.

-         Nem tudom. Egy titokzatos adományozó.

-         Majd megpróbálok utánajárni. Ez nagyon rendes volt ám tőled.

-         Semmiség.

-         Szerénykedsz, mint mindig. – mosolyodtam el. – Nekem  viszont mennem kell, mert fel kell készülnöm az órámra.

-         Nekem meg lassan indulnom kell az edzésre. – sóhajtott egyet lemondóan.

-         Több lelkesedést! Nem örülsz, hogy ismét labdába rúghatsz? – kuncogtam a telefonba.

-         Annak örülök, csak futni ne kéne előtte... Na de én most akkor le is teszem és elkezdek készülődni. Siess majd haza bomboncita, mert már most hiányzol! Szeretlek!

-         Én is téged Gonza! Szia! – bontottam a hívást és eltettem a telefont.

Aznap az első órám az első évesekkel volt. Most nem tanítottam nekik új táncot, hanem feladatul adtam nekik, hogy 3-4 fős kis csoportokban ők maguk válasszanak ki az általam adott listából 1-1 zeneszámot és arra találjanak ki koreográfiát. Még engem is meglepett, hogy mennyire kreatívak tudnak lenni a diákok, nem egy kiváló koreográfiát láttam az alatt a majdnem 2 óra alatt és a legjobbaknak meg is ígértem, hogy nálam nem kell majd vizsgázniuk, hanem megajánlom az ötöst. Miután vége lett az órának csak annyi időm maradt, hogy kimenjek a mosdóba és igyak pár korty vizet, mert máris ott volt a másod- és a harmadévfolyam tagjaiból összeverbuvált kis csapat, akikről úgy gondultuk Aliciával, hogy alkalmasak lehetnek majd a reklámspotban való szereplésre. Nem sokkal később Jauregui is bejött és mellémsétált. A kezében lévő papírokat odaadta a legelől ülő harmadéves srácnak, hogy ossza szét a diákok között, aztán nekem is adott egyet és beszélni kezdett.

-         Mindenki itt van? Pompás. Nem sok időm van, mert hivatalos vagyok egy üzleti ebédre, úgyhogy el is kezdem. Mint látjátok 2 csoportra szedtelek szét titeket. Az „A” csoport tagjainak én segítek a felkészülésben, a „ B” csoportnak pedig értelemszerűen Alejandra. Mivel szerdán délután jönnek castingot tartani, ezért nincs sok időnk addig, szóval mindenkitől maximális koncentrációt és tisztességes hozzáállást várok el! Az én csoportomat délután 3-ra várom a balett teremben és ha nincs több kérdés, akkor én megyek is. – nézett végig a maroknyi diákon.

-         Én Alejandra csoportjában szeretnék lenni. – állt fel Silvia és farkasszemet nézett a nagynénjével.

-         Silvia, kérlek viselkedj profi táncos módjára és tedd félre a családi problémákat! – utalt kettőjük nem éppen a legharmonikusabb kapcsolatára.

-         Vagy Alejandra csoportjába teszel, vagy nem indulok. – vágott vissza. Silvia örökölte a Jauregui családtól a táncosi géneket, mert az iskola egyik legtehetségesebb balett táncosa volt, aki idővel talán még Aliciát is túlszárnyalhatja. A flamenco sem állt messze tőle, köszönhetően az andalúz származásának, ezért ha ő nem indul,  jelentősen megcsappan annak az esélye, hogy a mi iskolánk egyik diákja szerepelhessen a reklámfilmben.

-         Kérlek ne csinálj botrányt itt mindenki előtt!

-         Jó, akkor felejts el nénikém! Nem vagyok hajlandó veled több időt egy légtérben eltölteni, mint amennyi a balettóra miatt szükséges. Alejandrának veled ellentétben legalább van fogalma arról, hogy hogyan kell tanítani, tudja, hogy mi az az emberség és nem nézi le a másikat csak azért mert szegény.

-         Silvia, ezt muszáj itt megbeszélni mindenki előtt?

-         Igen, így legalább meglátják, hogy nem vagyok protekciós és mindenki megtudja, hogy milyen is vagy valójában, nénikém.

-         Az a fiú nem volt hozzád való. Mi csak jót akarunk neked.

- Akkor haggyatok békén és ne akarjátok irányítani az életem apával! – rohant ki a teremből Silvia, én és a többi diák pedig csak kapkodtuk a fejünket a veszekedést hallgatva. Alicia nem szólt semmit, csak felkapta a táskáját és kisietett a teremből. 

Alicia

Silvia

Megbeszéltem egy időpontot az én csoportommal és elengedtem őket. Nem sokkal később azonban Silvia és Lola lépett be az ajtón és megkértek, hogy segítsek nekik egy közös koreográfiát elkészíteni a castingra, amibe én örömmel beleegyeztem. Miután elment a 2 lány, rendet tettem a teremben és felmentem a tanáriba, hogy elkönyveljem az első évesek jegyeit. Mivel több dolgom nem volt aznapra összepakoltam mindent és hazaindultam. Átsétálva a Plaza de Castillán a napsütés miatt hunyorogva néztem fel a 2 híres toronyépületre. Valószínűtlennek tűnt, hogy az előttem álló napokban olyan dolgok fognak történni, amelyek alapvetően változtatják majd meg az életemet...és Gonzaloét is...