Un sueno en realidad I. - 4. fejezet

A sztori 2008-ban kezdődik ;)

Másnap korán felébredtem és még a vekker csörgésére sem volt szükségem hozzá, így egy hatalmas nyújtozkodás után rögtön ki is kapcsoltam a szerkentyűt. Kiugrottam az ágyból és nekiláttam reggeli készülődésnek. Bekapcsoltam a rádiót, ahol épp az egyik kedvenc dalom szólalt meg és táncolni kezdtem a számomra olyan kedves dallamokra, miközben reggelit csináltam magamnak.  Ettem pár falatot, aztán magamra kaptam a kedvenc fehér, 2 részes, pánt nélküli ruhámat meg az egyik kényelmes szandálomat –azért mégse akartam topban és rövidke farmersortban az iskola igazgatónője elé állni-  és bezárva a lakást magam mögött elindultam az iskolába. Szerencsére most nem tévedtem el úgy, mint a múltkor és még előbb is odaértem, mint amikorra Carmen Arranz hívatott, de úgy voltam vele, hogy inkább én várjak, mint hogy elkéssek. Izgatottan csavargattam a táskám szíját, ahogy a folyosón ültem az igazgatónő irodája előtti folyosón, közben pedig a kollégáimat figyeltem, ahogy elmennek mellettem.Néhányan rám sem hederítettek, de volt olyan is, aki rám mosolygott és voltak olyanok is, akik összesúgtak menet közben, mert azt hitték, hogy én is diák vagyok.

-         Alejandra Várady? – tette a kezét a vállamra Carmen, mire én bólintottam. – Gyere be az irodámba kérlek! – zökkentett ki az igazgatónő a gondolataimból. Felálltam és utána mentem a helységbe. – Bocsáss meg, hogy késtem. Nekünk spanyoloknak nem erősségünk a pontosság. Foglalj helyet! –mosolygott rám a foteljében ülve és olyan volt, mint egy díva. Én ugyan nem láttam őt sem filmben, sem a színpadon, de az a hír járta róla, hogy a Franco-korszak végén és az utána jövő néhány évben ő volt Spanyolország legjobb színésznője, akiért sorban álltak a legnagyobb színházak és filmkészítők. A kisugárzása pedig még a régi volt.

-         Köszönöm, señora Arranz! –foglaltam helyet az asztal másik oldalán.

-         Csak Carmen. Mi itt tegeződni szoktunk.- javított ki.

-         Rendben, akkor Carmen. –mosolyogtam rá.

-         Először is köszöntelek a tanári karban! Ha végigbögészed az itt tanító tanárok névsorát,láthatod, hogy legtöbbjük  mind befutott színész, rendező, zenész vagy táncos. Annak idején azért hagytam ott a színpadot, hogy megvalósíthassam a legnagyobb álmom, ezt az iskolát. Ezért nagyon odafigyelek arra, hogy kiket szerződtetek ide tanítani. Idén úgy döntöttem, hogy egy teljesen kezdő de tehetséges tánctanárnak is lehetőséget adok a bizonyításra és az iskola igazgatótanácsának döntése rád esett. Őszintén remélem, hogy nem tévedtünk veled kapcsolatban és még nagyon hosszú ideig az iskolámban fogsz tanítani.

-         Köszönöm a lehetőséget, Carmen! Ígérem, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a táncosok is ugyanolyan magas szintű képzésben részesüljenek, mint a többiek.

-         Helyes! Most pedig gyere és bemutatlak a többieknek! – állt fel, aztán átsétáltunk a szomszédos tanáriba.

A szoba közepén egy hatalmas asztal állt, ennél csoportosult az összes kollégám. Néhányan vidáman beszélgettek, míg mások élénken vitatkoztak valamin, egy sarokban lévő kis asztalnál pedig Ana rendezgette a papírjait. Carmen szót kért, majd pár mondattal bemutatott a többi tanárnak, akik kedvesen fogadtak. Szinte mindenkivel sikerült néhány szót váltanom, egyedül a tanulmányi igazgató, Alicía Jauregi volt távolságtartó és rideg velem szemben. Ő balettot tanított és azt mondták nekem, hogy az összes többi tánctanárt utálja, mert nem tartja igazi művészetnek azt, amit mi csinálunk és szerinte mi tesszük tönkre a klasszikus táncot. A hallottak után már nem nagyon izgatott, hogy az exprímabalerina legszívesebben csak azért állna velem szóba, hogy közölje, hogy ki vagyok rúgva, így inkább folytattam a vidám beszélgetést a többiekkel.

- Hombres! 1 hét múlva kezdődik a tanév és ha nem látom a terminusokat a tanulmányi munkarendekkel együtt az asztalomon holnapután délután 5 órakor, akkor mindenki megnézheti magát! – csapott az asztalra Alicía, mire minden tekintet rászegeződött, ő pedig összecsukta a mappáját és se szó, se beszéd kiment a tanáriból.

- Már megint nehéz napjai vannak? – törte meg a csendet Esteban, a színháztörténet tanár.

- Nem, csak megint azt hiszi, hogy ő itt az igazgató. – fintorgott Ingrid az énektanár. – Sokszor előfordul, pláne a tánctanárok életét szokta ezzel keseríteni, de rá se ránts! Amelyik kutya ugat, az nem harap. – veregette meg a vállam.

-Kössz a biztatást! – jegyeztem meg.

Nekiláttam berendezkedni az új munkahelyemen és aprólékosan megnéztem, hogy mi hol van az épületben picétől a padlásig. Dél körül fáradtan rogytam bele az új székembe az íróasztalomnál.Hátradöntöttem a fejem és még a szemem is becsuktam, úgy lazítottam.

-         Elmegyünk ebédelni? Tudok egy olcsó helyet a közelben, ahol isteni a kaja. – ült fel Ana az íróasztalom sarkára.

-         Benne vagyok. Kössz a meghívást! – mosolyogtam rá aztán gyorsan rendet csináltam majd felkaptam a táskám a szék hátuljáról  és elindultunk valamit ebédelni.

Miután jól megtömtük a hasunkat az étteremben Ana meghívott magához, így visszasétáltunk az iskolához és a saját autóján elfuvarozott a lakásához. Ő a város másik végén lakott, egy csendesebb külvárosi részen egészen fenn a Valdebebas környékén, egy sorház egyik lakásában élt. Kedvesen beinvitált majd miután leültem a nappaliban, Ana kiszaladt a konyhába és 2 kehely fagyival tért vissza onnan. Az egyiket átnyújtotta nekem, aztán ő is helyet foglalt velem szemben. Lerúgta a szandálját és törökülésbe helyezkedett a kanapé másik végében.

-         Nagyon szép a lakásod.

-         Köszönöm!

-         De én fogadni mertem volna, hogy valahol a belvárosban laksz. Az valahogy jobban passzol az én képzettársításom szerint a te pörgös életmódodhoz. – jegyeztem meg 2 kanál fagyi közt.

-         Ott laktam, csak aztán szüleim leköltöztek Ciudad Realba, a nagyszüleim üresen álló házába és nekem adták ezt a lakást. –mutatott körbe a kanállal a szobában.

-         Értem.

-         És te hogyhogy Madridot választottad? Mármint azt a históriát azzal a dilis koreográfussal meg az idióta partnereddel már ismerem, de miért pont idejöttél? – érdeklődött a spanyol lány.

-         Pesten nem találtam állást magamnak és ahogy nagyban efelett keseregtem egyik este megláttam az iskola álláshirdetését a neten. Mivel Madrid eddig is az egyik kedvenc városom volt, nem vaciláltam sokat, beküldtem a pályázatom, a történet folytatását meg már ismered. – mosolyogtam rá.

-         Értem. – bólintott – És hagytál valakit otthon? Érted, hogy gondolom...

-         Nem, nincs pasim.- ráztam meg a fejem - Az eddigi utolsó kapcsolatomnak fél éve vége lett és nem is tervezek újba kezdeni. Dolgozni jöttem Madridba, nem pasizni. Az álmom az, hogy először jól sikerüljenek a dolgaim Carmen iskolájában, aztán talán valamelyik nagyobb társulatnak lehetek majd a koreográfusa évek múlva. – tettem le az üres kelyhet az asztalra. Mivel Ana is végzett mind a 2 fagyiskelyhet kivitte a konyhába.

-         Nyugodtan nézz körbe! – szólt ki az ajtón.

A szemem lassan körbejárattam a szobában. A falon és az egyik kisebb asztalon láttam néhány fényképet, azokat kezdtem el megnézegetni. Némelyik fotón Ana volt egyedül, a többin számomra ismeretlen emberek és még jó pár családi és buli fotó is helyet kapott a képek között. Ahogy hátraléptem egyet, hogy jobban lássam az egyik valószínűleg farsangkor készült fényképet, véletlenül lelöktem az asztalról egy másik képet. Leguggoltam, hogy visszategyem és amikor megfordítottam a fotót, majdnem fenékre huppantam a meglepetéstől. Annyira meglepődtem, hogy észre sem vettem, amikor Ana visszajött a nappaliba, csak akkor, amikor nyújtotta a kezét és segített felállni. Épp rá akartam kérdezni, hogy az a férfi a képen, aki átöleli a derekát az maga Sergio Ramos – e vagy csak a megtévesztésig hasonlít rá, amikor valaki csöngetett. A spanyol lány elnézést kért és ment ajtót nyitni.

- Hola Chica guapa! Bocsánat, hogy így rád török, de tegnap este azt hiszem nálad felejtettem valamit. Pipitának kéne ami benne van, ezért jöttem, aztán megyek is. – hadarta el Serg egy szuszra, aztán megcsókolta Anát.

- Gyere, mindjárt odaadom. – húzta be a nappaliba Ramost Ana. – Hagy mutassam be neked Alejandrát!

- Sergio Ramos – nyújtott kezet nekem a spanyol védő.

- Alejandra Várady – fogadtam a bemutatkozását kissé megilletődve.

- Ana már sokat mesélt rólad. – jegyezte meg mosolyogva.

- Itt a szűtyőd, Ramo! – nyomott Serg kezébe egy kisebb szatyrot Ana. – Biztos nem ülsz le egy kicsit velünk? – kérlelte a barátját.

- Na egye fene, valami jéghideg frissítőt elfogadok. De most tényleg nem maradok sokáig, Pipita vár na meg lesz egy interjúm is délután – dobta le magát a kanapéra.  

Ekkor  azonban megszólalt a mobilom és elnézést kérve arrébb vonultam telefonálni. Alícia délutánra behívatott az iskolába valami papír miatt, de előtte még haza akartam menni lecserélni a szandálomat egy kicsit kényelmesebb lábbelire, így elbúcsúztam Anáéktól. Intettem a barátnőmnek, hogy nem kell kikísérnie, egyedül is kitalálok, aztán becsuktam magam mögött az ajtót. Kilépve az utcára megcsapott a forró nyári levegő, feltettem a napszemüvegem és elindultam a metrómegálló felé. Alig 2-3 lépés után viszont megtorpantam, ugyanis a lábam elé gurult egy alkoholos filc kupakja. Lehajoltam érte aztán felvéve a kis tárgyat odasétáltam a nekem háttal álló férfihoz, aki egy Audi mellett írt alá valakinek egy füzetlapot.
- Bocsi! Ezt elejtetted.- álltam meg mellette és odanyújtottam neki a kupakot, miután az a másik srác elment onnan.

- Köszi! Már nem tudtam elképzelni, hogy hová lett ez a rohadt kupak. – fordult felém és akkor ismertem rá Gonzalo Higuaínra, a Real Madrid csatárára. Annyira bámultam, hogy még a kupakot is elfelejtettem elengedni, de ő sem siettette túlságosan a dolgot. Semmit sem tudtam szólni, csak a szemét figyeltem, miközben mind a ketten fogtuk a kis tárgyat. Olyan szép barna szempárt még életemben nem láttam azelőtt...

- Adsz nekem is egy autogramot? – nyögtem ki nagy nehezen.

- Mi? Jah...persze, hová kéred? –tért vissza ő is a való világba. Gyorsan előkotortam a határidőnaplómat és kinyitottam az aznapi oldalnál.

- Én leszek Mister Augusztus 24.-e? Ez megtisztelő. – jegyezte meg mosolyogva, miközben aláírt, az én szívem meg hevesebben kezdett verni a mosolyát látva. Miután aláírt, visszaadta a határidőnaplóm.

- Köszönöm! – nyögtem ki még mindig teljesen megbabonázva, de aztán a telefonom ismét csörögni kezdett, amitől észhez tértem. A kis szerkezetet a fülemhez illesztve elindultam a metrómegálló felé, de még a vállam felett hátranézve láttam, hogy Gonzalo engem figyel. Egy pillanatra megfordultam és egy HALA MADRID! – ot tátogtam felé, felfelé mutató hüvelykujjal, mire ő mosolyogva biccentett felém, majd elsiettem. Lehet, hogy mégsem csak dolgozni jöttem Madridba?

Lábjegyzet :)

 - Hombres! = Emberek!

- Egy kis spanyol töri ;) A Franco korszak 1976-ig tartott Spanyolországban, ekkor koronázták királlyá a még ma is uralkodó János Károlyt. ;)

- Hola Chica Guapa! = Szia szépségem!