Un sueno en realidad I. - 2.fejezet

2008. nyara...

Lógó orral nyitottam ki a bejárati ajtót. Kinn hiába volt gyönyörű idő,ez sem tudott jókedvre deríteni. Már megint nem sikerült. Újabb helyről utasítottak el és ezzel már az utolsó budapesti tánciskolát is kipipálhatom a listámról. Nagyot sóhajtva csuktam be magam mögött az ajtót és a táskám a kanapéra dobva bementem a konyhába,ahol anya épp ebédet főzött.

-Na hogy sikerült az interjú,kicsim?-kérdezte mosolyogva.

-Nem vettek fel.-rogytam le egy székre- Hiába végeztem el a sulit ebben a városban soha az életben nem fogok állást tanulni,hiába mondta azt mindenki,hogy tehetséges vagyok ebben is.-temettem az arcom a kezembe.

-Ne szomorkodj,majd a következő sikerülni fog! –simogatta meg a fejem anya és adott egy puszit a fejem búbjára.-Az én lányom nem olyan,aki ilyen könnyen feladná!

-Azt nem mondtam,hogy feladom, csak egyszerűen idegesít,hogy mindenhonnan elutasítanak.

-Az álláskeresés sok stresszel jár. Gondolj arra,hogy azért utasítanak el mindenhonnan,mert Isten máshol készített neked helyet.

-De akkor siessen egy kicsit és mutassa meg,hogy hol!-dőltem hátra a széken.

-Meg sem kérdezed,hogy keresett-e valaki?-mosolygott rám sokat mondóan anya.

-Ki járt itt?-kaptam fel a fejem.

-Nem járt,telefonált. De sajnos fogalmam sincs,hogy mit mondott,mert nem beszélek túl sokat spanyolul,viszont annyit ki tudtam hámozni belőle,hogy valamikor visszahívnak.

-Madridból? Biztos elutasították a pályázatomat.-vontam meg a vállam.

-Ne legyél ennyire pesszimista!Gyere,egyél kicsit a túrógombócból és akkor rögtön másképp fogod látni a világot!-vette le anya a tűzhelyről a nagy lábas túrógombócot. 

Mivel mindig is nagyon szerettem ezt az ételt,nekem sem kellett kétszer mondani, fülig érő szájjal pakoltam tele a tányérom gombócokkal. Miután befaltam az egészet, pakolászni kezdtem a hűvös szobában. Próbáltam kicsit kiülni a kertbe napozni,de nem bírtam sokáig egy helyben ülni,szükségét éreztem,hogy valamivel el tudjak bíbelődni,túlságosan is izgatott lettem a hívás miatt. Amikor olyan 1 óra múlva végre csöngeni kezdett a telefon,úgy ugrottam oda az asztalhoz,hogy felvegyem,mint ahogy a távfutók nekiiramodnak amikor meghallják a startpisztoly dörrenését.

-Buenas Tardes! Alicía Jauregi vagyok és Carmen Arranz iskolájából telefonálok,Madridból. Ön Alejandra Várady?-hallottam meg a spanyol beszédet a vonal másik végéről.

-Buenas Tardes! Igen én vagyok.-szóltam a kagylóba izgatottan.

-Ön elküldte hozzánk a pályázatát a meghirdetett tánctanári állásra.Az igazgatótanács az összes beérkező pályázatot mérlegelte és úgy döntöttünk,hogy a magáé bekerült a 3 legjobb közé.Július végén szeretnénk egy személyes beszélgetésre is elhívni az iskolánkba a másik 2 jelentkezővel egyetemben,hogy eldönthessük,melyikük taníthat majd az iskolában. Eljön?

-Persze. De mikor kell utaznom?

-Majd még keresni fogom,hogy pontosítsuk a részleteket.

-Rendben.Köszönöm!

-Hasta luego,señorita!

-Hasta luego!-tettem vissza a kagylót,aztán apa nyakába ugrottam örömömben és végigpusziltam a családom összes tagját. 

Ugyan még nem volt biztos,hogy felvesznek az iskolába,de elhatároztam magamban,hogy ezt a lehetőséget nem fogom veszni hagyni. Carmen Arranz 5 évvel ezelőtt alapított egy művészeti iskolát a spanyol fővárosban és a híre egyre inkább eljutott a Pireneusokon túlra is,köszönhetően a nemzetközi versenyeken való jó szereplésüknek. Ebbe az iskolába nem vettek fel akármilyen tanárokat,ezért is lepett meg és okozott ekkora örömet a hívás. Híres spanyol és latin-amerikai művészek vállalták el azt a nemes feladatot,hogy átadják a tudásukat a világ minden tájáról származó művészpalántáknak és ennek az illusztris társaságnak ki ne szeretett volna a tagja lenni? Amikor egyik este ráakadtam az iskola hirdetésére az egyik tánccal foglalkozó oldalon, sokáig gondolkoztam,hogy elküldjem-e a pályázatom. Azt sem mertem remélni,hogy elolvassák egyáltalán az önéletrajzom és erre most azzal hívtak,hogy benne vagyok a legjobb 3-ban és van rá esélyem,hogy megkapjam ezt az állást. Elégedett mosollyal az ajkamon dőltem rá az ágyamra a jövőmet tervezgetve...