Un sueno en realidad I - 1.fejezet

Másfél évvel a történet kezdete előtt

-Nem! Ez nem lehet igaz! Dokikám,ugye csak viccel velem?

-Nem viccelek.Ez az igazság.Tudom,hogy most nehéz megemésztenie,amit most mondtam,de...-próbált megnyugtatni a sportkórház specialistája,ám én közbe vágtam.

-Nincs de!-csattantam fel- Dokikám,tudja,hogy mennyi mindent feláldoztam azért,hogy esélyem legyen bejutni a világ legjobb táncosainak elit körébe?! Most itt állok a lehetőség kapujában,szerepet kaptam a Botafogó előadásában, 3 és fél hónap múlva pedig megrendezik a Savariát,ahol az esélyesek közt emlegetik a párosunkat.Maga meg azzal jön nekem,hogy jobb lenne ha befejezném a táncot?! Fogalma sincs róla,hogy mekkorra áldozatot követel tőlem!-dőlt belőlem a szó a vizsgálóasztalon ülve.

-Sajnos nem magácska az első,akinek ilyet kellett mondanom.

- Maga a specialista,nem tud valamit kezdeni vele?

-Nem.Sajnálom.Hobbi szinten folytathatja a táncot,elmehet koreográfusnak is,ha van kedve hozzá,de a versenyzést nem ajánlom.

-De még csak most indult volna el a pályafutásom!-éreztem,hogy égetni kezdik a szemem a könnyek.

-Higyje el nekem,átgondoltam minden lehetőséget,de ha 30 éves korára nem akar néhány műanyagot a térdébe,akkor fel kell hagynia a versenytánccal.-jött oda hozzám az orvos és megsimogatta a hátam, én pedig utat engedtem a könnyeimnek.

Szótlanul vettem el az orvostól a leleteimet,aztán vettem egy nagy levegőt és hazaindultam. Több napig ki sem dugtam az orrom a szobámból és szinte mindenkit elküldtem melegebb éghajlatra,aki kedveskedni akart nekem. Néhány nap múlva azonban elszállt a melankóliám,ugyanis kemény elhatározásra jutottam az egyik éjjel:teljesíteni fogom azt,amit az orvos kért tőlem,de csak a Savaria után! A leleteimet eldugtam,nehogy megtalálja az édesanyám vagy a testvérem és amikor senki sem volt otthon kemény munkára fogtam a sérült lábamat. Néha-néha a könnyem is csordult,mert annyira fájt,amin egyáltalán nem csodálkoztam,hisz hetekig alig mozoghattam vele most pedig neki álltam edzeni. 1 hét múlva elég erősnek éreztem a lábam ahhoz,hogy lemenjek a próbaterembe és nekiállhassunk Norbival gyakorolni a Savariára. Otthon mindenki úgy tudta,hogy meggyógyultam,ezért senki sem tartott vissza attól,hogy elmenjek próbálni. Izgatottan pakoltam össze a már rég nem látott ruhámat,amiben próbálni szoktam,a hajpántomat és a többi cuccomat,amit mindig magammal vittem a próbákra. Legutoljára a cipőm került sorra és mielőtt betettem a sporttáskámba megcsókoltam mind a kettőt. Sietve indultam el a próbaterembe,ahol már várt a koreográfusunk és Norbi. Gyorsan átöltöztem és dolgozni kezdtünk.Az első próbánk nem sikerült túl fényesen,ami miatt kicsit rosszul éreztem magam.A jive nem ment olyan iramban,mint azelőtt és a szambában is néha-néha kiestem a ritmusból,mert nem tudtam olyan ütemben egyik lábamat a másik után rakni. Zsolt,a koreográfusunk azonban megveregette a vállam:”Légy türelmes!Sokat kihagytál,teljesen normális,hogy még minden kicsit lassabban,kicsit körülményesebben megy!Ti vagytok a verseny első számú esélyesei és nyerni is fogtok,ne feledd!” Én csak sóhajtottam egyet,aztán elpakoltam a cuccom. Túl maximalista voltam mindig is és addig nem tudtam teljesen nyugodt lenni,amíg nem hoztam ki a táncból a legtöbbet,ezért elkezdtem minden áldott nap lejárni a próbaterembe,hogy minél előbb formába hozzam magam. A napok csak teltek és lassan hetek lettek,én viszont hiába izzadtam minden áldott nap a tükör előtt,a formám semmit sem javult, ezt pedig vellem ellentétben Zsolt és Norbi is észrevette. Ők már kezdték elveszíteni a reményt,hogy egyszer még olyan táncosnő leszek,mint voltam,ám én még mindig órákon át táncoltam megállás nélkül,mert nem akartam bevallani magamnak sem,hogy sohasem leszek már azon a szinten. Egyik nap,amikor a vállamon a táskámmal beléptem az öltözőbe meglepetten vettem észre,hogy valaki más is lecuccolt ide,amikor elméletileg ebben az időpontban csak mi gyakorolunk ezen az emeleten. Átöltöztem és a törülközömet a nyakamba dobva,kezemben egy üveg ásványvízzel benyitottam a próbaterembe,ahol Norbi egy másik táncossal gyakorolta a mi koreográfiánkat.

-Itt meg mi folyik? Valaki elmagyarázná nekem?-csaptam be az ajtót,amibe beleremegett az egész emelet.

-Alexa,nézd...hol is kezdjem?-kezdett el gyöngyözni Norbi homloka,amikor odalépett hozzám.

-Az elején légy szíves!-mondtam sürgetőn.

-Hagyd,majd én!-tolta arrébb a koreográfusunk a partneremet.-Alexandra,kérdeznék tőled valamit! Már hosszú idő óta lejársz minden áldott nap a próbaterembe,hogy gyakorolhass.Hogy érzed,milyen formában vagy?Kérlek,őszintén válaszolj!

-Kell még egy kis idő,hogy olyan legyek,mint régen.

-Tehát azt te is belátod,hogy jelenleg nem megy úgy a tánc,mint azelőtt.-nézett rám kérdőn.

-De ez nem ok rá,hogy csak úgy leválts Norbi mellől!-emeltem meg a hangom.

-Pedig az. Ilyen rosszul a sérülésed előtt egyszer sem láttalak táncolni és nem engedhetem,hogy Norbi csak azért ne érhessen el komolyabb sikereket,mert te képtelen vagy magadnak is bevallani,hogy már sohasem leszel olyan jól,mint a sérülésed előtt voltál! Egyébként pedig beszéltem az orvosoddal és kiderült,hogy hazudtál. Neked már nem lenne szabad versenyezned,így pedig már nem lehetsz tovább Norbi párja és ebben ő is egyetért velem,közösen választottuk ki az új pertnerét is.Most pedig menj szépen haza, hagy folytassuk a munkát!-intett az ajtó felé Zsolt.

-Rólad azt hittem,hogy a barátom vagy,de tévedtem.-néztem dühösen Norbira,aztán még odafordultam a koreográfushoz is.-Te meg dögölj meg! A hátam mögött intéztétek az egészet és annyi sem volt bennetek,hogy szóljatok róla nekem? Jó,elmegyek,de felejtsétek el,hogy létezek! Egyszer még többre fogom vinni,mint ti ketten és akkor majd még az út túloldalára is átmegyek majd,ha szembe jöttök velem az utcán.-fordultam sarkon,aztán bevágtam magam mögött az ajtót. 

A könnyeim csak peregtek,úgy éreztem,hogy elárultak. Kapkodva szedtem össze azt a néhány cuccom,ami a táncstúdióban volt és véglegesen becsuktam magam mögött az ajtót. Otthon a családom már a vacsoraasztalnál ült,amikor feldúlva megérkeztem.Ledobtam a táskám az ajtóban,mire minden szem rám szegeződött.

-Elég volt! Többet nem versenyzek.Koreográfus leszek!