Un sueno en realidad I. - 24. fejezet

Sziasztok!

Bocsánatot kérek mindenkitől, hogy ennyit várattalak Titeket a következő résszel, de sem idő, sem energiám nem volt előbb megírni. És ne utáljatok a rész miatt, por favor! :)

Jó olvasgatást kívánok hozzá!

Puszi:

Detti

Gonzalo ruhájából csepegett a víz és nevetve várt rám az előszobában miközben egy törülközővel próbálta szárítgatni magát.

- Ezt nem úszod meg szárazon! – fenyegetett meg játékosan, aztán felsietett a fürdőszobába. Párc perc múlva aztán kikiabált, hogy vigyek be neki egy száraz pólót, mert azt elfelejtette. Szerencséje volt, mert közben felsétáltam a hálóba és a szekrényben sorakozó ruháimat vizslattam. Ugyan mi a legalkalmasabb öltözék arra az esetre, amikor az ember lányát bemutatják a párja apjának? – gondolkoztam el, de Gonza kiabálása megzavart. Átmentem a másik oldalra és kihúztam az első pólót az argentinom cuccai közül, ami a kezembe akadt. Mit sem sejtve léptem oda az ajtóhoz és kopogtattam. Az ajtó kinyílt, de Gonza nem csak a pólót vette el tőlem, hanem engem is berántott a szobába és mit sem törődve a tiltakozásommal benyomott a kádba, rám engedve a zuhanyt.

-         Mondtam, hogy nem úszod meg szárazon. – zárta el a csapot, miután megbizonyosodott róla, hogy elég vizes lettem és engedte, hogy kimásszak a kádból.

-         De te sem! – kiáltottam fel és ráirányítva a zuhanyrózsát megnyitottam a csapot.

- Ez nagyon piszkos kis húzás volt! – rázta meg a fejét nevetve. Már nem volt rajta egy olyan ruhadarab sem, ami nem volt vizes.  Leült a kád szélére és kikötve mind a két sportcipőjét kiöntötte belőle a vizet. A mosdókagylónak támaszkodva figyeltem a műveletet és nagyon kellett uralkodni magamon. Azt mindig is tudtam, hogy a fehér pólót előszeretettel használják a vizespóló versenyeken és akkor rögtön meg is értettem, hogy miért. A testére tapadt vizes póló szépen kirajzolta a mellkasa minden egyes izmát, én pedig egy időre belefeledkeztem a látványba.

-         Na van még kedved locsolkodni? – nézett rám vigyorogva miközben ledobta a vizes pólót és kicsavarta.

-         Azt hiszem kiegyenlítettem a számlát. – kezdtem el megtörölni a hajam egy kisebb törülközővel.

- Tévedsz, még mindig te vezetsz. Kétszer locsoltál meg, de én csak egyet törlesztettem. – termett mellettem és közelebb húzott a kádhoz, aztán megint kaptam egy kis vizet. – Na most már egálban vagyunk. –dőlt neki a falnak úgy, mint aki jól végezte a dolgát. Nem válaszoltam neki, csak nyelvet nyújtottam és lekapva a pólómat hozzávágtam, mire odaugrott mellém és felkapott, aztán kivitt a hálóba, hogy ott állítson lábra és aztán egy-egy törülközővel kezdtük el egymást püfölni a szőnyegen. Soha nem gondoltam volna, hogy felnőtt fejjel fogok még valaha játszani egy másik felnőttel és olyan jól fogom közben érezni magam, mint ahogy gyerekkoromban sem sokszor. Bár ezekben a percekben nem is igazán voltunk felnőttek, nem az állástalan tánctanár és a Real Madrid focistája birkozótt a mirasierrai ház szőnyegén, hanem két rakoncátlan gyerek. Talán az ilyen pillanatokban pótoltunk abból valamennyit, amennyit nekem a tánc és neki a foci elvett a gondtalan gyerekkorból. Persze a kezdetekkor mindenki csak játéknak fogja fel az egészet: a leendő zenész élvezi, hogy hangot csikarhat ki a hangszeréből, a leendő táncos élvezi, hogy kiugrálhatja magát, a leendő focista pedig élvezi a játékot. De eljön az idő, amikor el kell döntenie, hogy mennyire fontos neki az, amit a különórákon csinál. Ha nem az, akkor megmarad csak egy hobbinak, amibe akkor kezd bele amikor akar és ha egy-egy hiba, ami néha becsúszik, egy hamis hang, egy elvétett lépés, egy kihagyott hatalmas helyzet, nem jelent akkora tragédiát, ám ha úgy érzi, hogy neki ez az élete, szereti csinálni és akár az életét is felteszi rá, akkor elkezdődik a hosszú, nem mindig könnyű és sima út, ami a nagy álom eléréséhez szükséges. Délutánonként én is sokszor vágyakozva gondoltam rá, hogy az osztálytársaim most mind a barátaikkal játszanak élvezve a gyerekkorral járó örömöket és inkább szerettem volna köztük lenni, mint a  próbateremben izzadni, de ilyenkor mindig emlékeztettem magam a nagy álmomra: megnyerni a Savariát. Alázatosan lehajtottam a fejem és összeszorítva a fogam még egyszer előlről kezdtem a lépéssorozatot... Már egy jó ideje csapkodtuk egymást a törülközökkel Gonzaloval és már kezdett elfáradni a kezem, aztán szépen lassan abba is hagytuk a harcot, csak nevetve feküdtünk egymás mellett. Már fájt a hasam a sok nevetéstől, amikor is eszembe jutott, hogy a fürdőszobában valószínűleg még ott van az vizicsatánk minden nyoma és úgy egyáltalán a nappaliban is kicsit rendetlenség van, hiába takarítottam délelőtt.

-         Na most szépen tápászkodj fel és gyere! Rendet kellene tenni! – álltam fel.

-         Lo siento, ez a feladat rád vár. Nekem mennem kell apa elé. – pattant fel ő is és magára kapott egy pólót.

-         Tényleg. – néztem rá az órára – Akkor siess! A többit majd én megoldom.

- Köszönöm! – adott egy puszit és kisietett a szobából, én pedig magamra kapva valami szárazat, villám gyorsan nekiláttam a nappali rendbe tételének. Úgy dolgoztam, mint egy eszelős és magam sem tudom, hogy miként sikerült mindent olyanná varázsolnom, mint amilyen Gonzalo hazaérkezése előtt volt ennyire rövid idő alatt. Egy pillanatra lehuppantam az egyik fotelbe, amikor a mobilom elkezdte a La camisa negra dallamát játszani. Kelletlenül tápászkodtam fel és felvettem a kis készüléket. Gonzalo hívott, mert a rossz időjárási viszonyok miatt késik a buenos airesi gép legalább 1 órát és ne ijedjek meg, hogy nem jön haza. Miután bontottam a vonalat, felsiettem a fürdőszobába és ahol még nem száradt meg a padló, gyorsan feltöröltem, aztán nekiálltam felkészülni az estére. Kiválasztottam az egyik kedvenc ruhám a szekrényből, ami kényelmes volt, de ugyanakkor nem is hétköznapi viselet. Tettem fel egy kis sminket is, persze nem túl erősen, mert nem akartam, hogy csak egy rám hasonlító festékréteget ismerjen meg Gonzalo apukája és miután elkészültem, lesiettem teríteni. Mindennel végezve lehuppantam az ágyra és azt vettem észre, hogy az ölembe ejtett kezem remegni kezd. Nagyon izgultam a látogatás miatt, ezért próbáltam elterelni a gondolataimat, hogy azok a másnapi zaragozai felvételire suhanjanak át. Ettől csak még jobban izgultam és még mindig nem tudtam eldönteni, hogy elmegyek-e vagy nem. Persze Gonzaloval megbeszéltük, hogy nem leszek otthon a felvételi miatt, de én belül még mindig jókat vitatkoztam saját magammal, hogy elmenjek-e vagy ne? A hátam a kerevetnek támasztva hátradöntöttem a fejem, becsuktam a szemem és igyekeztem megnyugtatni magam, közben pedig talán egy picit el is szundítottam, mert már csak arra eszméltem fel, amikor nyílt a bejárati ajtó és az argentinom szólongat lentről.

-         Alejandra! Merre vagy? Megjöttünk.

-         Un momento, porfa! – válaszoltam iközben felugrottam a kanapéról és megigazítottam az öltözékem. A nappali felé menet még ellenőriztem magam az egyik tükörben, vettem egy nagy levegőt és odaléptem az apához és fiához. Gonzalo rögtön be is mutatott, Jorge pedig kedvesen fogadott, én viszont ennek ellenére még mindig nagyon görcsöltem az este miatt, amit a párom észre is vett. Épp véletlen leöntötte magát egy kis gyümölcslével, az pedig kapóra jött. Felhívott magával az emeletre, hogy gyorsan adjak neki egy másik felsőt. A szekrényből rögtön kikaptam az első inget és a kezébe nyomtam.

-         Ne izgulj már ennyire Alejandra! Nem fog megenni, ő csak az apám. – próbált nyugtatni.

-         Kíváncsi vagyok, hogy majd akkor is ilyen kedved lesz-e, amikor majd bemutatlak a szüleimnek. – jegyeztem meg durcásan.

-         Majd meglátjuk. – bólintott - Figyelj! Egy aranyos, kedves, segítőkész, őszinte és szép nőt, aki nem mellesleg kitűnő háziasszony is, ki ne kedvelne meg pillanatok alatt? Különben is én élek veled, nem ő, én pedig nálad tökéletesebb barátnőt ha keresnék, sem tudnék találni magam mellé. – mosolyodott el, amit láttam a szekrény ajtaján lévő tükörből, a szívverésem pedig meglódult, de ezúttal nem a görcsös izgalomtól.

-         Várj, a felső kettőt nem jól gomboltad! – léptem oda hozzá, hogy rendbe szedjem az öltözékét.

-         Ne izgulj! – fogta meg a karom mikor el akartam lépni tőle a művelet után. -  Minden rendben van. Csak önmagad add, de ezt neked nem kell mondanom, anélkül sem szoktad magad megjátszani – csókolt meg a mondat végén. – Gyere, menjünk! – nyújtotta felém a kezét, én pedig belekaroltam és együtt mentünk vissza a nappaliba, onnan pedig mentünk asztalhoz ülni.

Vacsora közben a kezdeti görcsösségem pedig lassanként kezdet feloldódni. Nem éreztem, hogy bármi baj lenne: az ételek nagyon jól sikerültek, jókat nevetgéltünk pár igen vicces sztorin, amelyekről eddig elfelejtett nekem beszámolni Gonzalo és a nagy többségét durcás arckifejezéssel hallgatta Jorge előadásában, ám bármennyire is tiltakozott ellene, hogy pár érdekesebb történetet megtudjak, a végén mindig ő nevette a legnagyobbat. Én is meséltem pár dolgot magamról és bár nagyon kellemesnek tűnt a légkör az asztal körül,  onnantól, hogy én meséltem magamról, mintha kicsit hűvősebb modorát varázsolta volna elő Jorge a kalapjából. Ugyan egy szóval sem mondta, de éreztem, hogy valami gondja van. Úgy gondoltam, hogy nem állok neki firtatni a dolgot, mert engem is becsaphatnak az érzékeim és az is lehetséges, hogy csupán csak fáradt a hosszú utazás miatt, így a tapogatozó kérdezgetés helyett inkább az asztalbontás mellett döntöttem. Gonzalo segített bevinni a tányérokat a konyhába, aztán adott egy puszit az arcomra és kiment az apjához. Az edényeket és az evőeszközöket egyesével pakoltam be a gépbe, aztán a mosogatóba is engedtem kis meleg vizet, mert volt pár pohár, amit csak kézzel lehet elmosni. Gyorsan végeztem a poharak öblítgetésével és odasétáltam a szekrényhez, ahol ezeket tartjuk. Fogtam egy konyharuhát és elkezdtem szárazni törölni őket, mielőtt visszatettem volna mindet a helyére, amikor is megütötte a fülem a résnyire nyitva felejtett ajtón beszürödő apa és fia közt zajló beszlgetés, aminek a témája éppen én voltam. Hallgatózni nem szép dolog, de arra is képtelen voltam, hogy becsukjam az ajtót, felhívva magamra a figyelmet, így inkább csendben törölgettem tovább a poharakat, hogy aztán majdnem elejtsem az egyiket, amikor érdekes fordulatot vett a beszélgetés.

-         Édes fiam, nyíljon már fel a szemed végre, csak kihasznál téged!

-         Tessék?! – kérdezett vissza kissé indulatosan Gonzalo - Apa, tudod, hogy én mindig is nagyon adok a szavadra és igyekszem megfogadni a tanácsaidat. De most azt hiszem, hogy tévedsz. Soha nem akarna kihasználni engem és tudom, hogy szeret és én is szeretem őt. Ne téveszd össze őt Carolinával kérlek!

-         Melletted ismertté és gazdaggá válhat. Neki, aki a kontinens másik végéről jött ide szerencsét próbálni, te egy kész főnyeremény vagy. Messziről jött ember, pedig azt mond, amit akar... Ne légy ennyire naiv és ne hagyd, hogy ennyire az ujja köré csavarjon!– tartott hosszabb szünetet Jorge, mintha épp átgondolná az előbbieket. – Na jó, lehet, hogy nem így van, de akkor is arra kérlek, hogy vigyázz vele! – fejezte be a mondókáját, amire egy ideig nem érkezett válasz.

-         Jó, vigyázok. – szólalt meg egy idő után nagyot sóhajtva Gonza és ez a rövidke válasz volt, ami a leginkább meghökkentett.

Teljesen leforrázva és kikerekedő szemekkel bámultam magam elé és még mindig ugyanazt a poharat törölgettem. Nagyon szíven ütöttek a vádak és nem tudtam eldönteni, hogy most rendezzem meg Zrínyi kirohanását és mondjam meg Jorgénak, hogy mit gondolok arról, amit az előbb előadott a fiának és ezzel ássam még mélyebbre magam, talán még Gonzalot is magamra haragítva vagy tegyek úgy mintha semmit sem hallottam volna és majd ha eljön az ideje, akkor rendezzem valahogy ezt a dolgot. Pár percnyi gondolkozás után ezutóbbi lehetőség mellett döntöttem. Otthagytam a poharakat és vettem egy nagy levegőt, aztán kiléptem a konyhából. Mind a kettőjük szeme rám szegeződött, amikor beléptem a nappaliba, ahol már jóval kedélyesebb témákról beszélgettek, Jorge ugyanis épp azt mesélte, hogy kivel miféle újdonság történt Argentínában.

-         Gyere, ülj le! – invitált kedvesen mosolyogva az argentinom, hogy üljek le mellé a kanapéra, de nekem semmi kedvem sem volt a hallottak után cseverészni.

- Ne haragudjatok, de nagyon fáj a fejem. Inkább felmegyek, beveszek egy gyógyszert és alszom. Jó éjszakát! – füllentettem és felsiettem a hálóba. Vettem egy gyors zuhanyt és lefeküdtem az ágyba, de az álom csak nem akart jönni, mert egyfolytában ez a párbeszéd járt az eszemben. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy feljöttem, de egyszer csak azt vettem észre, hogy kinyílik az ajtó és Gonzalo lép be rajta. Annyira hangtalanul, amennyire csak tudott szöszmötölt valamit, aztán leült az ágyra és egy darabig mozdulatlan maradt, aztán befeküdt mellém, amire én úgy tettem, mintha álmomban fordultam volna át a másik oldalamra.

-         Alszol Bonita? – kérdezte suttogva, de én nem válaszoltam. - Úgyis tudom, hogy nem alszol, Alejandra.

-         Az előbb felébredtem, amikor bejöttél.

-         Valami baj van? – hajolt fölém és pár hajtincsemet arrébb simította az arcomról.

-         Igen. Aludni akarok, ha nem haragszol. – mordultam rá.

-         Nem hiszem el, hogy csak ez bánt.

-         Holnap nekem táncolnom kell és szeretném végre kipihenni magam, úgyhogy most már békén hagysz?! – hadartam el.

Gonzalo erre semmit sem válaszolt, csak visszafeküdt és átfordult a másik oldalára, tőlem a legmesszebbre huzódva. Egy pillanatra felemeltem a fejem a párnámról és ránéztem, de mégsem szóltam hozzá. Ha ennyi győzködés elég volt neki, hogy kételkedni kezdjen bennem és az iránta érzett szerelmemben, akkor csak sajnálni tudom. „Jó, vigyázok” ...

*

Mánap korán keltem és amint elkészültem a reggeli teendőimmel a még kinn lévő piperecuccaimat is elpakoltam a bőröndömbe. Úgy terveztem, hogy Zaragozában töltök pár napot, akármi is lesz a felvételi vége. Hívtam egy taxit és lehúztam magam mögött a bőröndöt az emeletről, aztán lepakoltam az előszobában és bementem a konyhába, hogy bekapjak pár falatot reggelire. Éppen végeztem, amikor a konyhaajtóban Gonzaloba ütköztem.

-         Neked is jó reggelt Alejandra! Látom útra készülsz, de nekem elfelejtettél szólni. – jegyezte meg szemrehányóan.

-         Mondtam már neked. Megyek a felvételire.

-         Ezzel a kofferrel? – mutatott a háta mögé.

-         Igen. Van benne pár táncruha.

-         Akkor elviszlek.

-         Nem szükséges hívtam taxit. – hallottam meg a dudálást. – Már itt is van. Bocsi, de nekem most mennem kell. Majd hívlak! Szia! – fordultam sarkon és magam után húzva a bőröndöt kiléptem a ház ajtaján elindulva a kapu felé.

-         Alejandra! Állj már meg az Istenért! – sietett ki utánam – Nem foglak így elengedni, érted? Addig ki nem mész innen, amíg el nem árulod, hogy mitől őrültél meg teljesen. – fogta meg a karom a kapuban állva -  Mondd, miért haragszol rám ennyire? Megbántottalak valamivel?

-         Nekem most mennem kell.  – hagytam ott és a bőröndöm bepakoltam a taxiba. – Ne rendezz jelenetet az utcán, mert még címlapon leszünk....bár az is reklám lenne nekem. Hátha rögtön visszavesz Alicía vagy talán bekerülhetek a tv-be is?

-         Mi?! Mi ez az egész? Ugye nem...

-         Hallottam mindent. Azt is, amivel zártad a kis beszélgetéseteket és az még jobban fájt, mint az, amit apád mondott. – szálltam be a taxiba.

-         Alejandra, de én azt nem úgy gondoltam. Félreértettél! Hagy magyarázzam meg!

- Nem szükséges. – szóltam hozzá a kocsiból, aztán elindult a taxis, visszanézve pedig láttam, hogy Gonzalo egy hatalmasat rúgott egy kiürült üditősdobozba, amit épp a lába elé fújt a szél. Annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy észre sem vettem, amikor megérkeztünk a pályaudvarra. A reggeli gyorssal készültem elutazni és ahogy a bőröndöm magam mögött húzva siettem a vonathoz, a peron elején szó szerint egy nem várt ismerősbe botlottam...