Quédate conmigo

Sziasztok!

Egyenlőre még nem az Un sueno folytatását hoztam. :) Gyakorlásképp sokszor le szoktam ülni egy füzettel és egy tollal a kezemben zenét hallgatni. Ha megihlet a zene, akkor nekiülök írni. A többsége ezeknek a firkálmányaimnak csak 10-12 mondat, ezért nem is szoktam őket közzétenni, csak kicsit átfogalmazva felhasználom őket az Un suenohoz. Tegnap ahogy meghallgattam a spanyolok Eurovision-re nevezett dalát, rögtön megihletett és lett belőle egy ilyen kis szösszenet vagy "mineknevezzelek". Úgy gondoltam, hogy a többi firkálmányomtól eltérően ezt közzéteszem. De nem is rizsázok tovább, hanem inkább jöjjön a kis egypercesem. :) Ehhez is várom a véleményeket! Jó olvasgatást! :)

puszi:

Detti

U.I.: Az AS spanyol sportlap értesülései szerint Jorge Higuaín, ma Madridban tárgyalt a fia jövőjéről. Állítólag sikerrel zárult a találkozó és Gonzalo a Real Madrid csatára marad, de azért még várok valami hivatalos bejelentés félét. :)

Ez a dal ihletett meg :)

Gonzalo nagyot sóhajtva dobta le az újságot az ágyra. Újabb nap, újabb exkluzív hírek és nagyobbnál nagyobb hazugságok. Nagyon frusztráltan érezte magát , mert még ő maga sem tudta, hogy mihez kezdjen, de az újságírók már azt is megírták, hogy mi hogyan fog történni. Nagyot sóhajtva állt fel az ágy széléről és kisétált az erkélyre. A korlátra támaszkodva bámulta a spanyol főváros látképét. A Castellana nem messze emelkedő toronyépületeinek üvegborítása gyémántszerűen csillogott a késő délutáni napfényben, amely a narancssárga egy különösen szép árnyalatával vonta be a környező házakat. Ez volt az a város, amely mindent neki adott: szerelmet, karriert, otthont és biztonságot. Még most is elérzékenyült, ha visszagondolt az ünneplésre a Bernabeuban, amikor 80 ezren kiabálták a nevét maradásra kérve őt. Annyira elmerengett a szép emlékeiben és abban, hogy rendet tegyen kicsit a fejében kavargó zűrzavarban, hogy észre sem vette, hogy már nem volt egyedül a házban...

Belépve a ház ajtaján, ledobtam a kulcscsomóm a kis tálkába, a többi közé. Már ott pihent egy másik csomó is, tudtam, hogy ő is itthon van. Régi szokásom szerint lerúgtam a magassarkúm és így indultam Gonzalo keresésére. Első utam a hálószobába vezetett, ahol rögtön megpillantottam az ágyról leesett sportlapot , aztán körbenézve a hálóban, észrevettem a nyitott erkélyajtót és a szellő táncoltatta függöny mögött felfedeztem Gonzalo sziluettjét. Csendben álltam meg az ajtóban és körbejárattam a szemem az elém táruló panorámán. Már évek óta ezt láttam minden áldott nap és meg is feledkeztem róla, hogy ennyire szép. Akkor pedig valahogy különösen gyönyörűnek találtam. Határozottan, ám mégis a torkomban dobogó szívvel léptem ki az erkélyre. Tudni akartam, hogy mire gondol. Tudni akartam, hogy mit tervez. Bár féltem kicsit a válaszától, mégis véget akartam vetni a kínzó bizonytalanságnak. Hangtalanul léptem mögé, mire ő megfordult és átölelte a derekam, az én kezem pedig a mellkasán állapodott meg, hogy aztán ráemelve a tekintetem elvesszek abban a barna szempárban.

- Gonzalo, mi az igazság? Mi lesz? – hadartam el a kérdéseimet egy szuszra még hevesebben dobogó szívvel. Gonzalo nem válaszolt, csak homlokát az enyémnek támasztotta, én pedig önkéntelenül felemelve a kezem, megsimogattam az arcát. A következő pillanatban éreztem, ahogy az argentin keze utat talál magának a pólóm alatt és jól esően símit végig a hátamon fel-le újra és újra, én pedig beleremegek minden egyes mozdulatába. – Tudni akarom, mi Amor... – suttogtam csukott szemmel, de az egyetlen válasz, amit tőle kaptam nem volt más, mint egy hihetetlenül lágy és gyengéd csók, amit aztán lassan elkezdett fokozni, minél szorosabban magához húzva engem, közben pedig észre sem vettem, hogy bebotladoztunk a szobába az erkélyről. Egy kicsit szabadulni szerettem volna és addig-addig faggatni, amíg választ nem ad a kérdésemre, de képtelen voltam akár csak egy másodpercre is elválni az ajkától. Úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok a karjaiban és mind a ketten megfeledkeztünk a jövőről és mindenről, csak a jelen számított: az itt és most.

Végül mégiscsak én törtem meg a csókot, hogy a segítségével ledobjam a pólómat. Az arcomba hulló hajtincseket arrébb simítottam és mosolyogva néztem Gonzalora. Már évek óta támogattuk egymást és átéltünk már sok jót és rosszat is. Ő is nagyon jól tudta, hogy a pokolba is vele mennék, ha kérné és igazságtalannak tartottam, hogy megpróbálja eltitkolni előlem a lelkben tomboló vihart, a kételyeit és a döntését. Talán ugyanerre gondolt ő is, mert közelebb lépett hozzám, aztán lehajtva a fejét mintegy bocsánatkérően ölelt át és a nyakamtól elindulva gyengéden végigpuszilta a kulcscsontomat, miközben a kezei végigkalandozták a felsőtestem minden egyes négyzetcentiméterén. Közben én megpróbáltam kitapogatni Gonzalo ingjén a gombokat, ami a kissé remegő kezemmel nem annyira ment könnyen. Mikor végre rátaláltam elkezdtem fenntről elindulva végiggombolgatni, hogy aztán a segítségemmel megszabaduljon tőle és ledobja a szőnyegre a pólóm mellé. Gonzalo óvatósan felkapott, odavitt az ágyhoz és ráfektetett. Éreztem  a selymes ágyneműt a hátam alatt, amit még az előző nap húztam fel, még kellemes virágillata volt az öblítőtől. Nem kellet sokáig várnom rá, hogy Gonzalo is csatlakozzon hozzám, a csókja pedig egyre sürgetőbb volt, sőt talán még kicsit kétségbeesett is és közben fogalmam sincs, hogy milyen módon, de mind a ketten megszabadultunk a felesleges textiltől. Egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy mikor és hogyan, mert már csak akkor eszméltem fel, amikor megéreztem a meztelen testét magamon és teljesen megrészegültem tőle.  Semmi más nem tudott érdekelni a világon rajta kívül. Két kezét a hátam alá csúsztatta és úgy fogta meg a vállam és megtartson, amikor a nyakamtól elindulva őrjítő lassúsággal csókolta végig a testem egészen le a hasam aljáig, majd vissza egy apró foltot sem kihagyva, hogy aztán ismét az ajkamon állapodjon meg. Elengedve a vállam a keze végigsiklott az oldalamon, hogy aztán megkeresse a legérzékenyebb pontomat. – Mi Amor... – szerettem volna kimondani, de csak egy suttogásszerű nyöszörgő hangra tellett csak tőlem. Gonzalo a nyakamat kezdte el csókolgatni, én pedig úgy éreztem, mint a bázisugrók, mikor egy hatalmas szakadék szélén állnak és már alig várják, hogy fejest ugorjanak az eléjük táruló gyönyörű tájba. Egyre nehezebben vettem a levegőt, amikor is hirtelen abbahagyta a keze munkát és én szenvedélytől zavaros tekintettel néztem rá. Nem volt egy olyan porcikám sem, ami ne kívánta volna, mindenem egyszerűen érte kiáltozott. – Ne kínozz... – könyököltem fel. Mélyen belenéztem a szemébe, miközben az ajkamba haraptam és mikor már majdnem könyörgöre fogtam, megsimogatta az arcom, aztán visszahanyatlottunk a párnára és szinte rögtön megéreztem magamban. A szobán kívüli világ teljesen megszűnt számunkra létezni. Csak mi voltunk, egy test és egy lélek. Egyre inkább elvesztettük az érzékeinket, csak egymásra figyeltünk és minél szenvedélyesebben és kétségbesettebben kapaszkodtam belé, amennyire csak tudtam, hogy aztán fejest ugorjunk a végtelenbe, túl mindenen, a problémákon át a jövőt firtató kérdésekig...

Béksen feküdtünk egymás mellett a lemenő nap utolsó sugaraiban fürdő hálószobában. A falra árnyékot vont a ház előtt álló fa néhány ága és érdekes mintát rajzolt a fehér falra. Gonzalo a hajam simogatta, én pedig a kezemmel apró köröket és egyéb formákat rajzolgattam a mellkasára. Egyikünk sem szólt egy szót sem, de nem is volt rá szükség. Semmi mást nem akartam, csak azt, hogy addig tartson a karjában az argentin ameddig csak lehetséges. Egy idő után én törtem meg a csendet és a szemébe nézve megszólaltam.

- Quédate – ziháltam halkan még mindig az előbbiek hatása alatt állva. Gonzalo arcán megjelent egy mosoly és az ujjával körberajzolta az ajkam vonalát.

- Még nem mondhatok semmit sem. – válaszolt a kérésemre és egy csókot adott oda, ahol az előbb az ujjával játszadozott, kinn pedig az utolsó napsugár is eltűnt a láthatár alatt...