Todo va a cambiar - III. rész

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást a novellához. :) Nem sok mindent szeretnék hozzáfűzni, csak annyit, hogy köszönöm Ibolyának a segítséget!  Remélem tetszeni fog Nektek! A kommenteket és pipákat továbbra is köszönöm, nagyon jól esnek a visszajelzések. Jó olvasást!

Puszi:

Detti

U.I.: Valószínűleg kedden hozom a folytatást az Un suenohoz. :)

„Nem, nem tudom adni señor Mourinhot....Csak holnap lesz elérhető....Igen felírtam és át fogom adni az üzenetét.” -  szóltam mosolyogva a telefonba, aztán letettem a kagylót. Ez már a harmadik üzenet volt, amit azóta jegyeztem fel a portugál szakembernek, hogy megkért rá, hogy ma már ne kapcsoljak neki senkit. Nem tudtam elképzelni, hogy miért kértek ennyi visszahívást tőle, de nagyon felkeltette a kíváncsiságom. Csak nem a távozását készíti elő? Megint sajtótájékoztatót fog tartani és állóháborúba kezd a spanyol sportsajtóval? Csak találgatni tudtam, de így sem jutottam közelebb a megoldáshoz, mindenesetre kíváncsian vártam a Míster újabb húzását és annak következményeit. Ránéztem a fali órára, aztán nagyot fújva huppantam bele a székembe. Nem sokára véget ér mára a munkaidőm és értem jön Lele, hogy elcipeljen magával kozmetikushoz, fodrászhoz és még ki tudja hová. Este lesz a díszvacsora, a legjobb barátnőm pedig a fejébe vette, hogy a végzet asszonyát varázsolja elő belőlem addigra, sőt elvisz a vacsorára is, nehogy eszembe jusson lemondani és bezárkozva a lakásomba a regényemet folytatni. Lehunyva a szemem hátradőltem a széken és lerúgtam a lábamról a cipőt. A csukott szemhéjaim mögött egy békés tóparton ültem és a stégről a lábam lógattam a kellemes hőmérsékletű, kristálytiszta vízbe, miközben a nap melege simogatta az arcom és a madarak daloltak a fákon, de egyszer csak mintha árnyék vetült volna rám és valami hideget éreztem meg az arcomon. A szemeim azonnal kipattantak és Ikert megszégyenítő reflexszel ragadtam meg a fölém hajoló Marcelo csuklóját, hogy kiszedjem a kezéből a fogkrémestubust, amivel valószínűleg smilet akart rajzolni az arcomra.

-         ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!! – ugrott arrébb a kis brazil ijedtében és az ölembe ejtette a tubust.

-         Nekem csörögsz kiszacskó? – álltam fel lassan a helyemről.

-         Azt hittem, hogy elaludtál.

-         Munkaidőben soha nem alszom.

- Hiszi a piszi! – nyújtott nyelvet egy grimasz kíséretében, mire én határozottan megindultam felé. Marcelo futásnak eredt, de focista lévén ő háromszor gyorsabban futott, mint én, így hiába akartam fenékbe rúgni, nem értem utol még úgy se, hogy rajtam csak a zokni volt, ő pedig direkt megállt néha, hogy provokáljon és a biztonság kedvéért bebújt Pepe háta mögé is. – Védj meg!

- Nehogy elfeljtsd töpszli, hogy nekem van kulcsom az öltözőhöz és esetleg várni fog egy kellemes meglepetés edzés után. – mutattam fel a fogkrémet, aztán azzal együtt visszamentem a pulthoz. Imádtam Marcelot, de őt ki nem szereti? Még a legrosszabb napokon is képes mosolyt varázsolni az ember arcára, pusztán azzal, ha csak megjelenik a helyiségben. Mosolyogva ültem vissza a székre és a lábamal megpróbáltam kitapogatni a cipőim. Az egyiket előhúztam és belebújtam, de a másikat hiába kerestem nem találtam. Arra gondoltam, hogy biztos arrébb löktem a lábammal, ezért térdre ereszkedtem a padlón és bebújtam az asztal alá.

-         Berni itt vagy? – hallottam meg Gonzalo hangját és bevertem a fejem az asztallapba, amikor kihúztam onnan.

-         Itt. – válaszoltam, miközben fájdalmas arcot vágva a fejem tetejét dörzsölgettem a sarkamon ülve.

-         Mit keresel ott lenn? – kérdezte áthajolva a pult felett egy mosoly kíséretében, amitől minden tagom kocsonyássá változott.

-         A cipőmet. – bújtam vissza, már csak azért is, hogy ne lássa, mennyire zavarba hozott már megint. – Egy pillanatra levettem és most nem találom. – válaszoltam, majd egy nagy levegő vétel után kibújtam az asztal alól és felegyenesedtem. – Ha rájövök, hogy melyik vicces kedvű vitte el, szétrúgom a seggét. – poroltam le a térdem.

-         Hm? – nézett rám érdeklődően Gonzalo, aki eddig az öltöző felé bambult és oda se figyelt, rá, hogy mit beszélek.

-         Te tudsz valamit ugye? – néztem gyanakodva az argentint.

-         Én? Itt se voltam. – védekezett, de ezúttal nem emelte fel a kezeit, ami szokatlan volt.

-         Mi van a hátad mögött?

-         Semmi. - mutatta fel az egyik kezét.

-         A másik kezedben! – mutattam rá a háta mögött tartott karjára.

-         Ebben sincs semmi. – mutatta fel azt is.

- Na majd mindjárt utánajárok. – jöttem ki ismét a pult mögül és meg akartam kerülni Gonzalot, de ő velem együtt fordult. – Rajtam nem fogsz ki! – jelentettem ki és rákészültem, hogy valahogy elvegyem tőle a másik cipőmet. A tenyerem jéghideggé vált, de erőt vettem magamon és egy gyors mozdulattal a háta mögé nyúltam. A cipőm volt a kezében, de én nem csak azt fogtam, hanem az ujjbegyemmel éreztem a csatár ujjait, ahogy a lábbelimet a kezében tartotta. A mellkasunk majdnem összeért, ahogy levegővétel közben meg- megemelkedett és az orromba bekúszott az illata. Tekintetemmel az övét kerestem és aprólékosan szemrevételeztem az arcát, amelyen még mindig ott volt az ellenállhatatlan mosolya és csibészes tekintettel nézett rám, akár egy rossz kisgyerek. A tekintetem a szeméről a szájára siklott és nyeltem egy hatalmasat. Vajon milyen érzés lenne, ha megcsókolna? – futott át az agyamon a kérdés, mire kapcsoltam és visszarángattam magam a földre. Határozott mozdulattal rántottam ki a kezéből a cipőm és visszamentem a pult mögé. Leülve a székre a másik lábbelimbe is visszabújtam.

- Higuaín, nyomás a pályára bemelegíteni! Ma plusz öt kör! – jelent meg az edző a pultnál és ideadta a kulcsait, hogy vigyázzak rá, míg edzést tart. A csatár elvéve a stoplisát az egyik padról kilépett az önműködő ajtón, aztán a Míster is követte és kezdetét vette a Real Madrid CF edzése. Rákönyököltem az asztalomra és az arcom a kezeimbe temettem. Berni, szállj már le a földre! Milyen érzés lenne, ha megcsókol....na ez az, amit soha nem fogsz megtudni. Még jó, hogy időben kapcsoltam és visszajöttem a helyemre. Az a legbiztosabb, ha ez a pult kettőnk közt van, csak az a baj, hogy ez nem lesz ott este...de fogja őt egyáltalán érdekelni, hogy mit fogok csinálni a vacsorán? Biztos magával hoz majd egy gyönyörű nőt és végig vele fog foglalkozni, miközben rám sem néz. Most komolyan én akarok elé állni és bevallani neki, hogy szerelmes vagyok belé? Halott ötlet...

*** 

-         Ezt meglátja Higuaín, rá fog jönni, hogy te vagy az igazi számára. – dőlt neki az autójának háttal Lele és még mielőtt bementem volna stadionba még egyszer végignézett rajtam.

-         De ez nem én vagyok, csak több kiló smink meg egy szép ruha. – Néztem végig magamon én is. A fodrász és a kozmetikus bár a fél fizetésem elkérte, nem végzett rossz munkát. Egészen megszépülve jöttem ki a szalon ajtaján.

-         Majd én megmondom mi vagy! Hülye! Így vagy tökéletes. A lila mesésen áll és azt se értem, hogy miért nem vettél fel eddig magassarkút. Láttad te magad a tükörben?

-         Igen, de....

-         Semmi de! Mibe fogadjunk, hogy a fél csapat a nyálát fogja csorgatni utánad? Na de most már lassan menjél be, aztán bátorság! Semmit sem veszthetsz, ha beszélsz vele, viszont rengeteget nyerhetsz.

-         Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell. – néztem a bejáratra a vállam felett.

-         Berni, nem a fogorvoshoz mész!  Mosolyogj! Hidd el, Gonzalo nem fog megenni, nem olyannak nézem, legfeljebb csak megkóstol a függőágyadban, miután hazahozott innen. – kezdett el kuncogni.

-         Lele! – szóltam rá.

-         Rosszat mondtam?

-         Perverz vagy!

- Te meg légy bátor és menj végre be, mert ha nem én lökdöslek be! Drukkolok! – tette keresztbe az ujjait, mire én megfordultam és bementem az ajtón, aztán lifttel felmentem a díszterem szintjére. A helyiségben az asztalok szétszórtan helyzkedtek el és mindegyiken szerepelt egy szám. A klub szinte minden játékosa ott volt már és kisebb csoportokban beszélgettek, némelyek a párjaikat is magukkal hozták. Láthatóan nem igazán dobta fel őket, hogy az estét kénytelenek egy társasági eseményen tölteni a szórakozóhelyek vagy csak egyszerűen a kényelmes otthonuk helyett. A vezetőség tagjai az egyik eldugott asztalnál ülve beszélgettek, a kollégáim pedig szintén egy másik sarokban nevetgéltek Ricardo, a személyzetis viccein. A szemem végigjárattam a termen és Gonzalot kerestem de nem sikerült megpillantanom. Essünk túl rajta minél előbb, hagy menjek végre haza bőgni!

-         Jó estét hölgyem! – hallottam meg egy nagyon ismerős mély hangot a hátam mögül, erős francia akcentussal. Nem kérdés kihez tartozott. Karim Benzema.

-         Szia Karim! – fordultam fel teljes testtel.

-         Berni? – nézett rám Mesuténál is kerekebb szemekkel. – Nincs kedved velem tölteni az estét? – tért rögtön a lényegre a francia, miközben belém karolt és viccesen húzogatta fel a szemöldökét, amitől nevethetnékem támadt.

-         Azta, de csinos vagy! – csettintett egyet Sergio. – Karim, hagyd békén, tudod, hogy nem lesz vizes a bugyija a francia akcentusodtól.

-         Kérdezni csak lehet. – vont vállat Karim.

-         Különben is inkább engem választana, igaz? – bökött oldalba.

-         Nem Sergio, inkább egy harmadik opciót, ha lehet. – tettem a kezem a vállára.

-         Összetörted a szívem. – sóhajtott fel.

- Majd Karim megvigasztal. – nevettem rá, aztán a kijelölt asztalhoz mentem, hogy leülhessek kicsit. Időközben Ricardoék is helyet foglaltak és a főnököm élvezte, hogy szinte egész este ő van a középpontban. Illedelmesen mosolyogtam, amikor kellett és hümmögtem is, ha olyat mondott, de cseppet sem tudott lekötni Ricardo kimeríthetetlen anekdotagyűjteménye. Szerencsére a helyem pont a bejárattal szemben helyezkedett el, így észrevétlenül is szemmel tudtam tartani a bejáratot, de az argentin csak nem lépett be azon az ajtón. Nem sokkal később megkezdődött a vacsora egy rövidebb beszéddel az öltönyös figurák egyikétől, amelyben számtalanszor elhangzott, hogy mennyire reménykednek egy gyümölcsöző üzleti kapcsolatban, majd a klub elnöke válaszolt rá és pohárköszöntőt mondott, aztán elkezdték felszolgálni a vacsorát. Miközben a villára tűzdeltem fel a finomabbnál finomabb falatokat a tekintetemmel a termet pásztáztam, de túl sokan voltunk odabenn ahhoz, hogy megtaláljam Gonzalot a kiöltözött emberek tömegében. Már kezdtem komolyan megijedni, hogy hiába volt minden és nem jött el. Miután befejeztük az étkezést és a kezemet tördelve ezredszer is végignéztem a termen a tekintetem a világ legszebb barna szempárjával akadt össze, mire erősebben markoltam meg a szék támláját. Gonzalo a sarokban állt, nekidőlve egy oszlopnak Marcelo, Sergio és Angel társaságában. Kezében egy poharat tartott és az arcán meglepetés futott át, amikor rájött, hogy én vagyok az. Mosolyogva fordult a hármashoz, aztán otthagyta őket és elindult felém. Először azt hittem, hogy máshová fog menni és van még időm összeszedni magam, de tévedtem. Ahogy a léptei közeledtek, a szívverésem úgy lett egyre gyorsabb és attól féltem, hogy egy „Hola” sem fog tudni kicsúszni a számon nem hogy a vallomás. Egy fekete nadrág volt rajta fehér inggel és egy ugyancsak fekete zakóval...szívsajdítóan helyes volt. A szívem kihagyott egy ütemet és úgy kezdtem el érezni magam, ahogy a Notre Dame-i toronyőr magát a rajzfilmben, amikor farsangkor kimerészkedik a karneválra aztán őt választják meg a bolondok királyának és felcicomázzák.

-         Hola Berni! – állt meg előttem, de én szólni sem tudtam, csak csodálva néztem őt.

-         Jó estét...izé szia Gonzalo! – kezdtem el ismét habogni pár pillanatnyi csönd után.

-         Gonzalo, bocsi, hogy eltűntem, de meg kellett keresnem a női szakaszt! – jelent meg egy barna hajú nő a háta mögött, mire a szívem fájdalmasat dobbant . – Óh helló! – köszönt nekem miután észrevett. Egy poharat emeltem a számhoz és belekortyoltam miközben biccentettem a csatár kísérőjének. Éreztem, hogy a smink alatt égni kezd az arcom és csak arra koncentráltam, hogy ne kezdjen el remegni a kezem. Hülye vagyok.

- Megyek, el kell intéznem egy telefont. – mosolyogtam rájuk és kezemben a táskámmal szinte kirohantam a teremből, amikor már nem engem néztek. Megálltam a liftnél és megnyomtam a hívó gombot. Idegesen szuggeráltam a liftet, hogy jöjjön. Nem tudom miért hittem azt, hogy utánam jön, de ha mégis, ne lássa, hogy mindjárt elsírom magam. Nem akartam magyarázkodni sem neki, sem másnak. Egy csilingelő hang után végre szétnyílt az ajtó két szárnya, én pedig beszálltam és megnyomtam az ajtózáró gombot. Gondolkozva álltam a számsor előtt, hogy melyiket is nyomjam meg, végül a legfelső szint mellett döntöttem és a fejem a falnak döntve vártam, hogy feljussak a Bernabeu azon pontjára, amelyik a legközelebb van a mennyországhoz. Kiszállva a liftből az irányt a lelátó felé vettem és az utolsó sor legtávolabbi székére ültem le. A fejem a mellette emelkedő korlát csövének döntöttem és csak néztem az elém terülő látványt. A nyitott tetőn át látszottak a gyémántként ragyogó csillagok és a telehold hatalmas tányérja, amely ezüstös fényt vetett a smaragdzöld gyepre. Az óriási lelátók nagy része sötétbe burkolózott, csak a fehér Real Madrid CF felirat világított ki a háttérből a hosszanti oldalon. Rajtam kívül egy teremtett lélek sem volt a Bernabeu ezen részén, nekem pedig pont erre volt szükségem. A reklámtáblák mögé állított egyik kapu valószínűtlenül nagy árnyékot vetett a fűre a túloldalon. Múlt héten abba a kapuba lőtt gólt Gonzalo, idéződött fel bennem az emlék, én pedig lehunytam a szemem és hagytam, hogy végre lefolyjon az első könnyem az arcomon. Már nem érdekelt, ha tönkremegy a sminkem. Nem akartam visszamenni, csak ki akartam sírni magam, itt a Bernabeu legfelső sorában, aztán felhívni Lelét és hazamenni, aztán elfelejteni azt az érzést, ami már hónapok óta kínzott. Mit sem törődve az alkalmi ruhámmal a mellettem lévő székre tettem a lábam és felhúzva a térdem, nekitámasztottam a homlokom. A Paseo de la Castellana forgalmának zaja távolinak tűnt ebben a darabka kis csendben, ahol csak a saját szipogásomat hallottam. Megint hagytam, hogy Lele bemesélje nekem, hogy van esélyem, mikor nincs is. Bohócot készültem csinálni magamból és még szerencse, hogy időben megtudhattam, hogy elkéstem a vallomással. Egyenként húztam ki a csatokat és tűket a hajamból és bedobtam őket a táskám legkisebb zsebébe. Csak felesleges pénzkidobás volt az egész délutánom. Lehet, hogy kicsit le kellene állnom a regényírással, mert már én is kezdem elhinni, hogy talán lehetne kettőnk közt több is. A lehető legnagyobb baromságot követtem el azzal, hogy beleszerettem az argentinba, de hogyan is tudtam volna ellenállni? Nem is az én döntésem volt...és hogy tudtam volna nem belehabarodni, amikor annyira kedves, jószívű és átkozottul jóképű? Bárcsak kicsit bátrabb lettem volna...Kézfejemmel töröltem meg a szemeim, amikor egy gyengéd érintést éreztem a vállamon. Ijedtemben összerezzentem és félig még könnyes tekintettel néztem fel a sötétben álló alakra, aki lassan ereszkedett le a mellettem lévő székre. A hold fénye rézsút világította be a stadion ezen részét épp ráesve az argentin arcára.

-         Valami baj van? – kérdezte kedvesen. – Nekem elmondhatod, bármi legyen is az.

-         Nem fontos.  – legyintettem könnyedén és levettem a lábaim a szomszédos székről.

-         Ha nem lenne fontos, nem sírtál volna miatta. – nyújtott oda nekem egy zsebkendőt.

-         Köszönöm! – vettem el tőle és nem túl elegánsan belefújtam az orrom. – Hogy találtál meg?

-         Megkérdeztem a portást. – nyújtozott el a széken. Miért kínoz? – Olyan furcsa voltál, amikor kijöttél a teremből és gondoltam megkérdezem, hogy minden rendben van-e.

- Ez kedves volt tőled, de ne aggódj miattam! – gyűrtem össze a papírzsebkendőt. – Azt hiszem én megyek. Holnap is dolgozom. – füllentettem. A csapat Spanyolország másik végébe utazik délelőtt, nem fogja megtudni, hogy valójában szabadnapom lesz. Felálltam a székről és a lift felé indultam, miközben kínosan ügyeltem rá, hogy véletlen se érjek hozzá a csatárhoz. Annyira vágytam rá, hogy átöleljen és ugyanazt érezze, amit én...hogy azt mondja szeret és megcsókoljon, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott, de túl gyáva voltam és elkéstem ezzel.

- Berni! – állt fel ő is és utánam szólt, mire én hátranéztem a vállam felett. – Nagyon szép vagy. – jelentette ki, mire a lábaim remegni kezdtek. Óvatósan körülnéztem, hogy tényleg nekem bókolt-e, de rajtunk kívül senki sem volt a lelátón. Mosolyogva biccentettem neki köszönetképp és eltűntem a közlekedőfolyosón. Határozottan nyomtam meg a földszint gombját és a homlokom a lift falának támasztottam. Csak egy dolgot motyogtam magam elé...Miért?

***

Lele füléhez tartotta még a telefont, miközben fél kézzel a kabátjába próbált belebújni. Nico oldalra biccentett fejjel nézte a szerelmét, ahogy kapkodva készülődik és elbúcsúzva Bernitől, megnyomja a piros gombot a telefonon. Hitetelenkedve csóválta meg a fejét, aztán felegyenesedve kezébe kapta a kulcscsomóját és hozzálépett Nicohoz.

-         Ha hazajöttem, folytatjuk. – kacsintott rá a barátjára.

-         Azt ajánlom is! Addig majd fellapozom a Káma Szútrát.

-         Fejre még a te kedvedért se állok! – paskolta meg Nico arcát nevetve.

-         Azt majd meglátjuk. – jelentette ki sokat mondóan az argentin és fél karral magához húzta Lelét, hogy megcsókolhassa a lányt, aki pusztán provokációból és élvezetből egy apró harapott az argentin alsó ajkába. – Ha ezt így folytatod tovább, Berninek muszáj lesz addig várnia, míg én nem végeztem veled.

-         Csábítóan hangzik, de szegény nagyon ki van.

-         Én is ki leszek.

- Kitartás Nico, majd ha hazajöttem kárpótollak, megígérem. – adott még egy gyors csókot abarátja szájára és kiviharzott a lakásból. Lele soha nem használta a liftet, gyorsabban leszáguldott a lépcsők hosszú során, mint ahogy a lift leért az emeletről. Mindig is a rendszeres testmozgás híve volt, így ahányszor csak lehetett gyalog ment, még a tömegközlekedést is kerülve. Kilométereket sétált le naponta, az autóját pedig utálta, de néha mégis kénytelen volt használni. Ezen az estén pedig hasznát vette, hisz hiába lakik közel a stadionhoz, nem egyedül volt. Bepattant a vezetőülésre és rögtön indított is, hogy percek múlva a megbeszélt találkozóhelyre kanyarodjon be. A morcos és nagy darab biztonsági őr azonban megállította a parkoló bejáratánál. Nem nagyon volt kedve hozzá, hogy vitába keveredjen vele, de muszáj volt kinyitnia a száját. A biztonsági őr meglepődve vakargatta a fejét, mert nem egy ilyen szóáradtra számított az olyan törékenynek látszó volán mögött ülő nőtől. Megfogva a rádióját rákérdezett a portán, hogy beengedheti-e, majd miután zöld utat kapott átengedte a vendéget. Lele egy köszönöm után áthajtott az apró fülke előtt és a kormányra hajolva a szélvédőn keresztül figyelte, hogy hol pillantja meg a legjobb barátnőjét. A huzat egyszer csak pár méterrel arrébb meglengetett valami lila színű dolgot, így gondolkozás nélkül arra felé vette az irányt. Látni nem látta jól, de biztos volt benne, hogy az Berni lesz. Egyszer csak egy koppanást hallott és a lassan guruló autó fékjébe taposott. „ Ez meg mi volt?” – motyogta maga elé és mivel nem látott semmit kiszállt a vezetőülésből. Meg akarta kerülni az autó elejét, amikor ijedten kapta a szája elé a kezét. „Bassza meg!” – kiáltott fel aztán odaugrott a kikerekedő szemekkel az autóját bámuló Gonzalohoz.

-         Bocsi! Nem vettelek észre! Nem akartalak megölni, esküszöm. – kezdett el idegesen hadarni -  Fáj valamid?

-         Semmi bajom, csak még senki nem akart elütni a Bernabeuban. – ült fel a földön a csatár.

-         Biztos semmi gond? Nem venném a szívemre, hogy pont téged teszlek harcképtelenné így az idény elején. Unnám folyton a hombárfejűt nézni.

-         Hombárfejűt? – kérdezte értetlen képet vágva az argentin.

-         Benzemát.

-         Jah – nevetett Gonzalo - Tényleg semmi baj, csak ez a kis horzsolás. – mutatta fel a tenyerét.

-         Meg az ijedtség.

-         Na meg az...de egy férfi ilyet nem szokott bevallani. – állt fel nevetve.

-         Bakker Lele, mit csináltál? – futottam oda.

-         Téged kerestelek többek közt és közben majdnem elütöttem a csapat legjobb játékosát. Amúgy semmi különöset.

-         Ha gyalog jár nem ennyire veszélyes. – fordultam Gonzalo felé. - Biztos nincs semmi bajod?

-         Csak egy horzsolás. – nézett rám mosolyogva, amitől a gyomromban ismét ide-oda kezdtek el szálldosni a pillangók. Aztán a legjobb barátnőm felé fordult. – Gondolom te vagy Lele, akiről már annyit mesélt a kedvenc recepciósunk.

-         Igen. – nyújtott kezet Gonzalo mosolyogva és bemutatkoztak egymásnak Violetaval.

-         Na végre megvan! Felőlem indulhatunk Gonzalo. – lépett a csatár mellé a barna hajú nő, aki vele volt a vacsorán. – Akkor sziasztok! Lele, örülök, hogy megismerhettelek, Berni veled meg majd találkozunk a Valdebebasban. Jó éjt nektek! – ment oda az ezüst színű Audijához, amiben már benn ült az a nő és láthatóan türelmetlenül várta, hogy végre elmenjek a stadionból. Miután elhajtottak a parkolóból Lele és én egymásra néztünk és nem is kellett, hogy megszólaljon, le tudtam az arcáról olvasni mindent.

- Ne mondj semmit! – figyelmeztettem felemelt mutatóujjal és megkerülve az autóját beszálltam az anyósülésre...