Egy kis kárpótlás :)

Sziasztok!

Most már végre meggyógyult a lábam, úgyhogy ennek örömére elkezdem bemásolni a folytatásokat. :) Hétvégére már olvashattok majd vagy Un suenot vagy a novellát, attól függ, melyiket sikerül előbb bemásolnom. Addig is kárpótlásként azért, hogy már rég nem tudtam hozni olvasnivalót, hoztam egy szösszenetet, mert ilyet már rég írtam és anno a másik kettőnek nagy sikere volt. :) A Granada elleni meccs utáni éjjel annyira ideges voltam a meccs miatt, hogy nem tudtam aludni és ez lett belőle. Remélem tetszeni fog Nektek! A kommenteket és pipákat köszönöm! :)

Puszi:

Detti

U.I.: Köszönöm, aki gondolt rám az elmúlt héten! :)

Granadára szokatlanul hűvős idő köszöntött. Az égen úgy ragyogott a milliónyi csillag, akár megannyi gyémánt, mégsem tudtak jó kedvre deríteni. Kiléptem a szállodai szobám erkélyére és megborzongtam, amikor megéreztem a meglepően hideg szél simogatását a csupasz bőrömön, ahogy átszáguldott a tájon és a narancsfák ágai közt. Belebújtam az eddig csak hanyagul a hátamra terített kabátomba és felhúztam rajta a zipzárt, aztán a korlátra könyökölve körbejárattam a szemem az előttem elterülő tájon. Mennyire más volt, mint hónapokkal ezelőtt, amikor néhány gondtalan napot tölthettem itt kettesben Gonzaloval, napokra magunk mögött hagyva a spanyol fővárossal együtt a levegőben lógó jövőt firtató kérdéseket is. Akkor május volt, gyönyörű május, most pedig szokatlanul hideg tél van. Február... végigfutott a hátamon hideg, amint kimondtam a hónap nevét magamban. Egy nagy sóhaj után a lábaim alatt elterülő Albaicínt kezdtem el bámulni. Itt voltam a mórok egykori ám ma is csodálatos kertjében, az Ezeregyéjszaka meséit kőbe foglaló Granadában. A régi óváros tradicionális, fehérre festett falú házai szorosan bújtak össze a hatalmas palotaváros alatt elterülve, akár a szerelmespárok egy májusi estén a parki padokon. A szűk utcácskák felől vidám kiáltozás hangjait hozta a szél, a város focicsapatának szurkolói ünnepelték a győzelmüket. Ahogy a csoport messzebb ment, csend borult a város ezen részére. Valahonnan egy macska nyávogása hasított az éjbe, amit nem sokkal később pár gitárszólam követett. Az Albaicín felett már évszázadok óta a Alhambra őrködött. A palota, amely az önmagában is gyönyörűen díszitett falai mögött még szebb termeket és kerteket rejt. Lenyügöző látványt nyújtott a mögötte fenségesen magasba emelkedő természet alkotta remekművel, a Sierra Nevadával. Az ezüst színű hold valószínűtlenül nagy  tányérja az egyik havas csúcs mellett lassan telepedett rá a Kések tornyára, mintha az épület glóriája lenne. A városban, a Santo Domingo harangjai elütötték az éjjel egyet, amikor egyre közeledő rendőrmotorok zaját hozta a szél. A sötétben már messziről látszott, ahogy rendőri felvezetéssel közeledik a szállodához a Real Madrid csapatát szállító busz. Ellöktem magam a korláttól és belépve a sokkal melegebb szobába, bezártam az erkélyajtót. A kabátom rátettem a hozzám legközelebbi szék háttámlájára, aztán visszatértem az erkélyajtóhoz. A homlokom az ajtófélfának támasztottam és lehunytam a szemem. Már vártam, hogy itt legyen velem és kicsit elfeledtethessem vele a rosszul sikerült estét, mert én is el akartam felejteni. Ahogy felidéződött bennem az öngól, a madridiak tehetetlen arca és Gonzalo dühös, frusztrált csapkodása, aztán a második félidő elején a negyedik játékvezető a cserét jelző táblával, amin messzire világított a huszas szám és az eredményjelző kilencven perc után, ami még mindig granadai előnyt majd győzelmet mutatott, éreztem, hogy egyre nagyobbra nő a gombóc a torkomban. Mi lett a csapatomból? Mi történt Gonzaloval? Dühömben ökölbe szorult a kezem és egy kisebbet ütöttem a hozzám legközelebb eső falfelületbe. Legszívesebben ezt tettem volna minduntalan, ahányszor felidéződött bennem Mourinho képe. Ezerszer  megbántam már a pamplonai hisztimet és az összes rossz szavamat, amit csak az argeninhoz vágtam, pedig régóta nem ő a bűnbak, nem csak rajta múlik, hogy miért játszik úgy, ahogy és még ilyen helyzetben is megpróbálva a legtöbbet kipréselni magából. Én már többet nem voltam képes hinni az edzőben. De meddig kell még néznem, hogy tönkretesz mindent maga körül, beleértve Gonzalot is? A folyosó felől közeledő léptekre lettem figyelmes, ezért még jobban összeszorítottam a szemhéjam, nehogy szabadjára engedjem a könnyeimet. Neki most nem egy síró nőre lesz szüksége, hanem egy támaszra, aki vele van most, a vihar idején. Lassan nyomta le a kilincset, aztán egy kattanással kinyitotta az ajtót. Gonzalo a kis cókmokjával a kezében úgy állt a küszöbön, mint aki a világ összes terhét a vállán cipeli. Olómléptekkel ment oda az ágyhoz, hogy gépiesen leüljön rá, aztán rám nézett a gyönyörű barna szemeivel. A máskor vidámságot és csibészséget tükröző szemeiben azúttal nyoma sem volt az örömnek. Közelebb lépve hozzá, dühöt, frusztrációt és rengeteg szomroúságot tudtam kiolvasni belőle és ez nyugtalanított. Egyre többször, ha meccsek után leültem mellé és belenéztem a szemébe, ezt láttam és nem a győzelem mámorát. Szótlanul nyújtotta ki felém a karját, hogy a derekamnál fogva közelebb húzzon magához. Fejét belefúrta a mezem anyagába és nagyot sóhajtott. Úgy kapaszkodott belém, mint ha én lennék az utolsó reménye. Két kezemmel magamhoz öleltem, aztán a fejét kezdtem el simogatni, egész addig meg nem nyugodott. Amennyire észrevétlenül csak tudtam nyeltem egy nagyot, mert attól reméltem, hogy eltűnteti a gombócot a torkomból, de az makacsul ragaszkodott a helyéhez. A fejem lehajtva éreztem, ahogy egy könnycsepp utat talál magának a szememből és végigfolyva az arcomon az argentin hajára csöppen. Felemelve a kezem a kézfejemmel töröltem le a könnycseppem társait és erőt vettem magam. Gyűlöltem látni, hogy szenved és hogy semmit sem tudok tenni, azért, hogy könnyítsek a helyzetén. Órákra vagy napokra el tudom vele feledtetni a gondokat, de minden egyes kilencven perc után kezdődik előlről, néha már az edzésen is. Fájt látnom, hogy mennyire kikészült. Hová lett az a Gonzalo, aki ilyen csapatoknak kettesével szórta a gólokat? Aki legendásan harcias hozzáállásával az utolsó percekben mentette győzelemre a meccset a csapatnak? Aki úgy lépett pályára minden egyes meccsen, hogy megpróbálja élvezni az összes játékpercet? Az argentin légzése ismét nyugodtabbá vált, mire elengedett. Két kezét az ölébe ejtette, aztán felnézett rám. Szeme sarkában ott maradt árulkodó jelként egy – egy apró könnycsepp nyoma. Bármit oda adtam volna érte, ha egy varázsütésre el tudtam volna múlasztani az összes gondot és eltűntetni azt az idióta portugált a kispadról...vagy csak valamennyit át tudtam volna venni a terheiből, mint egy csomagot. Vissza akartam kapni azt a Gonzalot, aki képes volt játéknak tekinteni a meccset, bármennyire nagy tétje is volt és felszabadultan játszott, magunk mögött hagyva azt, aki összeroskadva ül az ágyon. Szerettem volna valamit mondani neki, mindegy hogy mit, csak ne érezze magát ennyire rosszul, de egyszerre semmi és minden jutott az eszembe. A szavak mind nem lettek volna elegek. Leültem mellé és az egyik kezemmel megkerestem az övét, aztán összkulcsoltuk az ujjainkat.

-         Szeretlek! – mondtam ki  ezt a banális szót, ami még talán soha nem volt ennyire igaz, mint azon a granadai estén. Ebben a rövidke szóban benne volt minden, amit csak el akartam mondani. A fejem ráhajtottam a vállára és a másik kezemmel végigsimítottam a hátán. Azt akartam, hogy érezze, hogy nincs egyedül. Gonzalo mocorogni kezdett és mikor felemeltem a fejem teljes testtel felém fordult. Kihúzva a kezét az enyémből megsimogatta az arcom és halkan megszólalt.

-         Szükségem van rád. – mondta ki ezt a három szóból álló mondatot. Nem először hallottam ezt tőle, de ez most más volt, mint eddig bármikor. Most nem csak a teste és a vágya követelt engem a magáénak, láttam a szemben a szótlan könyörgéssel együtt.

- Itt vagyok. – mondtam halkan és kibújva a cipőmből feljebb másztam az ágyon, ahová ő is követett. A bal kezem a párna alá tettem , így hajtottam rá a fejem a hófehér huzatú párnára. Az oldalamra fordulva szembe helyezkedtem Gonzaloval és a kezéért nyúltam. Alig hozzáérve a bőréhez apró köröket rajzoltam a kézfejére,  aztán lassan simítottam végig a karján lenntről felfelé néhányszor. Az argentin a szemembe nézett és átfogva a derekam közelebb húzott magához az ágyon. A karom önkéntelenül is a hátára símitottam, úgy feküdtünk hosszúnak tűnő perceken át mozdulatlanul, egymást átölelve, míg meg nem ismételte azt, amit én csináltam vele néhány perccel ezelőtt. A rövid ujjú Madrid mez hosszan szabadon hagyta a karom nagy részét, amit Gonzalo ki is használt. Ujjait végigfutatta a szabadon maradt részen, először csak a külső felén, aztán a belső oldalon is. Az érintése még gyengédebb volt, mint eddig bármikor, akár csak egy tollpihe, ami a karomra hullt, de ahogy a belső felére tért át, mintha égetni kezdett volna. Kezét lassan csúsztatta rá a derekamra és még lejjebb az oldalamon.A szeme mintha sötétebbé vált volna a vágytól, de lehet, hogy csak képzeltem. Szájával az enyémet kereste és ahogy rátalált először csak egy lágy csókot adott, mint amilyen a kanálról lecsöppenő méz lehet. Lágy és édes. Kezét lejjebb csúsztatta a combomról és a fenekemnél állapodott meg. Még jobban hozzásimultam, olyannyira, hogy már a levegő sem fért be kettőnk teste közé. A jobb lábam az övére helyeztem és a nadrágon keresztül simogatni kezdtem. Fel-le, mire csak felmordulás volt a válasz és az, hogy egy fokkal hevesebbé vált a csókja. Kezével megkereste a mezem alját, aztán lassan benyúlva alá ujjaival, akár egy zongorán a billentyűket végiglépdelt a gerincem vonalán, amibe valósággal beleremegtem. Egy hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból, amikor Gonzalo tenyerét a hátamra símitotta és azzal a sóhajjal mintha minden aggodalom, düh és gond elszállt volna valahová jó messzire a granadai szállodai szobától. Megszakítva a csókot az argentin gyengden rányomott az ágyra és fölémgördült. Homlokát az enyémnek támasztotta, de nem szólt semmit. Szentségtörést is jelentett volna, ha egyszerű szavakkal törjük meg a szenvedéllyel teli várakozás izgató csendjét. Két karommal átfogtam a nyakát és azon voltam, hogy lassítani próbáljak a szapora légzésemen, mivel mind a kettőnk mellkasa szinte egyidejűleg úgy emlekedett mintha még csak az imént fújták volna le a meccset és én is végigjátszottam volna. Gonzalo egy pillanatra beharapta az alsó ajkát, aztán jobb elfoglaltságot is talált neki és mohón, vággyal telve kezdte el falni az ajkaimat. Kezeimmel végigsimítottam a vállán, aztán rácsusztattam a mellkasára, hogy megkereshessem vele a melegítőfelsője zipzárját. Miliméterről-miliméterre húztam egyre lejjebb, míg szét nem nyílt elől és le nem tudtam róla simogatni, ahogy ő is szokta velem. Ülő helyzetbe tornáztuk magunkat, Gonzalo pedig megfogva a melegítőfelsőt a sarokban álló fotel felé hajította, de az már egyikünket sem érdekelte túlságosan, hogy el is érte-e vagy a szőnyegen landolt, ahová az én mezem került, miután visszadőltünk a párnák közé és az argentin kezéből az ágy mellé nem hullott. Hátam alatt érezve a kissé gyűrődött ágyneműt határozottan megragadtam a fölöttem elhelyezkedő, számomra  kétségbevonhatatalanul és megfellebbezhetetlenül a világ legjobb pasijának klubcímeres egyenpólóját, hogy valahogy leügyeskedjem róla, de a magabiztos mozdulatomból semmi sem lett, ahogy az első apró csókot a nyakam legérzékenyebb pontjára lehellte, miközben a kissé feljebb csúszott pólója alól egy csíkban szabadon maradt a bőre és néha-néha hozzáért az enyémhez. Karjaim ernyedten hulltak a hófehér takaróra és lehunytam a szemem. Nem tudtam eldönteni, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom, mert ha az utóbbi hát soha többé nem akartam belőle felébredni. Gonzalo a nadrágom derekáig végig apróbb csókokkal halmozott el és mindezt olyan tökéletesen csinálta, hogy majd az őrületbe kergetett vele. Az összes tagjaimból kiszállt az erő és csak egy nyögésre futotta, miután ívbe hajlott a testem a szállodai ágyon. Lassan ültem fel és a rám tört irtózatos erejű vágytól remegő kezekkel ismét a pólójáért nyúltam. Megragadtam alulról és az argentin segítségével áthúztam a feje felett, az elém táruló látvány pedig csak olajat jelentett az eddig is ezer fokon égő tűzre. Már nem nagyon bírtam tovább tűrtöztetni magam, hogy mindent lassan csináljak. Őt akartam. Már rég nem gondoltunk a meccsre és úgy semmire sem, csak egymásra figyeltünk. Arra, hogy mit tudunk a másiknak mondani az érintésünkkel, a csókokkal a szerelem nyelvén. Lemásztam az ágyról és kibújtam a nadrágomból, Gonzalo pedig követte a példám. Ismét visszamászva az ágyra az eddig ott ülő focistát gyengéden visszalöktem a párnák közé. Arcára a pimasz mosolya mellé a vágyakozással teli kíváncsiság ült ki. Kíváncsian várta, hogy mit fogok tenni vele és csak elismerően mordult egyet, amikor ráültem a derekára. Föléhajoltam és szinte már önkéntelenül is úgy tartotta a fejét, hogy úgy kényeztethessem, ahogy a legjobban szereti. Néhányszor végigcsókoltam a borostás állát és aprókat haraptam is, amitől csak még jobban élvezte, aztán lejjebb mentem és kínzó módon először a nyakát, aztán a mellkasát vettem kezelésbe. Piszkosul izgató volt a tudat, hogy Gonzalo csak az enyém és most azt tehetek vele, amit csak akarok. Minél lejjebb haladtam, ő annál szaporábban vette a levegőt én pedig élveztem, hogy ennyi hatalmam van a teste felett. Ahogy elértem az alsónadrág szélét, abbahagytam a munkát és minden érzésem egy csókba öntöttem, miközben kihúztam a hajgumit a hajamból. Gonzalo mintha csak valami elmondhatatlanul gyönyörűt látott volna, élvezettel túrt bele a hajamba és fordított egyet magunkon, egy másodpercre sem szakítva meg a csókunkat. A hátam mögé nyúltam és kikapcsoltam a melltartóm, amit villámgyorsan levéve ledobtam az ágy mellé, aztán a  karjaimat ismét az argentin nyaka köré fontam, hogy kicsit később felfedezőútra induljak velük hol a hátán, hol a mellkasán és ujjaim alatt érezzem a kidolgozott izmait, aztán lejebb csúsztassam és belemarkoljak az egész spanyol bajnokság legjobb hátsójába. Gonzalo arcára egy mosoly ült ki és lehajtva a fejét félresöpörte a hajam, hogy a nyakamnál folytathassa tovább az édes kínzást, én pedig már teljesen elvesztettem a tér-idő érzékemet. Egy nyögés szakadt fel valahonnan mélyről, amikor megéreztem egészen lenn, hogy mennyire egészséges férfival is van dolgom. Már nem bírtam tovább. Úgy éreztem, hogy belehalok, ha nem érezhetem őt magamban. Megszakítva a csókunkat rám nézett és látva a néma könyörgést a szememben cselekedett. Egy grammnyi ruha sem takart már sehol, amikor ismét fölémgördült. Szólni már nem tudtam, csak sóhajtozni, amikor a mellkasunk összeért és önkéntelenül is kicsit megemelve a csípőm még jobban hozzányomtam az ő altestéhez. Olyan forróságot éreztem szétáradni a testemben, mint amilyen forró még a Szahara sem lehet a legmelegebb nyári napokon. Odakinn a Santo Domingo harangjai egy újabb óra elteltét jelezték amikor az utolsó harangkondulással egyidőben végre belémhatolt. Kezeimben gombóccá gyűrtem a lepedőt, de aztán inkább elengedtem és Gonzalo hátát kezdtem el simogatni velük néha karmolászva is. Lassan kezdett el mozogni, amíg fel nem tudtam venni a ritmust, aztán fokozatosan gyorsított. Kezeim a fejem fölött nyugodtak a párnán és Gonzalo még úgy is rájuk talált, hogy nem is nézett oda, hogy amikor eljön a pillanat és a föld és az ég egy pillanatra eggyé válik, összekulcsolja az ujjainkat. Két név kiáltása hangzott a néma éjben, aztán az argentin a homlokát az enyémnek támasztva próbálta rendezni a lélegzését velem együtt., hogy aztán a sötét ismét jótékony fátylat boríthasson a kettőnk mámoros és szerelmes gyönyörűségére..