Un sueno en realidad II. - 13.fejezet

Sziasztok!

Ég a fejem. De komolyan. Így még azt hiszem egyszer sem csúsztam a folytatással, mint most - és a kommenteléssel sem - , de szokás szerint minden összejött. Nehéz a munka mellett beosztani az időmet és még beteg is voltam - már megint - . Na de nem keresek kifogásokat, hanem inkább közzéteszem a részt. Ezúttal az Un suenohoz hoztam folytatást, de ne féljetek nem hagyom abba a novellát sem. Egyszerűen csak ehhez volt most kedvem. Nem érzem olyan jónak, csak a vége tetszik, de ennél jobbat most nem tudok írni. Remélem, hogy azért tetszeni fog Nektek! A kommenteket és pipákat továbbra is köszönöm! :) 

Puszilok Mindenkit!

Detti

Levakarhatatlan mosollyal az arcomon bontottam ki az otthonról kapott ajándékomat. Csupa magyar dologgal volt megtöltve a szépen becsomagolt doboz kezdve a Túró Ruditól Sió őszibaracklén át a néhány CD-ig, amelyen a születési évemtől kezdve voltak kigyűjtve az adott évek slágerei. Találomra kivettem az egyiket és a lejátszóba helyeztem, ahonnan az oly ismerős és rég hallott dalok kúsztak elő. A csomagomat letettem az asztalra és kivettem belőle az őszibaracklevet. Hónom alá csapva az üveget tánclépésben sétáltam át a konyhába és elővéve a legnagyobb poharat, amit a szekrényben találtam csurig töltöttem az otthoni gyümölcsből készült lével. Nagy levegőt vettem és a számhoz emelve a pohár szélét egy húzásra kiittam a tartalmát miközben szinte éreztem, ahogy átjárja a testem összes porcikáját az otthon íze. Egy kicsit elmerengtem a konyhaasztalra támaszkodva és Pestre gondoltam. Hiányzott az éjjel kivilágított épületek látványa a korzóról, a hidak, amelyek kecsesen nyújtóznak át a vén Duna felett, az Andrássy út folytonos nyüzsgése és még  az a koszos, büdös pesti levegő is az örökké tömötten járó körúti villamosokkal és össze-vissza graffitizett megállókkal. Láttam és tudtam hibáit, de szerettem a szépségei miatt és mert ott nőttem fel. Hiába kerültem el ennyire messzire onnan, belül mindig is pesti lány maradtam, Várady Alexandra, akit Madridban mindenki Alejandrának szólít. Az egyik legnagyobb kedvenc Republic dalom a végéhez ért, aztán egy gyorsabb, pörgősebb szám következett. Egy kicsit feljebb tekertem a hangerőt, de csak annyira, hogy a szomszédok számára ne legyen zavaró és jó kedvűen beleszagoltam abba a csokor fehér rózsába, amit nem sokkal korábban hozott ki a virágüzlet futárja egy gépelt kis kártyával egyetemben, hogy aztán magamhoz öleljem a csokrot. Elmondhatatlanul boldog voltam a múlt este óta. Dudorászva néztem szét a kicsi helyiségben, hogy valami reggelire valót keressek magamnak, míg úgy nem döntöttem, hogy palacsinta nyakon öntve csokival, mellé eperrel és tejszínhabbal tökéletes lesz. Mindent előkészítettem, aztán elővéve a palacsintasütőt, amit sem Guillo, sem én nem használtunk még, belecsorgattam egy kicsit a tésztából és a CD-t visszaállítva az Első Emelet dalára nekiláttam az ünnepi reggelim elkészítésének, miközben én is énekeltem a szöveget, amit régről fújtam kívülről. Egyszer csak csöngetés zavarta meg a saját magamnak előadott produkciómat, de nem zavartattam magam. Tánclépésben mentem ajtót nyitni, amikor is Ana repült a nyakamba.

-         Vééééééégre megjött az eszetek! Hogy már mióta erre vártunk mindnyájan! Jaj Istenem de örülök! És hogy mennyivel jobban nézel ki te is! – fogta meg a két kezem és végigmért. – Ígérd meg, hogy többet nem csináltok ilyet Gonzaloval!

-         Többet az életben nem leszek még egyszer olyan hülye, hogy engedjem, hogy a körülmények ennyire kifordítsanak önmagamból és ne lássam meg azt, ami igazán fontos. A barátaimat és Gonzalot.

- Ez már a régi Alejandra. Úgy hiányoztál csajszi! – erre már nem tudtam mit mondani csak szótlanul átöleltem a legjobb barátnőmet, míg két gyerek nem szaladt oda hozzám. Elengedtem Anát, aki ezután vadul kotorászni kezdett a táskájában egy papír zsebkendő után, hogy eltüntesse vele az előbb legördülő néhány könnye nyomát. Meglepve néztem a derekamat ölelgető két gyerkőcöt és amikor felismertem őket leguggolva öleltem át Felipét és Maitét.

-         Idefelé jövet futottam össze Lauráékkal és megengedtem, hogy elkísérjenek. Ugye nem baj? – kérdezte Ana.

-         Dehogy baj. – néztem rá fel miközben megpróbáltam megosztani a figyelmem a két apróság közt, akik egymás szavába vágva csak meséltek, meséltek és meséltek.

-         Hola Alejandra! – tűnt fel mögöttük Laura is.

-         Hola Laura! Gyertek be, ne az ajtóban ácsorogjunk! – egyenesedtem fel és kézen fogva a két gyerkőcöt mindannyian besétáltunk a nappaliba. – Ki kér palacsintát? – tettem fel a nagy kérdést, miközben kikapcsoltam a CD-lejátszót.

-         Én!

-         Én! – kapta fel a kezét a két kisgyerek.

-         Nekem megbeszélésem lesz, de a palacsintát még megvárom. – ült le Ana.

-         Én is ehetek egyet. – húzott ki egy másik széket az asztaltól Laura.

-         Segíthetünk? – nézett rám nagy szemekkel Felipe.

- Persze. – bólintottam és bevontam őket is a palacsintasütésbe. Én sütöttem ki a tésztát, Felipe kente meg csokival, Maite pedig hozzátette az epret. Ana adagját adtuk oda először, aki seperc alatt bevágta az egészet és ismét magára húzva a kosztümkabátját útra készen megállt a konyha ajtajában. Egy pár pillanatra otthagytam a palacsintákat és kikísértem a legjobb barátnőmet, akivel megbeszéltük, hogy még meccs előtt majd összefutunk és kibeszéljük a múlt esti eseményeket. Miután visszamentem a maradék tésztát is kisütöttem, aztán vettem elő egy nagy adag szalvétát az egyik szekrényből, mert biztos voltam benne, hogy Felipe és Maite a feje búbjáig csokis lesz, aztán jó étvágyat kívánva egymásnak nekiláttunk a fejedelmi reggelinek. Laura elmondása szerint Gonzalo rendszeresen látogatta a és továbbra is támogatta az otthont, de a gyerekek mindig rákérdeztek nála, hogy engem miért nem láttak vele többet, amire az argentinom csak az igazat válaszolta: elmentem, hogy táncoljak. Bár érteni ők még nem értették, de érezték, hogy több is van emögött az indok mögött, de soha nem mertek rákérdezni nála, mert látták rajta, hogy elkomorult, ha szóba kerültem, most viszont örültek, mert láthattak. Meghatott, hogy ennyire megszerettek, pedig csak párszor láttak, bár én labdába sem rúghattam Gonzalo mellett, de ennek így is kellett lennie, hisz kettőnk közül ő a világsztár focista, nem én, persze, hogy őt szerették jobban. Végezve a kissé kései reggelivel segítettem Laurának, hogy megszabadítsuk a gyerekeket a rájuk ragadt csokitól mielőtt menni készültek, de ijedten rezzentünk össze amikor lépteket hallottunk magunk mögül. Kissé rémült arcot vágva néztünk mind a ketten a mögöttünk álló alakra, mire megkönnyebbülve fújtam ki az eddig benntartott levegőt.

-         Guillo! – tettem a mellkasomra a kezem, amikor megpillantottam a spanyol táncost és oda sem nézve adtam egy törülközőt Felipe kezébe. – A szívbajt hoztad ránk! – korholtam, de nem figyelt rám. – Guillermo Carrasco!

-         Tessék? – vágott olyan képet, mint akit hirtelen pottyantottak közénk az égből.

-         Azt magyaráztam, hogy megijesztettél. De mindegy. Hagy mutassam be neked a két kisgyereket akikről már meséltem...

-         Felipe és Maite – mosolygott rájuk Guillo, de csak Felipe adott neki pacsit, Maite Laura háta mögé bújva nézett fel a magas táncosra.

-         Igen. Ő pedig az egyik nevelőnő, Laura Martínez.

- Én pedig Guillermo Carrasco vagyok. – fogta meg Laura kezét és egy apró puszit nyomott a kézfejére, amitől a nevelőnő elpirult. Felváltva néztem hol a táncosra, hol Laurára és rögtön megértettem mindent. Percekig csak egymást nézték és hirtelen el is felejtkeztek mindenről. Mosolyogva tereltem ki a gyerekeket a nappaliba és már majdnem elkezdtem előszedni a szülinapi csomagomból a régi gyerekújságokat, amikor a kis páros visszatért a való világba és zavartan nézett körül. Guillo egyből hátralépett egyet és zavartan vakargatta a tarkóját, míg Laura sem volt teljesen tisztában azzal, hogy hol van. Kicsit kapkodva kezdte el összeszedni a gyerekek holmiját és több dolgot is majdnem nálam felejtett, mire mindent visszacsomagolt a táskába és visszaindultak a gyerekotthonba. Mikor visszatértem a nappaliba és ledobtam magam a kanapéra Guillo a semmibe bámult. Megfogtam egy párnát és hozzávágtam, ettől remélve, hogy visszatér a valóságba.

-         Naaaaa! – kapta el a párnát és a háta mögül küldte vissza, én pedig nevetve kaptam el egy kisebbet ugorva a kanapén, hogy aztán az ölembe gyűrjem. A fejem a háttámlának döntöttem és kissé álmodozón néztem rá a rózsacsokromra. – Most már teljesen a régi vagy. Jó téged boldognak látni.

-         Köszönöm, én is sokkal jobban érzem magam a bőrömben.

-         Látom rajtad. – mosolygott rám.

-         Én is észrevettem valamit rajtad. – kuncogtam.

-         Mit? – nézett rám értetlenül Guillo.

-         Laura...

-         Egész csinos és látszik, hogy szereti a gyerekeket.

-         És tetszik neked.

-         Hmmm....hát.... – kezdett el fészkelődni ültében. – Nem rossz.

-         Guillo, ismerlek! – néztem egyenesen a szemébe. – Hívd el randizni!

-         Jó, igazad van. – emelte fel védekezőn a kezeit  - De ő nem olyan, mint az eddigi barátnőim voltak...és...

-         Ne félj, nincs barátja. – kacsintottam rá.

-         De....

-         Akkor meg mi a baj? – kérdeztem értetlenül, de választ nem kaptam. – Guillo! – csaptam össze a kezem – Te félsz elhívni Laurát egy randira?

-         Ne kiabálj már! – tapasztotta a tenyerét a számra. – Tudod egész másképp kell közelíteni egy nő felé, ha egy éjszakára akarom csak meg akkor is ha komolyan meg akarom vele próbálni.

-         Szedd össze magad és hívd fel! – tettem a vállára a kezem.

-         Jó. Majd felhívom. – bólintott, de aztán hirtelen témát váltott – Híreim vannak a vizsgáról.

-         Basszus! – csaptam a homlokomra – Már majdnem el is felejtettem. Na de mesélj! Milyen híreid vannak?

-         Csak akkor mondom, ha megígéred, hogy nem ugrasz ki az erkélyről!

-         Megijesztesz.

-         Ígérd meg!

-         Megígérem.

-         Biztos?

-         Guillo! Ha nem mondod meg azonnal, azért fogok kiugrani! – húztam ki magam ingerülten.

-         Csak egy egyéni koreográfia kell és egy közös táncod lesz velem is és egy Javierrel is.

- Veled akármikor, akárhol és bármennyit táncolok, de Javierrel????!!! Vele???!! Táncoljunk egyet, mert Alicia azt kívánja?! Táncoljon vele ő, ha annyira akar! – vágtam földhöz az egyik díszpárnát és felkelve a kanapéról fel-alá kezdtem járkálni. A kezemmel az orrnyergem masszíroztam,de bármennyire is igyekeztem, képtelen voltam a sírást visszatartani. Újra ott láttam magam a Palacio Deportes öltözőjében és újraéltem minden pillanatot abból, amikor rám támadt. Undorodtam a gondolattól is, hogy hozzám kell, hogy érjen és remegni kezdett a gyomrom. Guillo megvárta, míg elé érek és felállva a kanapéról átölelt, hogy megnyugtasson.

-         Alejandra, vigyázunk rád. Nem bánthat.

-         Te nem voltál ott azon a délutánon. Bámulatos érzéke van hozzá, hogy megérezze az alkalmas pillanatot. Akkor a Palacio Deportesben rengetegen dolgoztak az egyik teremben. A dekorációt tették fel és az asztalokat és székeket pakolták, sőt Anáék is benn voltak, Javier mégis kijátszott mindenkit,  bejutott oda és egészen az öltözőig jutott. Ha akkor Gonzalo nem lép közbe .... – nyeltem egy nagyot, hogy a torkomat szorongató gombócot eltüntessem - Undorodom tőle... már attól is émelyegni kezdek, ha csak a hangját hallom és ha hozzám ér...én ezt nem fogom kibírni. – ültem vissza a kanapéra és az arcom a két kezembe temettem.

-         Beszélj Jaureguivel vagy Carmennel! Meg kell érteniük, hogy a veled történtek után nem akarsz vele táncolni. Nagy megrázkódtatás lehetett számodra ez az egész, nem kényszeríthetnek rá, hogy megtedd.

-         Carmen Barcelonába utazott, Alicia pedig külön élvezni fogja, hogy megkínozhat és nem fogja elengedni azt a táncot.

-         Jauregui tud erről az esetről?

-         Tud. – bólintottam – Fogadni mernék, hogy ezért is találta ki. Valamiért gyülől, de fogalmam sincs, hogy miért. Guillo...mit csináljak?

-         Hétfőn próbálj meg beszélni Jaureguivel! Ha akarod én is bemegyek veled és megpróbálok segíteni. Én is nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy biztonságban vagy tőle, mert én nem tudok minden percben melletted állni tanítási időben.

-         Figyelj....erre majd térjünk rá később! Most örülni akarok és élvezni, hogy végre minden a helyére került az életemben, még ha csak egy kis időre is.

-         Mi az, hogy kis időre? Ennyire ne legyél optimista!

-         Jó, akkor ezt visszaszívtam.

-         Most már elhiszed nekem, hogy azok az érzések, amelyek visszajönnek, soha nem is tűntek el? Csak túl makacs voltál.

-         El...olyan hülyék voltunk!

-         Örülök, hogy minden rendbe jött közöttetek és remélem, hogy mind a ketten megtanultátok a leckét! Titeket az ég is egymásnak teremtett. Tudod olyan ritkán jön össze, hogy két ember igazán szeresse egymást, úgy ahogy ti. Vagy az egyik szerelmes és a másik elfogadja vagy csak valami összetartja őket. Fogadj meg tőlem egy tanácsot: ne okozz másoknak bánatot, meg szenvedést. Ha szereted őt, úgy tedd, hogy ő is boldog legyen, mert akkor te is az leszel, ennél többet pedig kívánni sem tudok.

-         Köszönöm Guillo! – mosolyogtam rá – Ennél több tényleg nem kell nekem sem. Szeretem Gonzalot.

- Mindig is tudtam Alejandra. – mosolygott vissza rám, aztán felállt mellőlem és az ajtó felé indult. Követve őt elköszöntem tőle, mikor is még egyszer bedugta a fejét az ajtón és egy kérdést tett fel: „Laura számát nem tudod véletlenül?”

***

Szombat este hosszú sorokban kígyóztak a türelmetlenségükben az autó dudáját percenként nyomogató bulizni vágyó fiatalok. A Paseo de la Castellana két sávját is lezárták a rendőrök, akik a motorjaik és autóik mellett állva kezükkel irányították a forgalmat. A Santiago Bernabéu a madridi éjszaka fényeiben fürdött. A kapukat kinyitották, de a hazai csapat szurkolói közül még senki sem akart belépni a szentélybe. Emberek tízezrei egy emberként fordították a fejüket arrafelé, amerről a csapatbusz várható volt és az egyik sarokról hatalmas éljenzés adta mindenki tudtára, hogy közeledik a királyi gárda, hogy az éjszakába nyúló meccsen a Villarreal csapata ellen tartsák itthon a győzelmet jelentő három pontot. Én és Ana kezünkben a jegyünkkel vártuk, hogy az Ultras Sur elfoglalja a helyét a déli oldalon nekik kijelölt helyen, hogy aztán mi is be tudjunk menni. Rendőri sorfal állt a bejáratnál, ahol a csapat ultrái libasorban egyenként lépték át a küszöböt. Miközben elfoglalták a helyüket, már hangoltak és próbaképp néhány rigmust elő is adtak. Mi a mellettük lévő szektorban kaptunk helyet, de ezt cseppet sem bántuk. Ott senki nem akart minket lenézni, amiért szurkolni merünk és amiért Ana ízeseket káromkodik az anyanyelvén, ha valami olyan történik a pályán. Mosolyogva néztem a legjobb barátnőmre és még nem tudtam elhinni, hogy amit én a véletlenek láncolatának hittem, valójában az ő műve volt. Tudtam róla, hogy hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy bármit megszervezzen, de hogy ez kiterjed arra is, hogy újra összehozzon minket az argentinommal, arra nem számítottam.

-         Elképesztő vagy. – jegyeztem meg.

-         Tudom. – húzta ki magát – De ne mondd, hogy még mindig ott vagy leragadva, hogy szervezkedtem pöppet!

-         Pedig de.

-         Nem csak az én művem volt! Sergio is benne volt!

-         Akkor neki is megköszönöm majd.

-         Semmiség! Elég hála lesz, ha többet az életben nem veszekedtek. Szeressétek egymást...mindenféle pózban és helyen is. – kezdett el kuncogni.

-         Ana! Nem a négy fal közt vagyunk. – korholtam fülig pirulva.

- Na jó azt hiszem most jött el a pillanat, hogy elmenjek nasiért. – állt fel a helyéről és a büfé felé vette az irányt, én pedig a pályát kezdtem el bámulni és örömmel érzékeltem, hogy ismét kezd elönteni belülről a régről ismert izgalom. Élveztem, hogy megint itt lehetek, figyelhetem ahogy megtelik a lelátó, láthatom a bemelegítést és a Bernabéuban szurkolhatok a kedvenc csapatomnak. Ana éppen visszaért a kezdő tizenegy felsorolására és egymás kezét fogva vártuk, hogy elhangozzon Sergio és Gonzalo neve. Az argentinom az előző két fordulóban lehetőséget sem kapott, így fokozottabban izgultam és egy örökkévalóságnak tűnt, mire eljutottunk az utolsó névhez, ami pedig nem volt más, mint „Gonzalo El Pipita Higuaín”. Akkora hévvel borultam a legjobb barátnőm nyakába, hogy az ölében heverő zacskós chipset is összetörtem egész apró darabokra.

-         Jézusom! El se merem képzelni, hogy mi lesz, ha Gonzalo gólt lő. – kuncogott Ana, miután elengedtem.

-         Mi lenne? A nyakadba ugrok.

-         Egye fene, ennyit elviselek. A lényeg az, hogy ti ketten újra együtt vagytok.

Mosolyogva néztem Anára, aztán a tekintetem ismét a pályára szegeztem. A csapatok már kivonultak a smaragdzöld gyepre és a kötelező tiszteletkörök után a kezdő sípszó elhangzását várták. A meccs nagyon jól kezdődött a hazaiak számára, hisz már a második percben gólt ünnepelhetett a lelátóra kisereglő szurkolósereg. Cristiano Ronaldo kapta a labdát és nem gondolkozott sokáig, hogy mit tegyen vele, távolról kapura lőtte, amit a meglepett kapus már nem tudott védeni. Az előny tudatában a királyi gárda még szemet gyönyörködtetőbben próbált játszani, ami a minőségi játékhoz szokott szurkolók is csak tapssal jutalmaztak, bár az előnyt nem sikerült növelni. A 21. percben már sokadszorra a Real Madrid támadt, aminek a végén a labda Gonzalo elé került. Egy emberként ugrottunk talpra, amikor a kapuval szemben állt, de méterekkel mellé lőtte. Csalódottan huppantam vissza a helyemre, de hittem benne, hogy a következőt majd belövi. Nem sokkal később a Villarreal egyik játékosának a bíró felmutatta a piros lapot, de hiába került a Madrid emberelőnybe valahogy mégsem sikerült ezt a gólokban is kimutatni. A második játékrészben, az 55. percben ismét a Madrid vezetett támadást, amikor Gago hozta száz százalékos ziccerbe Gonzalot, aki a helyzetet ismét kihagyta. Az edző ezek után úgy gondolta, hogy eleget játszott és elküldte melegíteni a francia csatárt, akire tíz perccel később lecserélte az argentinomat. Lehajtott fejjel bandukolt az oldalvonalhoz és ült le a kispadra. Ő is érezte, hogy ez a nap, nem az ő napja volt és nyilvánvalóan ezt a bajnokit sem fogja élete meccsei közt emlegetni  Az amerikai túra óta vesszőfutása ma sem ért véget. A 72. percben a bíró kezezést látott és büntetőt ítélt a királyiaknak, amit Kaká be is lőtt, ezzel két gólosra növelve a csapat előnyét és bebiztosítva a győzelmet, hisz több gól már nem esett, én pedig csipetnyi szomorúsággal vegyített örömmel mentem le az öltözőkhöz, hogy végre átölelhessem Gonzalot.

***

A klubcímeres szőnyegen állva pörgettem az ujjamon a kis nyakba akasztós kártyám. Mosolyogva köszöngettem oda a távozó játékosoknak és családtagjaiknak, miközben már türelmetlenül vártam, hogy felbukkanjon Gonzalo alakja, ahogy kilép az ajtó mögül. Már jó ideje álltam ott és csak vártam, miközben lassan az összes játékos elment már, aki a pályára lépett vagy leült a kispadra az éjszakába nyúló bajnokin. A kártyát bedobtam a táskámba és belökve az ajtót magam előtt a kihalt folyosón találtam magam, ahol egy fél órája még moccanni sem lehetett a rengeteg ember miatt. A csapat öltözője a folyosó végén kapott helyet így megindultam arrafelé, amikor végre kinyílt az ajtó és Gonzalo lépett ki rajta. Úgy éreztem, hogy egy pillanatra megszűnt minden mozogni, olyan érzés volt, mint amikor életemben először láttam. Gyors léptekkel odasiettem hozzá. A klubcímeres hátizsákját csak a kezében tartotta, de amikor meglátta, hogy felé tartok ledobta, hogy minél szorosabban átölelhessen.

-         Veled akarok lenni és elfelejteni ezt a meccset. – nézett mélyen a szemembe, miközben egyik kezét a tarkómra csúsztatta.

-         Te vagy a legjobb és egy meccsen ezen semmit sem változtathat.

-         Gólt akartam rúgni. Neked.

- Majd a jövő héten! Akkor majd az is bemegy, ami ma kimaradt. – mosolyodtam el és megfogtam a csuklóját, hogy arrébb csúsztathassam a kezét a tarkómról és belepuszilhassak a tenyerébe, miközben a tekintetem egy percre sem szakadt el az övétől. Megcirógatta az állam, aztán megcsókolt és éreztem, hogy a komorságán sikerült áttörnöm, mert végre picit elmosolyodott.

-         Amikor bevonultunk a szállodába az összetartásra még remélni sem mertem, hogy itt fogsz várni a meccs után.

-         Én pedig nem gondoltam, hogy egyáltalán kijövök a Bernabéuba.

-         Annyira szeretlek, hogy az már egészségtelen.

- Akkor én is beteg vagyok. – simogattam meg az arcát és lábujjhegyre álltam, hogy megcsókolhassam, de Gonzalo a segítségemre sietett és átölelve a derekam egy kicsit megemelt, amire nem tudtam nem belemosolyogni a csókba. Annyira idilli volt minden, hogy elképzelni sem tudtam, hogy miként bírtam ki nélküle hónapokig. Minden, amire csak vágytam, benne öltött testet és majdnem képes voltam jóval alsóbb rendű érzelmek miatt lemondani róla. Róla, akit nem kerestem és mégis rám talált azon az augusztusi délutánon, hogy valami egészen különleges és erős kötelékkel fűzzön össze vele. Hosszú percek óta ott álltunk az öltözőfolyosón, amikor a stadion ezen része már teljesen kiürült. Képtelen volta elszakadni az ajkától és azt se bántam volna, ha bezárnak oda minket, csak senki ne zavarjon meg. A ránk telepedő csendet a mobilom csengése zavarta meg, amiről én nem akartam tudomást venni, de a kis szerkezet annál jobban rezgett, villogott és rikácsolt.

-         Vedd fel! Lehet, hogy fontos. – támasztotta a homlokát az enyémnek Gonzalo, mire én arrébb léptem tőle és az orrom alatt morogva kutatni kezdtem a táskámban a mobilom után. Mikor végre megtaláltam a hangomból kihallható volt, hogy nem a legjobbkor zavarnak. A beszélgetés rövid volt, ám én annál idegesebb lettem a végére. Talán kicsit el is sápadtam, mert Gonzalo ijedt arccal állt elém és megfogta a két kezem.

-         Alejandra baj van? Rossz hírt kaptál?