Un sueno en realidad II. - 5. fejezet

Helló!

Először is szeretném megköszönni mindenkinek, aki gondolt rám csütörtökön. Jól sikerült az írásbeli, ugyan még nem kaptuk meg, de ahogy nézegettem a megoldásokat, 90 % körüli lesz az eredmény. Most így az utolsó megmérettetés, a gyakorlati vizsga előtt megírtam a folytatást. Nem vagyok vele maradéktalanul megelégedve, de majd Ti eldöntitek, hogy mennyire lett jó. Ebben a fejezetben végre összeér a két szál. :) Kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok szólni hozzá. A kommenteket és pipákat továbbra is köszönöm! Jó olvasást kívánok a fejezethez!

Puszi:

Detti

- Négy kerék van a seggük alatt és a gyalogosokra már oda se figyelnek. – morogtam az orrom alatt alig hallhatóan. Fejben már azt fogalmaztam, hogy mit fogok mondani az autósnak, aki épp az MP3 lejátszómért hajolt le. Lassan egyenesedett fel, a szívverésem pedig kihagyott egy ütemet, amikor ráismertem. Hol őt, hol a fekete Audit néztem és még mindig hitetlenkedtem. „Nem. Ez nem lehet. Ennek még nincs itt az ideje...” – ráztam meg a fejem. Azt az alakot ezer közül is felismertem volna bármikor, bárhol. Minden egyes porcikáját úgy ismertem, mit a tenyeremet, de nem így akartam vele találkozni és nem akkor. Az argentin rám nézett és kiejtette a kezéből a zenelejátszómat.

-         Alejandra! – motyogta maga elé.

-         Gonzalo – mozgott az ajkam, de egy hang sem jött ki a torkomból. Lassan dőltem neki a mögöttem lévő parkolóautomata oldalának és becsuktam a szemem. Lejjebb is csúsztam egy kicsit és abban reménykedtem, hogy ha kinyitom a szemem, nem őt fogom látni. Gonzalo talán azt hihette, hogy elájultam és odasietett hozzám. Leguggolt mellém, én pedig rögtön megéreztem az illatát. Csukott szemhéjam mögött felidéződött egy régi este, ami talán megtörtént, talán csak az álmaim játéka volt. Tisztán láttam ahogy hozzábújok és átölel a két erős karjával, mint rég...még mielőtt tovább folytatódott volna a látomás kinyitottam a szemem és az argentin pillantottam meg, ahogy szinte fölém hajol.

-         Jól vagy? – kérdezte aggódva.

-         Ha hagysz levegőhöz jutni, akkor esetleg tudok válaszolni. – kezdtem el fészkelődni.

-         Persze bocsi. – húzódott távolabb. Láthatóan nem nagyon tudta, hogy mit is mondjon vagy hogy is viselkedjen velem, bár ezzel én sem voltam másképp.

-         A görkorcsolyám két kereke kitört, a tenyeremen van egy horzsolás és kicsit fáj a csuklóm, egy tócsában ülök és kicsit fáj a fenekem is, te leamortizáltad az MP3 lejátszómat de amúgy semmi bajom.

-         Biztos? Elég nagyot estél...

-         Nem, köszönöm jól vagyok. Tényleg! Ne izgulj miattam. – vettem le a lábamról a görkorcsolyám és átcseréltem a cipőmet. Egy pillanatra néztem csak rá, mert képtelen voltam állni a tekintetét.

-         Segítsek felállni?

-         Menni fog egyedül is. – löktem arrébb a kezét bunkó módon és feltápászkodtam a földről, de ahogy megéreztem a járdát a lábam alatt megszédültem és egyenesen Gonzalo karjaiba estem és valami megmagyarázhatatlan érzés futott végig rajtam.

-         Szerintem meg kéne mutatnod magad egy orvosnak.

-         Szerintem meg nincs semmi olyan bajom, amit nem hoz rendbe egy kis pihenés. – makacsoltam meg magam és kimásztam a karjai közül.

-         Akkor csinálj amit akarsz! Van nekem jobb dolgom is annál, hogy veled veszekedjek. Különben is már semmi közöm sincs hozzád. – ment oda az autójához, én pedig megbántam, hogy olyan bunkón viselkedtem vele.

-         Gonzalo! – szóltam utána, mire rámnézett a válla fölül. – nem akartam bunkó lenni. Bocsánat!

-         Elvigyelek valahová? Valahogy nem töltene el boldogsággal, ha netán feljelentenél...

-         Haza akarok menni. – jelentettem ki figyelmen kívül hagyva az utóbbi megjegyzését és megadtam neki a címet. Míg én beszálltam az autóba, ő még hátrament a csomagtartóhoz és kezében egy zacskó mirelitborsóval tért vissza, amit a kezembe is nyomott miután elfoglalata a helyét a kormány mögött.

-         Tedd a homlokodra még mielőtt nagyobbra nő a púpod!

- ööö...köszi! – nyomtam a fejemre, miközben indított. Nagyon jól esett az a kis hideg. Több szó nem esett a fekete Audiban, mert sem én, sem ő nem tudtuk, hogy miről is beszélgethetnénk. Mit is mondhattam volna azok után, hogy itthagytam Madridban néhány hónap után pedig visszatértem? Az egyik felem azt akarta, hogy minél előbb hazaérjek, míg a másik nyújtotta volna az időt, hogy minél tovább ott lehessek mellette. Fél kezemmel a mirelitborsót fogtam a homlokomhoz és a zacskó alól Gonzalot néztem. Képtelen voltam levenni róla a szemem. Az agentin a nyáron levágatta a haját és ez a frizura sokkal jobban állt neki. A vonásai is férfiasabbak lettek és bár eddig is szívdöglesztően jóképű volt, ezután fokozatabban is illet rá ez a jelző. A csend már túl kínossá vált, ezért az argentin bekapcsolta a CD-lejátszót. A kedvenc dala következett, mire egy pillanatra elmosolyodott, a szívem pedig akkorát dobbant, hogy azt hittem, hogy áttöri a bordáimat és az ölembe ugrik. Becsuktam a szemem és azon voltam, hogy úrrá legyek a lelkemben kavargó érzéseimen. Az autó lassított, majd megállt, én pedig gyorsan ki is szálltam Gonzalo mellől. Még megköszönni sem volt időm, hogy elhozott,  olyan gyorsan hajtott el a ház elől és mire feleszméltem már csak az Audi hátulját láttam, ahogy eltűnik a távolban, én pedig csak álltam a járda szélén és kezemben a mirelitborsóval bámultam az utca vége felé...

***

Gonzalo lekanyarodva a forgalmas madridi főútról, a peña del soli háztól nem messze, egy félreeső helyen leállította az autót. Szüksége volt egy kis egyedüllétre, hogy fel tudja dolgozni magában az előbb történteket. Kikapcsolta a CD-t majd a fejét lassan oldalra fordította és a maga melletti ülést bámulta. Tényleg nincs negyed órája, hogy Alejandrát tette ki az egyik ház előtt? Kezével még mindig a kormányt markolta, amit még csak most vett észre. Vett egy nagy levegőt és hátradőlt az ülésen, aztán becsukta a szemét. Ha erősen koncentrált, akkor el tudta választani az illatosítótól Alejandra parfümjének az illatát. Még mindig ugyanazt használta, ami néhány hónappal ezelőtt is kedvence volt...amit még tőle kapott ajándékba. Rögtön megértette, hogy miért volt olyan furcsa érzése, már hetek óta. Nem tudta, hogy a lány meddig marad, azt sem tudta, hogy miért jött, de itt van Madridban. Sokszor elképzelte már, hogy mit fog érezni, mit fog mondani Alejandrának, ha egyszer még összefutnak valahol, de arra nem számított, hogy ez pont így fog történni és azt sem kalkulálta bele a számításaiba, hogy mi lesz, ha azt fogja érezni, amit most. Képtelen volt kiverni a fejéből a képet, ahogy nagy szemekkel nézett rá a lány és a nevét formálták meg az ajkai, de a hangja néma maradt. Alejandrának az elmúlt pár hónapban nem lett új frizurája, nem kezdett el másfajta ruhákat hordani és a zenék közül is még mindig ott volt néhány kedvence a zenelejátszón, mégis úgy érezte Gonzalo, hogy változott. Egy büszke és pár fokkal érettebb nő volt az, aki megmakacsolva magát kijelentette, hogy nem megy orvoshoz...és talán ettől a hatrozottságtól vagy a sikerektől, amelyekre annyira vágyott és talán meg is kapott, még szebb lett...vagy csak ő érezte úgy. Még mindig nem felejtette el, hogy mekkorát csalódott azon a májusi délutánon és emlékeztette is magát rá. Sosem hitte, hogy ennyire félre tud valakit ismerni, mint ahogy Alejandrát... Most pedig ez a nő, aki májusban csak úgy kisétált az életéből ismét itt van. Kíváncsi lett volna rá, hogy mire gondolt, amikor ráismert. Alejandra is ugyanazt érezte, amit ő? Elgondolkozott rajta, hogy mihez kezdjen vele ha esetleg újra látja és egy kis ideig tartó mérlegelés után eldöntötte, hogy mit fog csinálni. Ha visszajött, hát visszajött, de akkor meglátja majd, hogy miként előtte is volt egy élete, utána is lett egy. Azelőtt is és nyáron is élte a saját életét, a kettő közt pedig ott volt pár hónapig Alejandra is. Nem nagy ügy...az emberek szerelmesek lesznek, aztán szakítanak, ez már csak így van. De ettől még nem áll meg forogni a Föld, még ha volt is olyan pár perc, amikor így érezte. Ám most összedőlt a kártyavár, amely az új agglegény életének lapjaiból állt. Akkor fújta el a szél, amikor karjai közt tartotta a lányt, de az alapjai még megvannak és újra fel lehet építeni, mert az ember csak lehet boldog, hogy  ha összeomlik is, újraépíti, aztán jobban vigyáz rá, hogy semmiféle Alejandra-hurrikán ne döntse romba legközelebb...

***

A lakásba felmenve úgy vettem elő a szekrényből tiszta és száraz ruhát magamnak majd öltöztem át, hogy miután végeztem csak néztem magamra, hogy megállapítsam, hogy mit is vettem magamra. A horzsolásaimat leragasztottam ragtapasszal, aztán leültem a kanapéra és az arcom a kezeimbe temettem. Vettem egy mély levegőt, aztán megmasszíroztam a halántékom és hátradőltem az ülőalkalmatosságon. Lassan körbejárattam a szemem a szobán és éreztem, hogy a szemem égetni kezdik a felgyülemlő könnyek, de makacsul ellenálltam annak, hogy szabadjára engedjem őket. Ránéztem a kanapé előtti dohányzóasztalon nyitva felejtett albumra, amit még elöző nap este nézegettem és ellenállhatatlan kísértést éreztem rá, hogy kézbe vegyem és jobban megnézzem a két oldalon elhelyezkedő képeket. Lassan nyúltam érte, mintha harapni tudna és óvatósan helyeztem az ölembe, mintha féltem volna tőle. Bizonyos értelemben ez utóbbi igaz is volt...féltem. Féltem attól, hogy megtörik az páncél, amit gondos munkával helyeztem fel a szívemre és a lelkemre, hogy megvédjen Gonzalotót, ha szükséges. Most szükséges lett volna és mégsem ért semmit. Az albumban négy fotó volt azon a két oldalon, én pedig végigjárattam a tekintetem mind a négy képen. Mindegyik ugyanazon a napsütéses napon készült, amikor egy egész délutánt átbolondoztunk kettesben a Retiroban és az egész album a régi közös képeinkkel volt tele. Az érzéseket, emlékeket, amiket megpróbáltam magamban eltemetni, most hirtelen, mint egy megáradt folyó elárasztották a gondolataimat. Nem akartam ezt érezni, nem akartam  iránta bármit is érezni és naivan azt hittem, hogy ha összecsapom az albumot, akkor elijesztem vele mindazt, ami a belsőmben kavarog. Nem felejtettem el, hogy milyen módon kényszerített választásra. Nem volt joga hozzá, hogy ezt kérje tőlem, amikor tudta, hogy ő is ugyanolyan fontos volt nekem, mint a tánc, de mégis megtette, a következményeket viszont már nem bírta elviselni. Ő adott két lehetőséget, én választottam és ismét feltettem mindent a táncra, ami teljesen kitölti az életemet és tökéletesen boldog vagyok így Guillo mellett...ő legalább nem állít választások elé. Az albumot letettem a helyére és eldöntöttem, hogy egy jó ideig bele sem nézek, ám ahhoz nem kellett egy fénykép sem, hogy felidézzem, hogy milyen hatással volt rám az érintése, amikor a karjaiban kötöttem ki. Hiába próbáltam nem az argentinra gondolni, mégis minduntalan az ő arca kúszott a gondolataim közé, ahogy rám nézett... Vajon ő mire gondolt, amikor rám ismert? Mit érzett? A kezem a szívemre tettem, mintha ezzel meg tudtam volna fogni és visszakényszeríteni a rendes ritmusára, de elég volt csak felidéznem azt a barna szempárt és máris hevesebben kezdett dobogni. Amiről azt hittem, hogy nincs már és elmúlt éledezni kezdett, de makacsul elhatároztam, hogy ellenállni fogok neki. Választanom kellett én pedig választottam, Gonzalo pedig megláthatja, hogy egy percre sem bántam meg, hogy a tánc mellett döntöttem...a többi pedig már nem az én dolgom. Kezembe vettem a mobilom és fel akartam hívni Anát, hogy elmondjam neki, ami hazafelé történt velem, de aztán eszembe jutott, hogy talán még dolgozik vagy Sergioval van így inkább visszatettem az asztalra a telefont. Eldőltem a kanapén és átöleltem az egyik párnát, aztán lassan elaludtam. Hogy mennyi ideig alhattam, azt nem tudom, mert a következő emlékem ár az volt, hogy valaki megcirógatta az arcom. Hunyorogva néztem az ülőalkalmatosság előtt guggoló alakra és szép lassan kitisztult a kép.

-         Guillo? – kérdeztem még kissé álmosan.

-         Hola Alejandrita! Nem akartalak felébreszteni.

-         Jaj ne viccelj már! – ültem fel gyorsan – Még jó, hogy felébresztettél. – dörzsöltem meg a szemem.

-         De én szeretlek nézni, miközben alszol. – húzott magához.

-         Én pedig borzasztóan örülök neki, hogy végre hazajöttél és minél több időt akarok veled tölteni, lehetőleg ébren. – bújta oda hozzá, aztán megcsókoltam, de ez most valahogy más volt...

-         Esküszöm azt hittem, hogy annyira rég jártam már itthon, hogy már a címet is elfelejtettem és rossz helyre jöttem, de aztán megláttalak a kanapén aludni. Nagyon szép lett ez a lakás....sokkal otthonosabb. – nézett körül a nappaliban Guillo.

-         Igyekeztem.

-         Most már sokkal jobb ide hazajönni. – mosolygott rám.

-         Mi volt a turnén? Mesélj már valamit! – tettem a kezem a combjára.

-         Jó volt, de én nem élvezetem annyira. Nélküled nem volt ugyanolyan. És van egy nagy újságom számodra.

-         Mi az?

-         Igazából két részből áll ez az újság, de a másik az egyenlőre még legyen a titkom. A dolog első része az az, hogy most egy jó darabig nem megyek sehová se Madridból. – mosolygott rám.

-         Csak nem...

-         Én is otthagyom a társulatot. Most volt időm gondolkozni és rájöttem, hogy beleuntam már a sok utazgatásba. Hogy már itt vagy nekem te is, szeretnék végre legalább egy kis időre megállapodni valahol, de ez nem megy úgy, ha minden hétvégén máshol lépek fel.

-         És a kariereddel mi lesz? – néztem rá kérdőn.

-         Alejandra, vanak a karriernél fontosabb dolgok is. – nézett egyenesen a szemembe, én pedig elkaptam róla a tekintetem. Hirtelen a semmiből egy gombóc keletkezett a torkomban, de nem akartam Guillo előtt elsírni magam.

-         Mindjárt jövök. – szedtem össze minden erőmet és kimentem a konyhába. Fogtam egy csomag ropit és kiöntöttem egy tálba, aztán megláttam a mirelitborsót a konyhaasztalon. Megfogtam és mérgesen vágtam be a fagyasztóba, aztán kivittem a nappaliba a ropit.

-         Mi történt veled?  Most látom csak, hogy milyen a homlokod...és a kezeden is ott a ragtapasz.

-         Csak egy kis baleset ért görkorcsolyázás közben. – legyintettem és éreztem, hogy egy könnycsepp gurul le az arcomon.

-         Itt többről is szó van. Mi a baj? Bántott valaki?

-         Nem, csak nagyon megijedtem. – füllentettem.

- Gyere ide! – húzott le maga mellé a kanapéra. A fejem a mellkasának döntöttem és csak csendben szipogtam. Guillo sem szólt egy szót sem, csak a hátamat simogatta, közben pedig lassan rátelepedett Madridra az este...