Feliz Cumpleaños Pipita! :)

Gonzalo Higuaín ma ünnepli a  25. születésnapját és gondoltam, hogy írok pár sort. Gondolkoztam, hogy a sima blogomra tegyem-e ki ezt a postot vagy ide, végül úgy döntöttem, hogy a történetes blogomra fog kerülni, végül is a rövidebb-hosszabb történeteim állandó főszereplőjéről van szó. :) Bele is vágok. :)

Most nem írom le az életrajzát, mert azt az interneten rengeteg helyen el tudjátok olvasni. Nem írom le azt a hosszú történetet, hogy mi vezetett el addig, hogy én, aki a legjobban utáltam a csapatból, most a legnagyobb kedvencemként tartom Őt számon, hisz sokszor említettem már és meg is írtam a másik blogomon. Inkább megpróbálom összeszedni és rendszerezni a gondolatokat, amelyek a fejemben kavarogtak, amíg a mai dupla pszichológiai tréningen unalmamban a füzetemet firkáltam - amelynek az elején Gonzaloról van egy kép -. :) Tudom, nem valószínű, hogy egyszer eljut hozzá ez a post, mert valahogy nem tudom elképzelni, hogy a Google fordítóval épp ezt a blogot olvasná, de nekem jól esik leírni. Nem tudom, hogy így a távolból és ismeretlenül mit kívánhatnék neki? Neki, aki egy nagyon fontos dolgot tanított meg nekem, amiről az utóbbi időben hajlamos voltam kicsit elfeledkezni. Gonzalora valahogy úgy néztem és nézek mindig, mint a mesebeli szegény ember legkisebb fiára, aki elindult a kis batyujával és számos kisebb-nagyobb próbatétel után a népmesék íratlan szabályai szerint végül elnyeri a királylány kezét és a fele birodalmat. De míg eljut addig a szegény legény hosszú az út és bármi is történik sosem adhatja fel, ahogy Ő sem adja fel soha és ez az a lecke, amit Ő tanított meg nekem. Tökéletesen a fejembe véstem ezt a mondatot, amit még évekkel ezelőtt egy interjúban mondott: " El optimismo y la esperanza no se deber perder nunca." ( "Sohasem szabad elvesztenünk a hitet és a reményt." )  2006. decemberében szinte ismeretlenül érkezett meg Madridba és a kedvéért nem telt meg még egy szektor sem a Bernabéuban, amikor bemutatták karácsony előtt az új fiút. Rögtön az első pályán töltött percei után a lelátó népe különféle gúnyneveket adott neki és sokan, köztük én is sosem gondoltuk volna, hogy 5 és fél év múlva ugyanezek a szurkolók a bajnoki ünneplés közepén együtt fogják neki énekelni, hogy "Pipita Quedate!". Fordulóról-fordulóra meg kellett azért küzdenie, hogy egyáltalán elfogadják és bár ma is vannak, akik szívesebben látnák Madridon kívül a szurkolók többsége szereti...hisz ha nem így lenne, nem kérlelték volna maradásra.  Ám a legnagyobb tanúbizonyságot a kitartásáról és lelki erejéről akkor tette, mikor műtötték a sérvét. Az egész pályafutása veszélybe került és még az sem volt biztos, hogy lesz-e még olyan jó, mint a műtét előtt, ehhez képest még az előre megtippelt idő előtt pályára léphetett ismét, hogy erre rá 2 héttel egy mesterhármast szerezzen. Ahogy a bátyja mondta: " Ennek a gyereknek hihetetlen nagy akaratereje van, legyőz mindent. Meg vagyok győződve róla, hogy van egy őrangyala, őt Isten megérintette és olyan természetfölötti erőt adott neki, ami lenyűgöző."  Mindig is tiszteltem az ilyen embereket és Gonzalo is kiérdemelte ezt a státuszt. Számomra Ő a tökéletes futballista. nem érdekel, hogy nem állnak halomban a díjak a vitrinjében, nem számít, hogy nem ő a legnagyobb sztár a csapatban. Ő az, aki helyett a góljai beszélnek és nem köszön vissza hetente a bulvárlapok oldalain, Ő a tipikus jó munkás ember és ez jól is van így. Olyan, mint egy srác szomszédból, aki vel el tudja képzelni az ember, hogy ha összefut vele egy focipálya mellett, hajlandó vele labdázgatni egy kicsit. Az mellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy mekkora madridista. Gonzalo nem csókolgatja a címert minden héten, mégis mindenki tudja róla, hogy kész meghalni a pályán a klubért. Ő nem csak udvariasságból és a szurkolóknak szóló gesztus miatt mondja, hogy gyerekkora óta szeretett volna a Madridban játszani.
Jöhetnek nekem Falcaoval, Cével vagy bárki mással, nekem mindig is Ő A Legjobb...és nem csak azért, mert olyan statisztikái vannak, amilyenek. Gonzalo nekem több, mint a kedvenc játékosom. Egyfajta példakép is a számomra és soha nem fogom elfelejteni, hogy mikor életem legnehezebb időszakában voltam, sokszor az ő góljai feledtették el velem a gondokat egy kis időre és ezért mindig is hálás szívvel gondolok rá.

Így a mondandóm végére érve visszakanyarodnék a kérdéshez. Mit is kívánhatnék a Madrid negyedik számú csapatkapitányának? Még rengetegszer ennyi gólt? Még sok címet a Madriddal? VB-győzelmet Argentínával? Persze ezek is fontosak és remélem, hogy valóra válnak, de nekem más is eszembe jutott, bár ez inkább kérés: maradjon olyan, amilyennek mi, szurkolók megismerhettük. Egy végtelenül szimpatikus, alázatos, igazi madridista játékosnak, aki egy született harcos, mint ahogy a keresztneve is ezt jelenti. Biztos vagyok benne, hogy ha így marad, akkor az emberek úgy fognak rá emlékezni, ahogy ezt Gonzalo is megfogalmazta. Én csak egyet mondhatok: számomra ő mindig is egy nagyszerű játékos lesz és jó ember....olyan, akire érdemes felnézni. Biztosíthatom róla: látatlanban, a távolból mindig mögötte leszek jó és rossz időkben egyaránt...

Feliz Cumpleaños Gonzalo!