Un sueno en realidad 2. - 1. fejezet

Sziasztok! 

Előbb is tudtam volna hozni a fejezetet, ha a számítógépem épp nem a dackorszakát élte volna ki "rajtam". (Értsd.: azért se azt és úgy csinálta, ahogy én akartam) De nem keresek mentségeket, inkább felteszem gyorsan a második évad első fejezetét. Nem érzem olyan jól sikerültnek, de majd ti megmondjátok. :) Akihez nem sikerült még elérnem kommentelni, ahhoz a hétvége folyamán benézek. Szerintem ez mostantól így is lesz egy darabig, hogy hétvégén járok majd olvasni-kommentelni. Csak azért írom, hogy nehogy azt higgyétek, hogy elfelejtettelek Titeket.:)  Nem rizsázok tovább, jöjjön a rész és folytatódjon Alejandra és Gonzalo története. :) A kommenteket és pipákat továbbra is nagyon köszönöm! Ha már itt tartunk, megjegyezném, hogy nagyon örülök neki és irtó jól esik, hogy a Lo jurot ennyire szerettétek. :)

Puszi:

Detti
UI.: A második évad a 2009/10-es bajnoki idényt öleli fel. :)

A lemenni készülő nap fénye bevilágította a próbatermet és narancsásrga csíkokat festett a padlóra. Kezeimmel a balettkorlátba kapaszkodtam és az egyik lábam is feltettem rá, így nyújtottam. Velem szemben futott végig a fal mentén egy hatalmas tükör és még ha nem is szerettem volna, akkor is láthattam magam gyakorlás közben. A bemelegítő gyakorlatok után kicsit kiráztam a végtagjaimat és zene nélkül kezdtem el a lépéseket ismételgetni, de hiába táncoltam el századszorra is, akkor sem tetszett, amit a tükörben láttam. Elhibáztam a lépést, újrakezdtem, eltáncoltam, de mégsem volt vele minden rendben. A homlokomon gyöngyöző izzadtságcseppeket egy törülközővel itattam fel és tehetetlen dühömben a tükörhöz vágtam, mintha csak az tehetne róla, hogy megbuktam, mint táncosnő. Végigmértem a tükörképemet tetőtől talpig és próbáltam valami olyan külső jegyet találni magamon, ami megváltozott, de az a nő, aki  gyakorlóruhában, tánccipővel a lábán szemben állt velem ugyanúgy nézett ki, ahogy tegnap vagy több hónappal ezelőtt is, ám én mégis hazugnak éreztem azt, amit a tükör mutatott. Igenis megváltozott bennem valami. Vettem egy mély levegőt és odasétáltam a nyitott ablakhoz. Elvettem az üveges ásványvizemet és belekortyoltam. Minden egyes korty jól esett, amit csak lenyeltem, mert belülről hűtött a július végi kánikulában. Kissé kihajoltam az ablakon és belélegeztem a kissé büdös és szmogos pesti levegőt. Lehet, hogy megbuktam, mint táncosnő, de legalább itthon voltam. Nem messze a próbateremtől magasodott az Operaház, másik irányban pedig a Parlament és a Bazilika kupolája tört az ég felé. A Duna túloldalán emelkedő Várhegyre és Gellért-hegyre is csodálatos panoráma nyílt. Az Andrássy út forgalmának zaja pedig tökéletesen hallatszott az első emeleti teremben is. 2 hónap telt el azóta, hogy Gonzalo választásra kényszerített és én a karriert választottam. Magam mögött hagyva a spanyol fővárost elutaztam a Primavera európai turnékörútjára és fokozatosan kezdtem el lecsúszni a lejtőn. Lisszabon, London, Manchester, Párizs...mindenhol csak tapsot és éljenzést kaptunk, az akkor rólam írt kritikákat pedig még most is a kis dobozomban tartom. Én lettem a társulat vezető táncosa Guillo mellett, akivel szépen lassan több is alakult ki köztünk a barátságnál, én pedig úgy hittem, hogy ennél nem kell több....sikerek a színpadon, felfelé ívelő karrier és ott áll mellettem Guillo is, csak aztán egy nap már csak azt vettem észre, hogy kiégtem...valami hiányzott. Képtelen voltam érzelmeket is vinni a táncomba, csak hagytam, hogy a koreográfus zsinórokon rángasson, mint egy bábut. Azt hittem, hogy a közönség és a kritikusok ezt nem veszik majd észre, de sajnos tévedtem. Az égbolt tetején ragyogó csillagomból hullócsillag lett és mire Bécsbe érkeztünk, már Isabel vette át a helyem, mint vezető táncos, én pedig a karban táncoltam. Éjszakákon keresztül virrasztottam és megpróbáltam kitalálni, hogy mi válthatta ki ezt nálam? Miért égtem ki ennyire hamar? Miért nem tudom élvezni a kapott tapsokat? Guillo megpróbált segíteni, de bármit csináltunk, semmi sem használt. Már nem élveztem a szereplést. A büszkeségem nem engedte meg, hogy még lejebb kerüljek a ranglétrán, ezért inkább otthagytam a társulatot, amivel egy hatalmas lépést tettem az ismeretlenbe. Nem tudtam, hogy mihez fogok kezdeni ezek után és mi lesz kettőnkkel Guilloval, de úgy éreztem, hogy meg kell tennem. Szerencsére érkezett egy felkérés a Botafogotól, hogy a párommal lépjünk fel az egyik táncschowjukban néhány alkalommal, így nyertem két hét gondolkodási időt. A fejem az ablakkeretnek támasztottam és az eget bámultam. Úgy éreztem, hogy tonnás súlyként nehezedik egy hatalmas, láthatatlan kő a vállamra. A levél.... sóhajtottam egyet.

-         Mi jár abban a szép buksidban chica? – ölelt át hátulról Guillo és belecsókolt a nyakamba.

-         Semmi, csak téged vártalak. – mosolyogtam rá. – Akár kezdhetünk is. – bontakoztam ki az öleléséből és el akartam menni mellette, de elkapta a csuklóm.

-         Biztos Alejandrita?

-         Biztos – adtam határozott választ és besétáltam a terem közepére, ahol beálltam a kezdőpozicíóba és Guillo is követte a példámat. Elindította a HiFit, aminek hangszóróiból a rumba dallamai kúsztak elő és táncolni kezdtünk, de alig értünk el a koreográfia feléig a párom homlokráncolva állította le a zenét.

-         Koncentrálj! – nézett mélyen a szemembe. – Inkább nézzük a másik koreográfiát?

-         Ha lehetne...úgy érzem, hogy most nem megy a rumba.

- Akkor nézzük a másikat.  – fintorodott el, de átállította a CD-t a nekünk kellő dalhoz. – Hé! Tudod te ezt jobban is. – nyomott egy puszit a számra és beálltunk a kezdő pozicíóba. Ahogy a dal kezdetét vette mi is táncba kezdtünk, de nem sokkal a vége előtt Guillo ismét leállította a zenét és annyira dühös volt, hogy majd felrobbant.

-         Nem! Nem! És nem! Alejandra figyelj már oda az Isten szerelmére! Én nem hiszem el, hogy hogyan lehet valakiből másfél hónap leforgása alatt ennyire botlábú fababa! Hét eleje óta képtelen vagy két lépést egymás után megcsinálni...az ugrásaidról meg ne is beszéljünk! – járkált fel-alá előttem és csak úgy záporoztak rám a szidalmai.

-         Sajnálom – lihegtem.

-         És én azzal mit csináljak?! – csattant fel ismét.

-         Görcsöl a lábam és szárnyam sincs. – kezdtem mentegetőzésbe.

-         Azt látom.

-         Nehéz... – hajtottam le a fejem.

- Nehéz?! Hát akkor nehéz! Nekem nem az?! – kiabálta, mire nálam eltört a mécses. Nem akartam elsírni magam, de semmit sem tehettem ellene, csak ömlöttek a könnyeim. Kirohantam a próbateremből és a könnyfátyolon át, csak elmosódottan láttam, hogy merre is megyek. Eleinte még makacsul le akartam törölni őket, de alighogy elvettem a kezem a szemem elől, kezdhettem volna előlről, így inkább hagytam, hagy folyjannak szabadon végig az arcomon. Valahogy a lábaim elvittek az öltözőig, ahová belépve becsaptam magam mögött az ajtót és lekuporodtam az egyik padra. Felhúztam a lábaim és a térdemnek támasztottam a homlokom. Nem értettem, hogy mi történt velem. Azelőtt ha Guillo ha valami bántót mondott próba közben a következő veszekedéssel ki is adtuk magukból az indulatainkat és táncoltunk tovább, de most még visszavágni sem tudtam. Egyedül voltam a helységben és csak sírtam. Kijött belőlem minden feszültségem és sírtam volna tovább is, ha nem érzem meg, hogy valaki átölel.

-         Gonosz voltam veled. – hallottam meg Guillo hangját.

-         Igen – töröltem meg a szemem.

-         De máskor mindig vissza szoktam kapni amivel kiosztalak. Rád kiabálok, rám kiabálsz és folytatjuk a próbát.

-         Tudod, hogy utálom, ha valaki így viselkedik, ahogy én most, úgyhogy fogalmam sincs, hogy miért teszem mégis. De egyszerűen frusztrál, hogy látom a nálam fiatalobb táncoslányokat, akik hajlékonyak és sokkal ügyesebbek, mint én valaha is voltam. Sok kimaradt és most már soha többet nem leszek olyan jó, mint ők. Már ahhoz öregnek számítok.

-         Beszélsz itt baromságokat! Nálad jobb partnerrel még soha nem táncoltam. – puszilta meg a fejem búbját.

-         Olyan vagyok, mint a rózsaszín elefánt a porcelánboltban.

-         Pedig elég sokat fogytál. – jegyezte meg mosolyogva.

-         Van is nekem időm az evésre?! – legyintettem. – Guillo, egyébként nem zavar, hogy ez a női öltöző?

-         A legnagyobb sztár fellépőnek mindenhová szabad belépése van. – jelentette ki Guillo fennkölten, amin muszáj voltam nevetni. – Amúgy meg egyedül vagyunk ezen a szinten.

-         Jaj Istenem – sóhajtottam egyet fájdalmasan – Teljesen hülyét csináltam magamból. Szétestem...

-         Mindenkivel előfordul. – vont magához és megcsókolt – De hidd el, hogy könnyebb lenne, ha elmondanád, hogy mi nyomja a lelked! – simogatta meg a hátam.

-         Semmi.

-         Alejandra!

Mivel tudtam, hogy bárhogy is tagadom, Guillot akkor sem verem át, inkább megadtam magam. Felálltam a padról és magamhoz véve a táskámat kivettem belőle egy borítékot, amit átnyújtottam a páromnak. – Olvasd el!

Guillo elvette tőlem és ahogy a szemével végigfutott a feladó nevén és címén kikerekedett szemekkel nézett rám, aztán kivette a négyrét hajtott papírt a borítékból és elolvasta azt a pár sort, ami rajta állt. Miután a végére ért összehajtogatta a lapot és visszatette a helyére, aztán átnyújtotta nekem és csak annyit mondott, hogy „Már értem.”...

Gonzalo elgondolkozva állt a ruhákkal teli szekrény előtt. Mikor vett ő magának ennyi cuccot? Különben is minek neki ennyi? A hétköznapok nagy részében úgyis a klubcímeres ruhákat kell viselnie és abban köteles megjelenni a nyilvánosság előtt és ebből a sok ruhából a felét sem fogja hordani soha. A bőröndje ott hevert az ágyon kinyitva és várta, hogy Gonzalo telepakolja. Még meg sem szokta, hogy megint a mirasierrai házban hajtja álomra a fejét, de máris utazik tovább, mert a Real Madrid játékosai számára másnap reggel kezdeti veszi a nyári ázsiai és amerikai túra és pár hétig megint nem látja a spanyol fővárost. Néhány ruhadarabbal a kezében odasétált a bőröndhöz és beletette őket, amikor Pilar átölelte hátulról az argentint, akinek az arcára kiült egy mosoly.

-         Annyira sajnálom, hogy menned kell. – talál utat a szőkeség keze a focista pólója alá és úgy kezdte el simogatni a mellkasát.

-         Én is, de azt még jobban, hogy amikor visszajövök, te már nem leszel itt.

-         Haza kell mennem, pedig lenne ötletem azt illetően, hogy milyen meglepetéssel várnálak. – súgta Gonzalo fülébe és kihúzta a kezét a férfi pólója alól.

-         Mi lenne az? – fordult Pilar felé az argentin.

-         Félhomály a szobában, rajtam egy irtó szexi fehérnemű és semmi más. Abban feküdnék végig az ágyon és úgy várnám, hogy belépj az ajtón.

-         Ez csábítóan hangzik. Biztos nem tudsz itt lenni? – húzta magához a nőt.

-         Sajnos nem. – rázta meg a fejét Pilar aztán Gonzalo megcsókolta, de a nő eltolta magától. – Szívesen folytatnám tovább gordito, de már így is késésben vagyok és a gép nem fog rám várni. Majd ha egyszer La Plataban jársz látogass meg nyugodtan! Élveztem ezt a néhány napot veled Gonzalo Higuaín.

-         Azt hallottam, hogy mennyire is élvezted. – nevette el magát a játékos, mire egy kisebbet a vállára ütött Pilar. – Talán egyszer még látjuk egymást.

- Talán. – adott egy puszit Pilar a férfi arcára és kiment az ajtón. Gonzalo egy kicsit felfüggesztette a pakolást és odament az ablakhoz, onnan nézte, ahogy a nő kimegy a házból és beszáll a kapu előtt várakozó taxiba. Még csak vissza sem nézett. Az argentin ellépett az ablaktól és folytatta tovább a pakolást, míg minden szükségeset bele nem sikerült gyömöszölnie a bőröndjébe és a jól végzett munka gyümölcseként elheveredett az ágyon és élvezte kicsit a házra telepedő csendet. Úgy érezte, hogy most sikerült megtalálnia azt az életformát, amit tényleg élvez. Egyik nő a másik után, rövidebb hosszabb ideig tartó kapcsolatok egy éjszakától a két hetes intervallumig vegyesen. Csak semmi szerelem, csak semmi nagy ígéret, csak színtiszta élvezet. Maga mellé nézett az ágyon, ahol üres volt a hely, de már nem sajgott ott belül, amikor ránézett. Hol van már az az idő, amikor álmatlanul forgolódott ugyanitt Alejandra miatt? Mintha nem is pár hónapja, hanem legalább pár éve történt volna. Már nyoma sincs a házban annak, hogy Alejandra valaha is itt élt. Gonzalo átcsúszott az ágy másik oldalára és kihúzta az éjjeli szekrény fiókját, hogy beletegye a zsebébe gyömöszölt telefonszámot. Akitől kapta már ő is tudta, hogy soha nem fogja felhívni, de azért odaadta neki.  Hanyagul beledobta a gombóccá gyűrt papírt és amikor visszatolta volna a helyére a fiókot megpillantott benne valami csillogót. Kíváncsian nyúlt be érte és amikor a szeme elé emelte,  majdnem eldobta a meglepetéstől. Ez meg hogy maradhatott itt? Hitetlenkedve forgatta a kezében a fél pár fülbevalót. A szemét becsukva kristálytisztán felrémlett a lelki szemei előtt a táncosnő alakja, aki azon az estén, mikor a mesternégyest rúgta a Malaga ellen ezt a fülbevalót viselte. Ahogy megtört rajta a fény, mikor mosolygott de a lány mosolya túlragyogta még ezt az ékszert is... Kinyitotta a szemét és villámgyorsan visszadobta a fél pár fülbevalót a fiókba, aztán amilyen gyorsan tudta, vissza is tolta. Nem akarta többet látni. Felpattant az ágyról és úgy dönt átmegy kicsit szomszédolni és beszélgetni a nem régiben igazolt szintén argentin csapattársához, aki a mellette lévő házat vásárolta meg. Nem akart Alejandrára gondolni és remélte, hogy az Ezequiellel való eszmecsere majd elvonja a figyelmét a lányról, hisz van jobb dolga is annál, minthogy az exén törje a fejét...