Un sueno en realidad II. - 12. fejezet

Sziasztok!

Először is: A blogom ma egy éves. :) Holnap hozok egy postot, amit külön erre az alkalomra írtam meg egy kis meglepetést is hozok még a héten, de elől járóban is köszönöm mindenkinek, aki olvas, aki kommentet ír, aki pipálni szokott  hogy ennyire szeretitek azt, amiket én unalmamban firkálgatok. El sem hiszitek, hogy mennyire jól esik. :) A részhez nem szeretnék sok mindent hozzáfűzni, mert akkor előre lelőném a poént. remélem tetszeni fog Nektek!:)

Jó olvasást kívánok hozzá!

Puszi:

Detti

Gonzalo valahol Madrid határában állt meg az autójával. Nem tudta mikor érkezett, nem is nézte meg az óráját, csak azt tudta, hogy egy nyugodt helyre van szüksége, ahol kicsit egymagában lehet és biztosan nem zavarja meg senki és semmi. Keresztbefont karral támaszkodott neki a nem olyan régiben kapott ezüst R8 motorháztetejének, miközben körbe járatta a szemét a helyen, ahol leparkolt. Még pontosan emlékezett rá, hogy mikor járt itt utoljára, de akkor még vele...annak az átkozott spanyol turnénak az előestéjén, ami elindította a kapcsolatát Alejandrával a lejtőn. Kezével megpiszkálta kicsit a fülét. Még mindig csengett egy kicsit, akkorát kapott attól a szőkétől, akinek a nevére sem figyelt oda, csak pont jó helyen volt a La Posadában. A fene gondolta, hogy ennyire bedűhödik, ha mégsem lesz semmi, aztán meg amikor elküldte első kézből kevert le neki egy pofont, amitől el akart hajolni, de olyan szerencsétlenül tette mindezt, hogy a töltött galamb fültövön vágta. Lehet, hogy holnap sem fog normálisan hallani. Megrázta a fejét és teljes testsúlyával az autó elejének nehezedett. Kellemesen meleg szeptemberi este volt, a lába előtt, a fák mögött pedig a spanyol főváros fényei pislákoltak. Az argentin elmerült az előtte lévő látványban és az este látottakon gondolkozott. Most már szinte biztos, hogy a lány együtt van Ezequiellel, akit edddig a legjobb barátjának hitt, de nem tudta, hogy ezek után mit is gondoljon róla. Garay ismerte a történetet mégis kezdett Alejandrával, ez pedig felér egy árulással. A lány pedig biztos örömmel ment bele ebbe a kapcsolatba, talán el is tervezte előre, hogy így tesz, ha visszatér Madridba. Alejandra... – mondta ki magának a nevet. Ha lehunyta a szemét maga előtt látta abban a vörös ruhában és amikor egyenesen egymás szemébe néztek. Hirtelen megzörrent egy bokor valahol mögötte, ami visszatérítette a valóságba. Gyanakvó tekintettel nézett a háta mögé, de nem látott semmit. Átsétált az autó másik végéhez, amikor ismét meghallotta a reccsenést. Az izmait megfeszítve figyelt arra, amerről a hangot hallotta és felkészült rá, hogy ha kell meg tudja magát védeni. Nem mindenkit fog érdekelni, hogy ő a Real Madrid csatára...vagy épp ellenkezőleg ezért lesz jó célpont. Egy alak kezdett körvonalazódni a sötétben és egyre jobban kivehetővé vált, ahogy közeledett.

-         Amigo, már azt hittem, hogy eltűntél. – lépett elő a sötétből Ezequiel. – Szép a kilátás.

-         Te csak ne amigozz itt engem! Sőt....én rohadtul nem ezt vártam tőled! Azt hittem, hogy barátok vagyunk.

-         Mi van? Hombre, magyarázd már el nekem, hogy mi a bajod is van velem tulajdonképpen! – nézett értetlenül Gonzalora a másik argentin.

-         Arról, hogy nekem a barátaim exei is tabu kategóriába tartoznak. – vágott vissza Higuaín.

-         Nekem is és még mindig nem értem, hogy min kaptad fel a vizet. – értetlenkedett tovább Eze.

-         Min? – emelte meg a hangját Gonzalo és odalépett Ezequielhez – Mióta kavartok Alejandrával?

-         Milyen Alejandrával?

-         Azzal a táncosnővel aki egyébként az excsajom.

-         Mi csak barátok vagyunk. – védekezett Eze.

-         Azért ölelegetted? Azért táncoltatok úgy? Ne etess már!

-         De tényleg nincs köztünk semmi! – mondta tagoltan.

-         Legszívesebben most beverném a képed, mert még hazudsz is, de inkább előbb még elszámolok tízig és hagylak futni.

-         Pipita, te nem vagy normális!

-         Most járok ötnél.

- Ne számolgass hanem gyere ide és verj be nekem egyet, ha ezt akarod! Állok elébe! – állt kis terpeszbe Ezequiel –Ha ez kell hozzá, hogy észhez térj végre te idióta, hát gyere! Várlak. – nézett szikrázó tekintettel Gonzalora. A csatár határozott léptekkel indult meg a barátja felé, de alig egy lépésre tőle megállt és vacilálni kezdett. Méregette Ezequielt és hol ökölbe szorította a jobb kezét, hol kinyújtotta az ujjait. Garay felmérte, hogy miként is védekezhetne, mert bármennyire is szerette volna, hogy a legjobb barátja észhez térjen azért nem akart monoklit a szeme alá. Gonzalo szeme szinet szikrákat hányt a dühtől és némi tétovázás után ökölbe szorította a kezét és nem gondolkozva tovább meglendítette a jobb karját és egy jobb egyenessel ajándékozta meg Ezequielt.

- Azta rohadt! Nem is gondoltam, hogy ekkorát tudsz ütni. – tapogatta az arcát Garay. – Na de nem fogom csak úgy hagyni, hogy boxzsákot csinálj belőlem! – indult meg Gonzalo felé a másik argentin. Higuaín még mindig az ujjait tornáztatta és az a néhány másodperces  kihagyás, amíg nem figyelt elég volt Ezequielnek arra, hogy földre tudja vinni a legjobb barátját. Az őszi avar zizegett, amikor Gonzalo azon fekve végezte. Meg sem bírt mozdulni.

-         Engedj már el! – próbált szabadulni.

- Majd ha hülye leszek! Na ide figyelj! Most még egyszer elmondom, hátha jobban felfogod. Alejandra és én nem járunk. Való igaz, hogy beszéltem vele akkor a bárban és flörtöltem is vele, nem tagadom, de rögtön takarékra állítottam magam, amikor megtudtam, hogy ő kicsoda. Nem szokásom a barátaim exeivel kavarni, ahogy ezt te képzeled. Normál esetben én vernélek szét téged, amiért hazugnak neveztél, pedig tudod, hogy olyan vagy nekem, mint egy testvér és csak azért nem teszem meg, mert tudom, hogy nem látsz a féltékenységtől. Meddig akarod még tagadni, hogy szereted azt a nőt?  - kérdezte Eze, de választ nem kapott, csak makacs hallgatást – Ha nem mondasz semmit úgy is jó. Én nem tudom, hogy mit tettél, de az biztos, hogy kiborítottad teljesen Alejandrát. Bazd meg, hát nem vetted észre, hogy utánad ment?! Még egyszer elmondom te ökör, hogy mi csak barátok vagyunk Alejandrával...nekem tabu a csaj és különben is téged szeret. Ha tudni akarod nekem bevallotta a bárban. Most pedig itt hagylak és remélem elgondolkozol azon, amit hallottál, már ha még nem ment el teljesen az eszed. – szállt le róla Garay, aztán meg sem várta, hogy Higuaín feltápászkodjon, már el is tűnt a bokrok mögött. Gonzalo elgondolkozva ült a földön és szedegette ki a hajából a faleveleket. Fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen. Hisz az a levél még mindig ott volt, bár egyre inkább kételkedni kezdett a taratalmában...

*** 

Másnap a tanítás végeztével, mikor már az utolsó diák is elhagyta a próbatermet, nagyot fújva huppantam le a parkettára. A folyósó fokozatosan ürült ki, míg nem maradt más az iskola ezen részén, csak kongó üresség. A karjaimmal átöleltem a lábam és a homlokom a térdeimnek támasztottam. A múlt éjszakán járt az agyam. Ana utánam jött és hazarángatott, amiért most már hálás vagyok neki. Nem általlott a zuhany alá is bedugni hazaérve és rám engedni a hideg vizet, amivel észhez térített. Nem is tudom, hogy mi lenne velem, ha nem lenne Ana. Ha kell ő az, aki helyre tud tenni és nem fél kerek perec a szemembe mondani, hogy hülye vagyok, nekem pedig pont erre van szükségem. A múlt éjjel ugyanis pont nem az az alkalom volt, amikor jól sülhetett volna el a spontán cselekedetem. Dühből valaki más karjaiba vetni magam nem egy érett, felnőtt 22 éves nőre valló tett lett volna. Felemeltem a fejem és elvettem a földre magam mellé ejtett mappát, benne a csoport névsorával és a mai dátummal. A kipontozott helyre beírtam, hogy csoportmegbeszélés és a szamba alapjai, aztán beírtam, hogy nem volt hiányzó és aláírtam legalul és feltápászkodva a földről odavittem a papírt a próbaterem sarkában lévő asztalra. Levezetésképp, ahogy mindig, most is találomra beállítottam egy zenét és beálltam, hogy táncoljak rá egyet magamra maradva a teremben. A hangszóróból Andy Ventura Mal Herio című dalának szamba változata kúszott elő, az a dal, amire a koreográfiát készítettük a csoporttal, én pedig egyedül partner nélkül lépegettem a zenére egész addig, amíg az egyik titkárnő, Julia nem dugta be a fejét az ajtón.

-         Bár én is így tudnék táncolni! – sóhajtott fel miután leállítva a zenét odamentem hozzá.

-         Megtanítsalak?

-         Ha minden nap 24 órán át foglalkoznál velem akkor sem lehetnék ilyen jó. Alejandra, te magad vagy a tánc. – tette a kezét a vállamra. – Ne haragudj, hogy megzavartalak, de egy nagyon nagy kérésem van. Pontosabban Carmen kérése.

-         Miről lenne szó?

-         Carmen ezt az irodájában hagyta – mutatott fel egy zöld mappát – Nem sokára megbeszélése lesz a Mirasierra Hotel konferenciatermében, visszajönni már nincs ideje érte, de ha elviszed, akkor időben odaérhetsz vele.

-         Mindjárt átöltözök és indulok is. De biztos be fognak oda engedni?

-         Mondd meg annak, aki akadékoskodik, hogy kihez jöttél és be fognak engedni.

-         Rendben. Én pedig akkor ezt most odaadom, hogy ezzel már ne kelljen vacakolnom. – futottam oda az asztalhoz az én mappámért és odaadtam neki a napi adminisztrálnivalót.

Köszönöm! – biccentett és a kezembe nyomta a zöld mappát, amit a hónom alá csaptam és eltűntem az öltözőben. Villámgyorsan dobáltam le magamról a gyakorlóruhát és kaptam magamra a háromnegyedes farmert, a piros blúzt, a mellényemet és az elmaradhatatlan sportcipőmet. Az iskolában használt ruháimat begyűrtem a szekrényembe és rázártam az ajtót, aztán a maradék cuccaimat bedobáltam a Real Madrid címeres hátizsákomba és indultam is. Hétmérföldes léptekkel siettem a metróhoz és azért imádkoztam, hogy most az egyszer semmi ne jöjjön közbe. Elővettem az MP3 lejátszómat, ami ugyan már kicsit öregecske darab volt, de még mindig tökéletesen műkődött. A fülhallgatókkal bedugaszoltam a fülem és elindítottam a zenét. Szerencsémre rögtön jött is a metró és nem is volt több dolgom, mint elmenni a végállomásig. Elgondolkozva ültem le az egyik szabadon maradó helyre, miközben a körülöttem ülők azt hitték, hogy nem hallom, amiről sutyorognak. Sajnos néhányan felismertek, de ami ennél a ténynél jobban zavart az nem is ez volt, hanem a pletykák áradata, ami hozzám is eljutott ezáltal. Hirtelen én lettem a téma. Elcsodálkoztam, hogy mennyi alaptalan hazugság keringett rólam és Gonzaloról. Egész hajmeresztő ötletek szóltak arról, hogy miért szakítottunk, az egyik szerint azért, mert az argentin a saját neméhez vonzódik. Kis híján elröhögtem magam ezt hallva...hát arról tudnék mesélni, hogy mennyire nem igaz ez az idióta szóbeszéd. Én pedig állítólag egy harmadik miatt léptem le, most pedig gonoszul visszatértem a harmadikkal és mindenáron borsot akarok törni Gonzalo orra alá netán el akarok perelni tőle néhány tárgyat, ami eredetileg az enyém volt, de ő rátette a kezét. Tiszta szappanopera. Mikor a kilences vonal végéhez érkeztünk, a Herrera Oriához szine sajnáltam, hogy nem hallgathatom tovább a sületlenségeket. Elsőként léptem ki a peronra és ahogy a tömegben csak tudtam sietve vágtam át az aluljárón, hogy minél előbb a felszínre kerüljek. Ahogy felértem a lépcsőn kihúztam a fülemből a fülhallgatót és határozott léptekkel indultam meg a nem éppen alsó árfekvésbe tartozó hotel bejárata felé. A bejárat körül kordonok álltak, mögöttük rengeteg Real Madrid mezbe öltözött emberrel. Épp a zebrán mentem át, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy a csapat talán most már odabenn van....holnap meccsnap és ma összetartás van. Annyira elgondolkoztam, hogy az út közepén teljesen lecövekeltem és csak az térített észhez, amikor egy autós rám dudált. Átrohantam az úton, aztán egy nagy sóhaj után a főbejárathoz mentem, ahol a ruhásszekrény méretű biztonsági őr rögtön megállított és csak azután engedett tovább, hogy a recepcióssal utánanézetett, hogy tényleg vár-e Carmen. Miután az igazgatónő igazolt, szabad utat nyertem és egyenesen a lifthez mentem. Míg vártam, hogy leérkezzen karbatett kézzel bámultam a hallban zajló életet. Az egyik asztalnál Xabi, Alvaro és Raúl beszélgettek ebből pedig megállapítottam, hogy a keret többi tagja is itt van. A lift leérkezett, kinyílt azajtó én pedig beléptem aztán megnyomtam a hetes gombot. Elhatároztam, hogy amint odaadtam Carmennek a mappát eltűnök a hotelből, amilyen gyorsan csak tudok. Az igazgatónő már a kezeit tördelve várt rám a tárgyaló előtt. Hálálkodott egy sort, majd pedig neki sietni kellett a megbeszélésre én pedig dolgom végeztével beszálltam a liftbe és már azon kezdtem el gondolkozni,hogy mit csinálok majd otthon, mikor a hatodikon is megállt a lift és Gonzalot pillantottam meg előtte állni. Meglepett képet vágott és pár percnyi tétóvázás után, mikor már becsukodott volna az ajtó úgy döntött, hogy belép mellém.

-         Jó estét señorita Várady! – köszönt az orra alatt motyogva.

- Neked is Higuaín! – fintorogtam. – Földszint? – kérdeztem mire bólintott. A lift ajtajai becsukódtak és alig észrevehetően megmozdult. A tekintetem a számlálóra függesztettem és szinte óráknak éreztem, míg átfordult a szám az ötösre, aztán ismét a lefelé mutató nyíl látszott, amikor egyszer csak éreztük, hogy megáll a lift. Meglepett és kissé ijedt tekintettel néztünk egymásra a focistával, aki azonnal rátenyerelt a vészhívóra.

-         Mi a probléma? – fogadta a jelzést egy férfi.

-         Kiürült a minbár. – válaszolt kényeskedő hangon - Két emelet közt megakadt a lift. Ketten vagyunk benn és ha kérhetném szedjenek ki valahogy innen.

-         Azonnal értesítem az illetékeseket. Kérjem legyenek türelemmel!

- Rendben, köszönjük! – válaszolt. Nagyot sóhajtva dőltem neki a lift oldalának és a plafont kezdtem el nézni. Gonzalo zsebretett kézzel állt a másik oldalon és a falra kiragasztott papírt kezdte el olvasgatni. Nekem háttal állt, amikor lopva ránéztem, de aztán elkaptam róla a tekintetem, amikor hirtelen hátra fordult. Mintha az előbb mi sem történt volna a mellettem lévő falat kezdtem el nézni, mintha ott bármi érdekes lenne.

-         Még egy kis türelmüket kell kérnem, mert akadt egy kis gond. – recsegett a vészhívó.

-         Miféle gond? – kérdezett vissza Gonzalo.

-         Ki fogjuk szabadítani magukat, de akár egy órába is beletelhet, mire sikerül.

-         Egy órába? Egy órába?! – kérdezett vissza mérgesen.

-         Sajnálom señor, de előbb nem megy. A kulcsokat a...

-         De akkor is! - vágott közbe.

-         Higuaín tedd már takarékra magad! Az úr nem tehet róla. – szóltam rá.

-         Előfordulhat, hogy elmegy az áram is, de ne ijedjenek meg. Kiszabadítjuk magukat!

-         Azt szeretném én látni!

- Higuaín! – lökdöstem arrébb – Köszönjük! – válaszoltam, aztán ledobtam a hátizsákom és lecsúsztam a fal mentén a szőnyegezett padlóra. A lábaim felhúztam és kihúzva a táskámból a határidőnaplómat lapozgatni kezdtem az oldalakat. Szemeimmel végigpásztáztam a napokat és a kézírásommal beleírt programokat. Gonzalo a másik oldalon ült le a földre és kibújt a melegítőfelsőjéből, amit mérgesen vágott oda a padlóhoz valahol maga mellett. Csend telepedett kettőnkre, csak az én kissé idegesebb és Gonzalo a bikafuttatásra készülő bikáéhoz hasonlóan szapora légzését hallottam csak. Egyre jobban szemezni kezdtem az MP3 lejátszómmal. Egyre inkább nem bírtam a csendet. A kezem lassan csúsztattam a táskám felé és el-eljátszottam a zipzárral, de nem húztam el.

-         Miért vagy itt? – kérdezte meg Gonzalo, megtörve a csendet.

-         Az igazgatónőnek itt van tárgyalása és elhoztam neki néhány dokumentumot, amit az iskolában hagyott. – válaszoltam miközben fel sem néztem a határidőnaplómból. – Én viszont nem kérdezem meg, hogy te miért vagy itt.

-         Az összetartás miatt.

- Tudom. – válaszoltam, aztán a kis könyvecském végére lapoztam. Érdeklődve néztem az oldalakat, amelyek még teljesen üresek voltak, de erről Gonzalonak nem kellett tudnia. Visszafelé kezdtem hajtogatni a lapokat miközben próbáltam kordában tartani a gondolataimat, amelyek épp afelé az ember felé kezdtek volna el szállni, aki velem szemben ült a liftben. Nem akartam ezt a csendet. Nem akartam mellette lenni. Kettesben. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Felemeltem a könyvet, hogy bele tudjam tenni a hátizsákomba, amikor egy kis papírdarab hullott az ölembe. Kíváncsian hajtottam szét a lapot, amin Ana írásával szerepelt néhány sor. „Eltelhetnek évek úgy, hogy becsapod az agyad, de attól még nem lesz igaz, amit hiszel. Az első dolog, amit megtanultam, hogy nem az az igazán fontos, hogy mekkorát tud kérdezni az ész, hanem az, hogy milyen nagyot tud felelni a szív. Tud akkorát, hogy saját magad is megdöbbensz rajta.” Elgondolkozva hajtottam félbe a lapot, mikor is Gonzalo törte meg a csendet. 

-         Miért jöttél vissza? Miért nem maradtál a táncosaid közt?

-         Már mondtam a múltkor is. – csuktam össze ismét a határidőnaplóm és letettem magam mellé a földre. – A csúcson akartam abbahagyni.

-         Alejandra, miért hazudsz?

-         Nem hazudok. – csattantam fel és felálltam a földről.

-         Tudom, hogy megbuktál a turnén. – mondta, amin én nagyon meglepődtem. Honnan tudta meg?

-         És ha igen? Semmi közöd hozzá! – válaszoltam ingerülten és fel-alá kezdtem el járkálni a liftben.

-         Szóval tényleg igaz! Pedig nem akartam elhinni Anának. – állt fel ő is a földről.

-         Igen igaz. – éreztem, hogy könynek gyűlnek a szemembe, de ráparancsoltam saját magamra, hogy nehogy lehullani engedjem őket – Megbuktam. Eleinte nem volt gond, de később lett. Egyre lejebb csúsztam a lejtőn de még mielőtt Bazterrico rúgott volna ki, én mondtam fel. Teljesen kiégtem és rájöttem, hogy az nem az én világom. Én már rég nem a táncosnő vagyok, hanem a tánctanár és túl nagy árat fizettem ezért a leckéért. Gondolom ennek a hírnek most örülsz.

-         Most mondjam, hogy én megmondtam annak idején, hogy lutri?

-         Köszönöm szépen, igazán kedves vagy!

-         A te életed, úgy cseszed el ahogy neked tetszik. Nekem semmi közöm hozzá.

-         De volt... – jegyeztem meg halkan.

-         Nem én léptem le.

-         Nem én kértem, hogy válassz a foci és én köztem.

-         Nem én hülyítettelek hónapokig azzal, hogy szeretlek. – vágta a fejemhez, mire megálltam a járkálásban.

-         Nem hülyítettelek...

-         Tényleg? Képzeld el valahogy baromira nem úgy látszott, amikor bevágtad magad mögött az ajtót és ahhoz a táncoshoz mentél. De tudod megköszönöm, hogy így történt. Legalább még időben kiderült, hogy nem műkődik ez az egész kettőnk közt.

-         Én pedig rájöttem, hogy úgy is teljes az életem, ha nem vagy a része! – vágtam vissza és csodálkoztam, hogy nem szakadt rám az egész épület azután az orbitális hazugság után.

-         Akkor kvittek vagyunk.

-         Csodás! Akkor végre befogod a szád és békén hagysz? – tettem csipőre a kezem és kérdőn néztem Gonzalora.

- Majd miután elmondtam amit akarok. Ne félj rövid leszek, de ez még kell hozzá, hogy le tudjuk zárni kettőnk dolgát. Sokat gondolkoztam rajta, hogy melyikünk volt a hibás és arra jutottam, hogy mind a ketten. Én azért mert túlságosan megbíztam benned, te pedig abban, hogy elképesztően jól játszottad a normális csajt. Én tudom, hogy tisztán játszottam, ahogy a pályán is szoktam, te viszont átvertél és otthagytál, pedig én elfogadtalak úgy, ahogy vagy. Életem legnagyobb csalódása vagy, Alejandra! – végezte be a mondandóját, én pedig lassan lecsúsztam a földre. „Életem legnagyobb csalódása vagy, Alejandra!” – hallottam újra és újra a fülemben, de nem engedtem saját magam szétcsúszni. Szavakba önteni sem tudtam volna, hogy mennyire fájtak ezek a szavak, én mégis azon voltam, hogy ez ne lássa meg rajtam. Átöleltem saját magam, mert attól féltem, hogy ha nem teszem meg darabjaimra hullok szét, mint egy törött üvegpohár.

-         Mert te aztán az igazságosság bajnoka vagy! – válaszoltam neki egy nagy sóhaj után a visszafojtott sírástól kissé rekedtes hangon – Eszedbe jutott valaha is, hogy ha neked tettem fel a kérdést, hogy mit választasz, engem vagy a focit, te melyiket választottad volna? Ne most akarj erre válaszolni, mert tudom, hogy mit mondanál.... ha nincs tétje annak, amit mondasz könnyebb egyik vagy másik lehetőség mellett pálcát törni, de ha a jövődről van szó, máris másképp látod mind a két dolgot. Nem hiszem el, hogy nem értetted meg...nekem ugyanaz a tánc, ami neked a foci. Képzeld magad a helyembe! A szerelmed egyszer csak azzal áll eléd, hogy válassz, hogy az életedben legfontosabb személyt vagy az életedben legfontosabb dolgot választod-e, mert egyszerre nem lehet a kettőt.

-         Megpróbálhatom, de abban amit előadtál van egy hiba is.  – ült le ő is a szőnyegre - Kifelejtetted azt az egész apró dolgot, hogy az állítólagos szerelmem már hetek óta Madridban volt, velem egy házban lakott és hosszú ideje tudta, hogy elmegy turnézni, de szegénynek nem volt ideje rá, hogy ezt meg is említse nekem. Miután akkor már hónapok óta nagy ívben tojtál arra, hogy mi van velem, joggal gondolhattam úgy, hogy megkérdezem, melyik a fontosabb a számodra és bár sejtettem, hogy azt fogod mondani, mégis úgy ért, amikor pár óra alatt eltűntél az életemből, mintha gyomorszájon vágtak volna néhányszor.

-         Gonzalo, én soha nem mondtam, hogy nem hibáztam.

-         Hibáztál? Tönkretettél mindent! Most nem tudsz innen elmenni és kénytelen leszel végighallgatni, úgyhogy elmondom, amit le kellett nyelnem. -  nézett egyenesen rám, de én nem bírtam állni a tekintetét, ezért lehajtottam a fejem – Eszedbe jutott neked bármikor is, hogy nekem milyen volt? Milyen fájdalmat jelent az, ha azt kívántam, hogy bár soha se ismertelek volna meg? De ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy ragaszkodni valakihez, aki már nem az, akibe beleszerettünk az egyik legnagyobb ballépés, amit elkövethetünk és én megmenekültem ettől. Te teljesen más arcodat kezdted el akkor mutatni, amit még ma is látok rajtad és nem hittem el, hogy ennyire át tudtál verni. És látom, hogy nem csak velem csináltad ezt végig. Utánam ott volt Guillo is és az a titokzatos valaki, akit emlegettél abban a levélben. Őt mennyi idő után fogod otthagyni egy turné kedvéért?

-         Szerintem olyanról ne beszélj, amiről fogalmad sincs! – emeltem meg a hangom.

-         Alapíthatnánk egy klubot. Alejandra hülye exei néven vagy valami hasonlót...

-         Guillot hagyd ki ebből az egész történetből! Neki ehhez semmi köze! – sziszegtem a fogaim közt. – Akaratlanul került bele és jobban megszenvedte, mint azt te gondolnád, de többet erről nem vagyok hajlandó beszélni.

-         Átverted, mint engem?

-         Gonzalo!

-         Jó...de gondolom rajta kívül biztos lesz még jelentkező. Érdekes lenne találkozni az utódaimmal!

- Százszor jobbak voltak, mint te bármikor is!  - vágtam a fejéhez dühösen és tűntetőleg hátat fordítottam neki. Bármennyire is igyekeztem, hogy visszatartsam a könnyeim, nem sikerült. Pár csepp utat tört magának és lefolyt az arcomon, de ebből Gonzalo semmit sem vett észre. Felnéztem és néma fohászba kezdtem. Valaki szabadítson ki innen! A hátizsákomért nyúltam és amint az ölembe kaptam elment az áram. „A rohadt életbe! Jöhet ennél rosszabb?” – csapott rá valamire az argentin. A zipzárt elhúztam és megkerestem a kulcscsomómat, amelyen egy kisebb elemlámpa is ott lógott. Megnyomtam a kis kapcsolót rajta és némi világosságot sikerült varázsolnom a teljesen sötét liftbe. Lassan fordultam meg és megpillantottam Gonzalot, amint becsukott szemmel, fejét hátradöntve mormol valamit az orra alatt. Kedvem lett volna odamenni és megsimogatni az arcát. Felidéződött bennem az a múltkori este a mirasierrai házban és a csókja. Nyeltem egy nagyot és a tekintetem, ami időközben a szájára tévedt, rákényszerítettem, hogy a szemközti fallal kezdjen el szemezni a homályban.

-         Tudod nem ment egyik napról a másikra, hogy összeszedjem magam, de túlléptem azon a délutánon. Már csak egy rossz emlék az egész és te is... Lassan elfelejtettelek és nem gondoltam már rád egész addig a napig, amikor véletlenül le nem ütöttelek a kocsi ajtajával. Egy ideig még vártam, hogy visszajössz, de jobban belegondolva felfogtam, hogy neked megszűntem létezni és nem vártalak többet. El is voltam, felépítettem egy nekem tetsző életet, de aztán egyszer csak megint Madridban teremtél és nem tudtam kitalálni, hogy mit keresel megint a spanyol fővárosban. Hiába nem akartam és akarok veled foglalkozni, valahogy mégis mindig beléd botlottam és bármennyire probáltad bizonygatni, láttam rajtad, hogy nem vagy boldog. Most mondd meg nekem őszintén, megbántad a döntésed? – választ várva nézett rám, de én nem voltam képes a szemébe nézni és azt sem tudtam, hogy mit válaszoljak. Az igazat, vagy hazudjak? – Mit érzel velem kapcsolatban?

-         Megértem, hogy el akartál felejteni...annál nagyobb hülyeséget nem is nagyon csinálhattam volna, mint amit akkoriban. Sokszor eszembe jutottál... és volt, hogy meg akartalak keresni, de sorra olvastam a cikkeket az interneten meg az újságokban, hogy hol ezzel, hol azzal kaptak le a lesifotósok én pedig rettentően féltem felemelni a telefont. Rettegtem attól, hogy kimondod, hogy gyűlölsz. Az utazásról még egyszerűbben lebeszéltem magam. Gyáva voltam és nem mertem volna a szemedbe nézni és most sem tudok. Régen annyira természetesnek vettem, hogy vagy nekem, azt hittem, hogy ez örökké így lesz, mert szeretsz és sosem hagysz el, bármilyen hibát is követek el. De ez nincs így, jobban kellett volna vigyáznom, jobban kellett volna szeretnem téged, lehet most már hiába szeretlek mindennél jobban, mert te már nem így érzel. Tessék kimondtam! Most pedig másom már nincs, csak a büszkeségem. – kezdtek el a könnyeim végigfolyni az arcomon.

-         Nézz rám! – csúszott mellém, de én nem tettem eleget a kérésének, így inkább úgy tett, mintha ki sem mondta volna. Csendben ült mellettem és meg se mozdult. Karjait maga mellé engedte le és engem nézett. Én a tollammal kezdtem el játszani, amikor is vissza jött az áram. Felálltam a padlóról és úgy szorítottam a hátizsákom fülét, mintha az életem múlna rajta. Kicsivel később a lift is megindult, de Gonzalo hirtelen odalépett elém és rátenyerelt a stop gombra, amivel ismét megállította.

-         Mi történt? Hahó! – recsegett a vészhívó.

-         Nincs semmi baj, csak öt percet kérek. – válaszolt, aztán két karjával úgy támaszkodott neki a lift falának, hogy engem a sarokba szorított. A közelsége teljesen megbódított és annyira magamhoz szerettem volna ölelni, hogy szinte már fájt. Még erősebben markoltam a hátizsákom fülét, hogy elnyomjam a késztetsét magamban arra, hogy beletúrjak a hajába és magamhoz húzzam egy csókra. Hosszú percekig álltunk így ám végül én törtem meg a csendet. Nem bírtam tovább....nem tudtam tovább magmban tartani és elnyomni mindazt, amit éreztem.

-         Bocsáss meg....- kezdtem el zokogni - minden az én hibám volt...Tudom, borzasztó nagy fájdalmat okoztam neked, de a külön töltött hónapok alatt rájöttem, hogy te vagy az életem. Másra sem gondolni rajtad kívül, hiába választott el minket több ezer kilométer. Azért is buktam meg a Primaverában, mert már a tánc sem érdekelt, sem a siker....mit ér ez mind, mit ér egy páratlan karrier, ha nincs kivel megosztanom? Miután eljöttem onnan másom nem volt csak a büszkeségem...meg az emlékeim rólad, rólunk, amiket bármennyire is próbáltam, nem tudtam elfelejteni. Ezerszer megbántam már mindent, de nem tudom hogyan tehetném jóvá...a francba is, még jobban szeretlek, mint amikor elmentem. Hinni szeretném, hogy jó úton járok és hinni akarom, hogy ha nem is mindig hoztam jó döntéseket, de még van időm rendbe hozni a dolgokat. Hinni akarok, de ehhez reményre van szükségem, mert bár nagy valószínűséggel semmi nem lesz már olyan, mint régen volt, mégis szükségem van arra az apró reményfoszlányra, ami nagyon halkan azt suttogja, hogy idővel majd, minden rendbe jön. – halkultam el.

-         Alejandra, nézz a szemembe! – nyúlt az állam alá gyengéden és felemelte kényszerítve vele arra, hogy belenézzek a szemébe. Abba a szempárba, amelyiktől még mindig pillangók szálldostak a gyomromban, ha csak elmerültem benne – Megbocsátok, ha te is megbocsátod nekem mindazt, amit én hibáztam el. Borzasztó nehéz volt minden nap ugyanazt végignézni. Elmentem a poklok poklába és vissza, minden egyes alkalommal hátra hagyva egy darabot magamból. Legtöbbször vertem volna a fejem a falba és átkoztam a napot, amikor beléd szerettem, de nem szüntethettem meg ezt az érzést, mert nem az én döntésem volt, hogy beléd szerettem és nem bírtalak elfelejteni. Megküzdhettem a legnagyobb félelmeimmel, bárkivel, és bármivel. De ezt az érzést nem tudtam legyőzni, mert kinden másnál erősebb. – tette az egyik kezét a mellkasára -  A felszín alá söpörtem., elrejttetem. Azt szabad. És lehet. Néha még kell is. De magamat nem csaphattam be huzamosabb időn keresztül, mert volt olyan reggel, amikor belenéztem a tükörbe és megkérdeztem magamtól, hogy miért csinálom mindezt? Mintha kívülről láttam volna magam, de akkor is megpróbáltam tagadni, hogy szeretlek. Rám tört újra, és újra, az az eszméletlen vágy, hogy a közeledben legyek, hogy láthassalak, hogy megérinthesselek. Ezért is fogadtalak be a múltkor...de azt hittem, hogy te és Eze...

-         Én és Eze? De bolond vagy.... – vágtam közbe a könnyeim mögött megeresztve egy halvány mosolyt. – Én csak téged szeretlek és szerettelek mindig is, bármit is hordtam is össze. Ha azt mondtam, hogy utállak és nélküled is boldog vagyok, csak azért tettem, mert fájdalmat akartam neked okozni, mert te is megtetted. Gonzalo, én veled akarok lenni...most és örökké mindig.

-         Én pedig egyszerűen csak hinni akarok megint. Benned, bennünk, a szerelemben. Kezdjük újra Alejandra! – fogta az arcom a két keze közé.

-         Tiszta lappal és csak a szép emlékekkel. – jegyeztem meg halkan, miközben lassan közelebb hajolt hozzám.

- Úgy.  – suttogta az ajkaimnak, aztán először gyengéden és tapogatózva érintette hozzájuk a sajátját. Ledobtam az eddig kezemben szorongatott hátizsákom és a két kezemmel megragadtam a klubcímeres egyenpóló gallérját és még közelebb húztam magamhoz, miközben szenvedéllyel csókoltam vissza. Úgy éreztem, hogy végre át szakadt bennem egy gát. Leírhatatlanul boldog voltam, amikor még jobban magához húzott, még az anyagon keresztül is éreztem a teste melegét. Mohón faltuk egymás ajkát, mintha most már soha többé nem akarnánk elengedni a másikat. Mind a ketten éreztük azt az egy mindennél nagyobb hatalmas erőt, ami akkor is emlékünkben élt, mikor már azt szerettük volna hinni, hogy régen elhamvadt. Azt a  mindent elsöprő érzelmet, ami ledönti a falakat, amit a szívünk védelmére emeltünk. Azt az olthatatlan szerelmet, ami újra fellángolt, hiába is próbáltuk hamu alatt tartani. Azt az érzést, ami értelmet ad annak, hogy élünk és mentséget az összes hülyeségre, amit csak elkövetünk. Csak szeretni akartam. Gonzalot és senki mást. Miután elváltunk egymás ajkától sem léptem távolabb tőle, hanem annyira hozzásimulta a mellkasához, amennyire csak tudtam. Magaba szívtam az illatát, miközben ismét éreztem, ahogy átölel.

-         Soha többet nem hagylak el. – öleltem át olyan erősen, amennyire csak bírtam.

-         Soha nem engedlek el. – hajtotta le a fejét és éreztem, ahogy egy puszit nyom a fejem búbjára.

-         Gonzalo, mit szólnál hozzá, ha most már nem tartanánk elfoglalva a liftet? – mosolyogtam, ezúttal már tiszta szívből.

- Jah, igaz is. – lépett oda a gombsorhoz, aztán éreztük, hogy lassan megindultunk lefelé. A fejem a vállára hajtva álltam mellette és egy boldog mosollyal az ajkamon lehunytam a szemem. Amikor elfújtam a tortámon a gyertyákat  azt kívántam, hogy minden legyen ismét olyan, mint régen, amikor még nem szúrtam el mindent és az előbb kaptam vissza azt az embert, aki miatt megérte az összes nehézséget vállalnom, ami a külföldre költözésemmel járt és aki miatt megérte még a rossz dolgokat is túlélnem. Már az utolsó darab kirakós is a helyére került. Rájöttem, hogy léteznek csodák és az álmok is valóra válnak. Mielőtt kiléptünk volna a liftből még egyszer egymásra néztünk. Most már nem csak Alejandra és csak Gonzalo voltunk, hanem ismét mi. Nehéz szívvel búcsúztam el tőle a szálloda halljában, de meg kellett tennem, hisz a Madrid összetartáson volt itt, én pedig ne maradhattam mellette bármennyire is szerettem volna. Lelépkedve a bejárathoz vezető lépcsőkön még visszanéztem a bejárat felé. Gonzalo az ajtóban állt és engem figyelt. Fújtam egy csókot a levegőbe, ő pedig úgy tett, mint aki megfogta és eltette. Nevetve indultam el a metrómegálló felé. Ennél szebb születésnapi ajándékot senki sem tudott volna adni. Felnéztem a csillagos égre, hogy megköszöntem, hogy teljesítették a kívánságomat és úgy éreztem, hogy a hold visszakacsintott rám...