FONTOS!

Sziasztok!

Még nem a részt hoztam.


Mi az a Google Reader?Mindennap fellépsz a blogspot fiókodba, s megnézed milyen friss bejegyzések kerültek fel más-más blogra. Ezt jelenti a Google Reader, ami behozza a friss bejegyzéseket, hogy ne kelljen mindig, folyamatosan nézned az adott blogod. Nos, ez fog megszűnni.
Akkor mi lesz? Mindennap sorba meg kell néznem a blogokat?Nem, nem kell! Van egy olyan oldal, ahova ha beregisztrálsz minden blogod bekerül, amit követsz és úgy fogod OTT(!) azon az oldalon látni, mintha blogspoton lennél. De, csak is látni fogod. Ott tudomásom szerint nem írhatsz bejegyzést a blogodra(bloglovinon), csak látod a friss bejegyzéseket. Ugyan úgy berakhatod a saját blogodat is, de csak azt látod ott, hogy kiköveti ott bloglovinon.Tehát blogspoton felrakod az új részt és bloglovinon látják.
Tehát körülbelül három hét múlva már nem fogod blogspoton látni a friss bejegyzéseket tudomásom szerint.
Mi az a "bloglovin"?Az említett oldal, melynek segítségével láthatod kedvenc blogjaid legújabb bejegyzéseit.
BLOGLOVIN LINK!Megkérlek titeket, hogy minél több emberhez juttassátok le ezt a leírást. Akár linkeld valahova ezt a bejegyzést, vagy ilyesmik. FONTOS LENNE!
PONTOSÍTOK!A feliratkozók is eltűnnek magyar idő szerint július 1.-jén "

                                                A blogomat ITT tudjátok követni.

Életjel

Sziasztok!

Bocsánatot kérek, hogy ennyire eltűntem, de megint minden összejött az utóbbi napokban. Jelentkeztem egy novella pályázatra így a pici időt, amit az írásra tudtam szakítani a versenyre készült műbe fektettem, ezért a blog kicsit elhanyagolódott. Na és úgy éreztem, hogy picit pihentetnem kell az írást...nagyon sokkolt a hír, hogy Gonzalo eligazol Madridból, nem nagyon jöttek a szavak, hiába ültem le. Még mindig szoknom kell a gondolatot, nem hazudok, irtó lassan megy...és várom, hogy hol folytatja majd... A hétvégén viszont várhatóan hozni fogom az Un sueno folytatását, még egy kis türelmeteket kérem. :) ( Az Un sueno II. évadán nem kívánok változtatni, így ez végig Madridban játszódik)

Puszillak Titeket!

Detti

Todo va a cambiar - V. rész

Sziasztok!

Ahogy tegnap írtam a post elején, elkészültem a folytatással. Nem fűzök most hozzá semmit, csak jó olvasgatást kívánok hozzá! A kommenteken és pipákat nagyon köszönöm előre is!

Puszi Mindenkinek!

Detti

Nagy sóhajjal dőltem a párnáim közé. A kezemben egy újabb összegyűrt papírgalacsint szorítottam és fél szemmel hunyorogva próbáltam belőni a távolságot a szemetesig. A hasamon keresztbe fektetve egy füzet hevert, rajta a tollammal. Az időm vészesen fogyott, de hiába jöttek az éjszakákra nappalok, a nappalokra éjszakák, nem volt ihletem. Életemben talán először fordult elő velem, hogy még csak ötletem sem volt azt illetően, hogy miről szóljon a következő regényem. Az örök téma persze mint mindig ugyanaz volt, a szerelem. De kik legyenek a főhőseim? Hol játszódjon? Miként kezdjen el körvonalazódni bennük a másik iránti érzelem? Mi legyen a történet fő szála? Kérdésem rengeteg volt, de válaszom egy sem. Sorra írtam a lehetséges vázlatokat, de egyik sem ütötte meg azt a szintet, hogy foglalkozni kezdjek vele és kidolgozzam egy pár száz oldalas regény formájában. A galacsint elhajítottam és pont a szemeteskosárba hullt. A papír zörgésére Maffia felijedve álmából beszaladt a nappaliba és felugrott mellém a függőágyba. Az egyik lábam letettem a földre és ütemesen ringatni kezdtem magunkat, miközben letettem az asztalra a füzetet és tollat, hogy a hasamon összegömbölyödve elhelyezkedő cicámat  kicsit meg tudjam simogatni. A helyiségre telepedő csendben a legszebb zenének hangzott, amikor elkezdett dorombolni, mire én válaszul gügyögtem neki, akár egy kisgyereknek az anyja. A világ legkellemesebb dolgának találtam a függőágyban való heverészést, amikor senki és semmi nem zavar. Fél szemmel rásandítottam a fali órára és nyugtáztam magamban, hogy lassan ideje lenne felkelnem, mert Lele értem jön, hogy elvigyen magával arra a partira, amit Nicoval közösen rendeztek. Abban a percben úgy éreztem, hogy nincs kedvem a bulihoz, de nem akartam megbántani a legjobb barátnőmet azzal, hogy nem megyek el és ki tudja, talán még jót is tesz az a kis kikapcsolódás. Óvatosan megfogva Maffiát rátettem az egyik kényelmes párnára és felültem a függőágyban, amikor is kopogást hallottam.

-         Bújj be, nyitva van! – kiáltottam el magam.

-         Na kész vagy? – lépett be a lakásba a legjobb barátnőm csillogó szemekkel.

-         Mindjárt hozom a táskám és mehetünk. – álltam fel és mosolyogva néztem Lelére.

-         Várj egy kicsit! – állított meg, amikor mellette szerettem volna elmenni. – Azt a lila pólót vedd fel, ami a múltkor volt rajtad! – nézett végig rajtam.

-         Nincs kedvem öltözködni. – vágtam egy fintort.

-         De az jobban illik ehhez a szerelésedhez! Na lécci!

-         Ugye nem készülsz valamire? – néztem vesébe látó tekintettel Lelét.

-         Én? Rémeket látsz aranyanyám.  – védekezett.

-         De ha mégis, figyelmeztetlek, hogy a vörös hajú, pattanásos Pepitoval vagy bárhogy is hívják nem vagyok hajlandó foglalkozni! – kiabáltam ki neki a hálószobámból, miközben engedelmesen elővettem a lila pólóm a szekrényből és lecseréltem rá a fehéret.

-         Neked egy argentin szexistennel kell majd foglalkoznod. – motyogta maga elé alig hallhatóan.

-         Mit mondtál? – léptem ki a nappaliba.

-         Csak azt, hogy esküszöm nincs semmiféle pattanásos Pepito! – védekezett – Hát tudok én ezzel a tekintettel hazudni? – nézett rám a híres, Csizmást megszégyenítő nézésével.

-         Jaj ne! – pördültem sarkon és a táskámba kezdtem el pakolászni – Ezt a tekintetet hagyd meg Niconak arra az esetre, ha szemet vetsz az adagjára. – kuncogtam, mire éreztem, hogy a hátamnak ütődik egy párna.

-         Nico anélkül is nekem adja, hogy így néznék rá, nem úgy mint egyesek khm. – nézett rám morcosnak szánt tekintettel, de alig bírta visszatartani a nevetést.

-         Meddig kell még vezekelnem, amiért visszaküldtem a múltkor az étteremben amit meghagytam és nem neked adtam, amikor még repetáztál is? – forgattam a szemeimet.

-         Még éhes voltam és most is az vagyok, szóval húzd be a cipzárt azon a táskán és gyere! – lépett oda hozzám, aztán kézen fogva húzni kezdett az ajtó felé.

-         Biztos mindent elraktam?

-         Berni! – állított meg az ajtóban – Nem nyaralni megyünk, csak lazítunk kicsit. Biztos mindent eltettél, ha meg nem, tojd le! Ami benn maradt, ott is fog megvárni. – vette ki a kezemből a kulcsot és bezárta az ajtót. – Gyerünk! Nagyon jó napunk lesz, érzem. – tette fel a napszemüvegét és a kezembe nyomva a kulcsomat elindult a lépcsőn lefelé. Megállva két fokkal lejjebb az orrára tolta a napszemüvegét és félig hátrafordulva várta, hogy én is elinduljak utána.

- Na akkor érezzük jól magunkat! – álltam meg mellette és összenéztünk, aztán kettesével szedve a lépcsőfokokat beszélgetve indultunk el a szokásos Nico féle asadora...

***

Magunk mögött hagyva a spanyol főváros zajos belvárosát, távol a Purta del Sol és a Castellana hatalmas forgalmától a rengeteg emberrel és autóval a szinte a Sierra Guadarrama lábánál elterülő külvárosban egy a hagyományos spanyol stílust és modernséget ötvöző óriási ház udvarán merültünk el a saját kis világunkban, abban a darabka Argentínában, amelyet Nico és a barátai varázsoltak a ház köré. A levegőben a grillezett húsok illata terjengett és már akkor összefutott a nyál a számban, amikor a lehúzott ablakon át éreztem beszűrődni Lele kocsijába. Az argentin fején egy szakácssapkával, a vadiúj kötényében pózolt a grillsütő mellett, ahová szinte senkit sem engedett túl közel és úgy védte, akár az alfahímek a saját területüket. Az udvar közepén több asztalt is egymáshoz toltak, hogy mindenki kényelmesen elférjen. Az egyik sarokban néhány kisgyerek játszott a felnőttek pedig szétszóródva kisebb csoportokban beszélgettek. Elvettem egy kis üveg üdítőt és az ismerős arcok felkutatásába kezdtem, így sétálgattam csoporttól csoportig, ahol mindenkivel hol kevesebb, hol több szót váltottam. Mindig is nagyon kedveltem az argentinokat, de néha kicsit túl hangosnak találtam őket. Kedvesek és egyfolytában mosolyognak, a pozitív életszemlélet bajnokai, de hiába beszéltem napról napra tökéletesebben spanyolul, képtelen voltam megérteni, amikor egyszerre többen is beszélni kezdtek hozzám. Szorgalmasan kortyolgattam az üvegből, miközben nagyokat bólintottam, akkor is, ha nem értettem meg mindent. Öt perc sem telt bele, már teljesen tisztában voltam vele, hogy ki kivel szakított a baráti társaságban, ki hol nyaralt, hogy nőnek a gyerekek, milyen az új állása, annak aki felmondott...és közben engem is részletesen kifaggattak, hogy milyen is egy olyan gigantikus futballklub alkalmazásában állni, mint a Real Madrid, hogy lassacskán rátereljék a beszélgetést arra, hogy mennyi mindent sikerült megtudnom a játékosokról és a magánéletükről, egész addig, amíg Lele oda nem jött hozzánk és karonfogva ki nem mentett a focista férjre vadászó sipítozós lányok karmai közül.

-         Életet mentettél! – sóhajtottam fel.

-         Titi és Flor néha kicsit túl sok, ha kiejted előttük azt a szót, hogy Real Madrid játékos. Bassza meg! Ez ki is ment a fejemből! – állt meg mellettem és a kezét szörnyülködve kapta a szája elé.

-         Mit felejtettél el? – fordultam felé teljes testtel.

-         Hogy az a... – kezdett el fel-alá járkálni és láthatóan annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy meg sem hallotta az előbbi kérdésem.

-         Mi a baj Lele? – álltam meg előtte, de még mielőtt válaszolhatott volna Nico elkiáltotta magát, hogy mindenki üljön asztalhoz, hamarosan elkészül a grillezéssel.

- Gyere, olyan helyre ültetlek, ami elég messze van Titiéktől! – karolt belém egy mosollyal az arcán és odasétáltunk az asztalhoz. A mellette lévő széket húztam ki és leültem, míg a mellettem lévő üres helyre a táskám tettem. A két lány jóval messzebb helyezkedett el és vidáman integettek, amikor arrafelé néztem, ám Flor egyszer csak a szívéhez kapott és vadul elkezdte rángatni Titi karját, aki úgy tátogott, akár egy hal. Nevetve csóváltam meg a fejem és a táskám felé fordultam, hogy kivegyek belőle magamnak egy papír zsebkendőt. Nico és az egész vendégsereg vidáman kurjongatni kezdett, amikor az utolsó vendég autója is leparkolt a ház előtt. Mit sem törődve a késővel a saját székem támlájára akasztottam a táskám és nem túl illedelmesen kissé rátámaszkodtam az asztal szélére. Az egyik kezemmel megkerestem a villám és ide-oda tologattam a kockás terítőn, amelyen egyre nagyobbá nőtt a mellettem lévő üres szék tulajának árnyéka, amivel egyenes arányban került a teljes révületbe Titi és Flor párosa. Elvettem a kezem a villáról és megtámasztva az állam vele rákönyököltem az asztalra, így néztem fel kíváncsian az érkezőre, akire ráismerve a szám is eltáthattam kicsit. Kissé feszengve és zavarban húztam ki magam a széken, miközben a Real Madrid argentin csatára helyet foglalt mellettem.

-         Gonzalo? – nyögtem ki a világ leghülyébb kérdését, amit csak feltehettem ebben a helyzetben.

-         Szia! – fordult felém mosolyogva, mire én nyeltem egy nagyot.

-         Nem számítottam rá, hogy itt találkozunk. – mondtam ki a szavakat egy mosoly kíséretében.

-         Nico meghívott. Argentinok tartsunk össze, igaz? – hajolt előre az asztalon és feltartott hüvelykujjal bólíntott egyet a másik argentin felé. - Ugye nem fogsz beköpni a Madridnál, amiért a szponzori hülyeség helyett inkább idejöttem?

-         Miért gondolod, hogy ilyet tennék? – néztem rá komolyan.

-         Azt hittem, hogy haragszol rám...

-         Mondtam a múltkor is, hogy nem haragszom. – mosolyogtam rá, miközben Lele épp mellettem áthajolva az asztalon tette le a savanyúságot középre és rám kacsintott.

-         Nem úgy vettem észre – rakott egy kisebb adaggal a tányérja szélére Gonzalo.

-         Nézd... – sóhajtottam egy nagyot és ráemeltem a tekintetem – tudom, hogy az utóbbi időben nagyon hülyén viselkedtem és ezért szeretnék bocsánatot kérni. Nem volt szép tőlem, hogy amiért nekem elrontotta a kedvemet pár gond, azon voltam, hogy a körülöttem lévőknek se legyen jó. Én tényleg nem haragszom rád, csak egyszerűen összecsaptak a fejem felett a hullámok. – fejeztem be a bocsánatkérésem.

-         Mindenkivel előfordul, hogy néha ki se látszik a problémákból. De máskor ahelyett, hogy mufurckodsz és bezárkózol, inkább szólj nekem és leülünk egyet beszélgetni, jó?

-         Megbeszéltük. – mosolyogtam rá megkönnyebbülve az argentinra, aztán a legjobb barátnőm felé fordultam. – Lele, ráérsz egy kicsit?

-         Most?

-         Elfelejtettem, hogy merre találom a WC-t. – intettem a szememmel a ház felé.

- Gyere, megmutatom! – toltam ki a széket magam alól és hagytam, hogy Lele előttem menjen. Nagyon is jól tudtam, hogy merre van a WC, hisz nem először jártam a Nico nagybátyja által tervezett házban, nem azért kértem, hogy jöjjön velem, egyszerűen csak meg akartam neki mondani, hogy bármit tervezett is, azon nyomban felejtse el. Nem akartam, hogy bárki is beleavatkozzon a magánéletembe, még akkor se ha az illető jót akar és pont Lele az. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, a fürdőszoba felé  vettem az irányt. Öles léptekkel léptem az ajtóhoz, hogy aztán kinyitva azt, betessékeljem rajta Lelét is és háttal nekidőlve a mosdókagylónak keresztbe fontam a karjaim a melleim alatt.

-         Szóval nincs semmiféle Pepito! – néztem szúrósan Lelére.

-         Pepito nincs is. – mosolyodott el.

-         Akármit is terveztél, rögtön verd ki a fejedből! – fenyegettem meg felemelt mutatóujjal

-         Berni, ha hiszed, ha nem, Nico hívta meg Gonzalot, nem én. Ha nem tetszik, hogy itt van, vele beszéld meg!

-         Nico? – néztem kérdőn.

-         Emlékszel, hogy a múltkor meséltem a kárba ment ebédemről? – kérdezte mire én bólintottam – Pipita miatt nem tudtam megenni és felajánlotta, hogy meghív, mind a kettőnket Nicoval, ha már miatta tanult meg repülni a sok finom husika. – vágott egy fintort, ahogy felidézte maga előtt a kárba veszett ebédje rémképét -  Tudod, hogy ő is mennyire oda van a fociért és szereti Gonzalo játékát, így rögtön meg is találták a közös hangot, aztán az ebéd végén meghívta Higut erre az asadora.

-         Nem arról van szó, hogy nem tetszik, hogy itt van...csak...annyira nem tudok mit kezdeni az érzelmeimmel. – sóhajtottam és fel-alá kezdtem járkálni a kis helyiségben.

-         Berni, mondd meg neki!

-         De barátnője van... – mondtam ki halkan.

-         Nincs. Azóta az ebéd óta tudom, hogy nincs, ő maga mondta. Tudom, hogy mekkora erőfeszítésedbe kerül a berögződött hülyeségektől megszabadulnod, de megtanulhatnád végre, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy a fontos dolgokat kimondatlanul hagyjuk. Hagyd a maszlagot azzal, hogy kinek kell kezdeményeznie, menj oda hozzá, vond félre és mondd meg neki! Nem szégyen az, hogy beleszerettél és honnan tudod, hogy nem viszonozná? Csak most az egyszer szedd össze magad! Ha kimondod, könnyebb lesz neked is, hm?

-         Én erre képtelen vagyok. – ráztam meg a fejem tagadólag.

- Képes vagy rá, csak már megint a menekülést választod. De ha ki akarod készíteni magad, csak tessék! – fejezte be a mondandóját Lele és sarkon fordulva becsapta maga mögött az ajtót. Két kézzel rátámaszkodtam a mosdókagylóra és meredten bámultam a tükörképem. Lelének teljesen igaza volt benne, hogy ha ez így megy tovább, teljesen ki fogok készülni lelkileg, de nem éreztem elég erősnek magam ahhoz, hogy a csatár elé álljak és bevalljam neki az érzéseimet.

-         Berni gyere, mindenki csak rád vár! – kopogtatott az ajtón Nico, én pedig kifújva az orrom kihúztam magam és egy mosoly mögé rejtettem a bennem kavargó zűrzavart, amikor a kezem lenyomta a kilincset...

***

Az ebéd után még mindig azon mosolyogtam hitetlenkedve, hogy Lele percek alatt mennyi ételt magába gyűrt mellettem, míg én jó, ha egy szelet isteni finom steaket teljes egészében megettem A mutatvány a társaság tagjainak nem volt új, kivéve Gonzalot, akinek még a szája is tátva maradt, amikor kikerekedő szemekkel bámult Lelére és a tekintete fel-alá vándorolt az üres tányér és a száját szalvétával törölgető lány arca közt. Céltalanul bolyongtam a házat körülvevő hatalmas udvarban és arra mentem, amerre a lábam vitt. Valahol a kert végében az emberek ismét mindenféléről kezdtek el beszélgetni, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá, hogy ebben részt vegyek. Még mindig a fürdőszobai jelenet járt a fejemben és egyedül sétálgatva próbáltam rendezni a gondolataim. Végig azt hajtogattam magamban, hogy amint alkalmas lesz a pillanat, elhadarom a vallomást és túl is leszek az egészen, viszont attól féltem, hogy ha elhadarom, abból egy szót sem értene meg, még egyszer pedig kizárt, hogy elismételjem. Egyszer csak egy üvegajtóhoz értem, amely egy olyan helyiségbe vezetett, ahol rengeteg növény zöldellt és szebbnél szebb virágok lógtak a mennyezetre aggatott kaspókról. Az egyik sarokban kis gereblye, ásók és egy öntözőkanna árválkodott, a falba vert szögre pedig egy zöld színű slag volt akasztva. A helyiség közepén egy kerti asztal állt és ahogy beljebb értem az asztalhoz tartozó egyik széken ülve Gonzalot pillantottam meg. Egy fél literes Coca Cola volt előtte az asztalon, aminek a címkéjét próbálta meg leszedni. Ahogy még közelebb értem hozzá véletlenül belerúgtam az egyik földön heverő kisebb locsolókannába, ami visszhangot vetve a helyiségben felborult.

-         Már azt hittem, hogy Titi meg Flor követett. – fújt egy nagyot miután kiléptem az egyik nagyra nőtt szobanövény takarásából.

-         Az a két lány kicsit sok néha. – jegyeztem meg. – Nem baj ha leülök? – kérdeztem mire bólintott, hogy nyugodtan, én pedig helyet foglaltam a másik széken.

-         Nekem mondod? Szabályosan úgy kellett elmenekülnöm tőlük. – nézett maga elé fintorogva - De te mit csinálsz egyedül?

-         Úgy éreztem, hogy jól fog esni egy kis csend. Gondolkoztam.

- Berni, szerintem te túl sokat gondolkozol. Még akkor is az eszedet akarod használni, amikor a szívedre kellene hallgatnod. – jegyezte meg, aztán a szájához emelte a kólát. Gonzalonak fogalma sem lehetett róla, hogy mi nyomja ennyire a lelkemet, mégis a dolgok elevenére tapintott ezzel a két mondattal. Az asztalra könyökölve megbabonázva néztem, ahogy  nyelés közben mozog az ádámcsutkája és elvéve a szájától az üveget lehunyt szemmel sóhajt egyet. A látványtól a szívem össze-vissza kezdett kalimpálni és éreztem, hogy ég az arcom, mégsem bírtam levenni a szemem az argentinról. Vele szemben ülve még jobban éreztem az egyszerre kínzó és mámorító édes gyötrelem ízét, amelyet szerelemnek hívnak. Kábulatomnak az ajtó csukódásának hangja vetett véget. Zavartan húztam ki magam és hátradőltem a széken, hogy ezzel is növelhessem a távolságot kettőnk közt, azt remélve, hogy ezzel egyenes arányban fog csökkenni az az égő fájdalom is a mellkasomban, amit mindig ott érzek, ha az argentin közelében vagyok. Az égő fájdalom, amit az okoz, hogy hiába vágyok az ölelésére, a csókjára, hogy csak engem szeressen, mégsem kaphatom meg...

-         Most épp mire gondolsz? – kérdezte meg a csatár.

-         Van egy titok, amit nem árulhatok el, mert nem csak az én titkom, viszont félek attól, hogy mi lesz a következménye, ha lehull róla a lepel. Ehhez a titokhoz kapcsolódóan nekem van egy feladatom, de nem tudom elvégezni. Ez aggaszt...eddig nem volt vele bajom, de egy idő óta valahogy....képtelen vagyok rá, hogy hozzákezdjek. – kezdtem el virágnyelven magyarázni az írói munkásságomról, amiről még mindig hallgatnom kellett.

-         Stop! – tolta arrébb a kólásüveget az asztalon – Ezt most magyarázd el nekem kicsit érthetőbben és havi részletekre bontva, mert nem értek egy szót sem.

-         Figyelj! – dőltem előre a széken - Van egy titkom, amit néha legszívesebben mindenkinek elújságolnék, néha viszont félek, hogy mi lenne belőle, ha kiderülne. Viszont nem árulhatom el senkinek sem, amíg más nem hatalmaz fel rá, mert lényegében nem csak az én titkom.

-         Eddig értem. Tudsz valamit, amit szeretnél elmondani, de nem teheted meg, amíg az a másik nem engedi meg neked. Na de hogy jön ehhez a feladatod?

-         Ha elvégzem a feladatot, mindenki megtudja, hogy mi volt az a titok, de nem tudok hozzákezdeni, ez idegesít.

-         Ezt még mindig nem értem.

-         Ha kiderül, megérted.

-         Valakit megöltél? Hozzam a lapátot? Elássuk?

-         Olyan lökött vagy Gonzalo! – nevettem fel.

- Végre nevetsz. – jegyezte meg egy szívdöglesztő mosoly kíséretében, mire én kissé lejjebb biggyesztettem a szám szélét és az asztalon lévő kólát kezdtem bámulni. – Berni, nem tudom mi az a titok és mi a feladatod, de biztos vagyok benne, hogy meg tudod csinálni. Fel a fejjel! – nyúlt a kezem után és ujjbegyével végigsimított az ujjaim végein. Lassan felemeltem a fejem és az argentin kedves tekintetével találtam szembe magam, ahogy kíváncsian fürkészi az arcomat. Éreztem, hogy elfátyolosodik a tekintetem, de nem akartam sírni. Gonzalo előtt nem. Irtózatos erővel tört rám a vágy, hogy eláruljam neki azt, ami igazán bánt és számtalan álmatlan éjszakát okozott már hónapok óta. Ami miatt olyan sokszor ültem a földön és sírtam, hányszor szerettem volna a fejem a falba verni és a szívem egy dobozba téve elrejteni, hányszor próbáltam elfelejteni és mégsem tudtam kitörölni az érzést a belsőmből, de egy hang sem jött ki a torkomon. Aminek köszönhetem a szépen ívelő írói karrieremet, amit boldogan eldobtam volna Gonzalo egyetlen szerelmes pillantásáért és egyetlen csókjáért, de mégis megnémultam, mert túlságosan lekötött, hogy a szeméből próbáljak olvasni. Kristálytisztán éreztem a levegőben, hogy valami megváltozott. Mintha másként nézett volna rám ott a növények és virágok közt ülve, de már abban sem voltam biztos, hogy nem csak beképzeltem magamnak.

-         Ugye nem csak ez bánt? – kérdezte meg megtörve a közénk beálló csendet.

-         Erről nem szeretnék most beszélni, ne haragudj! – szedtem össze minden erőmet és felpattantam a székről. Pár szökkenéssel az ajtónál teremtem , de lenyomva a kilincset, az ajtó nem nyílt ki. Elkezdtem rángatni, de akkor sem akart nekem engedelmeskedni.

-         Bezárták? – jött oda Gonzalo is és párszor kiabált, miközben az ajtó üvegén kopogtatott, de senki sem jött arrafelé. Úgy éreztem, hogy elpárolgott az összes erőm, de valahonnan még annyi tartalékot előszedtem, hogy ne kezdjek el zokogni. Lassan lecsúsztam a földre az ajtónál mit sem törődve azzal, hogy piszkos lesz-e a ruhám vagy nem. – Berni, – guggolt le mellém - ugye nem vagy klausztrofóbiás?

-         Nem – ráztam meg a fejem tagadólag – Legalábbis eddig még nem zártak be sehová sem.

-         Ezt is el kell kezdeni valamikor – vonta meg a vállát, aztán odalépett az asztalhoz és magával hozta a kóláját. – Kérsz? Már ha nem zavar, hogy én már beleittam.

-         Köszönöm! – néztem hálásan az argentinra és elvettem tőle az üveget, amiből nagyot húztam, miközben próbáltam elráncigálni a gondolataim attól a ténytől, hogy előttem a csatár szája ért utoljára ehhez az üveghez. – Ez jól esett. – nyújtottam vissza neki.

-         Biztos nem akarsz arról a másik dologról beszélni? – kérdezte.

-         Gonzalo....én....már annyiszor.... – kezdtem neki a vallomásnak, de a torkomat szorongató gombóc hirtelen akkorára duzzadt, hogy képtelen voltam tovább visszatartani a sírást.

- Csss – vont magához az argentin – nyugodj meg! Sírd ki magad előbb! Előttem nem kell szégyenkezned miatta. – ölelt át egy kicsit szorosabban. A fejem a mellkasán nyugtattam és magam körül éreztem a két izmos karját úgy, ahogy számtalan éjjel elképzeltem. Az arcom amennyire csak tudtam belefúrtam a pólójába. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Képtelen vagyok tovább elviselni, hogy csak barátok vagyunk. Gonzalo kezeivel a hátamat simogatta és megnyugtató szavakat suttogott nekem, amelyek nagyon lassan kezdtek el hatni. Mire elcsendesedett a zokogásom, a szemeim vörösek lettek és megdagadtak, a sminkem szanaszét folyt, amiből jutott a focista pólójára is össze-vissza mázolva a világos színű anyagot és a hangom egész rekedtes árnyalatot kapott.

-         Jobban vagy most már? – kérdezte miután kibújtam az öleléséből és egy papír zsebkendőbe fújtam az orrom.

-         Igen...és látom tisztára összekentem a pólód. Bocsi! – tápászkodtam fel mellőle.

-         A pólót? Nem számít! Ezt ki lehet mosni. – jelentette ki miután megszemlélte a ruhadarabot és felállt ő is a földről. – Az most jobban érdekel, mi bánt ennyire? Mi a baj Berni? Rossz így látni téged.

- Gonzalo....én.... – kezdtem el habogni, amikor is meghallottam a kulcsot megfordulni a zárban –  Néhány hét múlva megkapod a választ. – hadartam el, aztán utat törve az ajtónál álló Lele és a vendégek közt a könnyeimnek szabad folyást engedve elrohantam. Soha nem voltam jó az érzelmeim kifejezésében, ezért mindent bepalackozva tartottam magamban...és ha végképp nem bírtam élőszóban elmondani, pedig úgy éreztem, hogy szétfeszít belülről, mindig is billentyűzetet ragadtam és megírtam. Alig vártam, hogy valahogy hazajuthassak és lefoglalva a repülőjegyet és a szállást elbújhassak egy kis mallorcai faluban, ahol senki sem ismer és nekilássak az ötödik regényemnek. Már tudtam miről fog szólni és vállaltam a kockázatot, ami azzal jár, hogy megírom a saját történetem...

Gracias Capitán!

Sziasztok!

Úgy terveztem eredetileg, hogy a folytatást hozom a Todo va a cambiarhoz, de az élet kegyetlenül áthúzta a számításaimat....Mivel a történeteim állandó főszereplője Gonzalo Higuaín, most, hogy immáron biztossá vált a távozása a Real Madridtól, szentelek neki egy bejegyzést, mert megérdemli...és mert könnyebb lesz talán az én lelkemnek is.

Még mindig nem tudom felfogni, hogy a következő idényben Gonzalo szíve felett nem a Real Madrid címere fog tündökölni és nem a királyi gárda sikereiért fog küzdeni, hanem egy másik csapatért. Ahogy elolvastam az első mondatait meccs utánról,  a lelkem egy darabja úgy tört milliónyi apró darabra, mintha minden egyes szava kemény sújtást jelentett volna rá. Higuaín egyike azoknak a játékosoknak, akik még tudják, hogy mit jelent a madridizmus és ezt minduntalan ki is mutatták, nem címercsókolgatással, hanem tettekkel. 7 évvel ezelőtt, egy decemberi napon egy tinédzsert mutattak be a Bernabéuban, mint a Real Madrid legújabb igazolását, június elsején este pedig a klub egyik csapatkapitánya búcsúzott el a riporterek gyűrűjében a második otthonától. Ő, aki mindenért megdolgozott, amit csak elért, de megérte a kemény munka, mert a világ egyik legjobb csatára lett, a borzas hajú, kusza fogsorú kiskrampuszból és szemem előtt vált nagy játékossá. Tudom ő ezt soha nem fogja elolvasni, de azért leírom: Gonzalo, mindent köszönök Neked! Köszönöm, hogy madridistaként, mindig úgy mentél ki a pályára, hogy kész voltál meghalni a mezért, akkor is mikor nehéz terhet cipeltél magadon! Köszönöm, hogy akkor is maradtál még egy évet, amikor máshol jóval magasabb fizetést ígértek Neked, mert Te tudod, hogy mi az a Real Madrid! Köszönöm, hogy soha nem adtad fel és a végsőkig küzdöttél! Köszönöm, hogy annyiszor reményt adtál, ami minden veszni látszott! Az utolsó percben lőtt góljaid, a harcias labdaszerzések, amikor mindenki más már feladta, a hősies hozzáállásod, amely annyi pontszerzést eredményezett, az Espanyol és az Osasuna elleni bajnoki győzelmet érő góljaid! Köszönöm az összes gólodat és gólörömödet, amelyek sokszor derítettek mosolyra, még akkor is, amikor a legmélyebben voltam! Köszönöm, hogy igazi csapatember voltál, aki a társai góljainak is úgy tudott örülni, mintha saját magad lőtted volna, nem hiába szeret téged mindenki a csapatból. Köszönöm, hogy még ha csak a tv közvetítéseken és a neten keresztül is, de megismerhettelek! Megismerhettelek, mint egy olyan játékost, akinél szerényebb és alázatosabb focistát még nem nagyon láttam. Akinek nincsenek botrányai, nem úgy él, mint egy celeb, mégis sokaknak kedvence lett a jószívűsége miatt, amiért mindig van pár kedves szava a szurkolókhoz és egyszerűen azért, mert JÓ EMBER. Így csupa nagy betűvel. Nem mindegyik kedvenc játékosomért fizettem dupla árat egy madridi útért, csak azért hogy élőben láthassam és nem mindenkiért  vállaltam volna egy reptéren töltött éjszakát a kontinens másik végében, csakis érted, mert Te kiérdemelted. Gonzalo, te több vagy nekem, mint egy futballista. Tisztellek a kitartásodért és örökké hálás leszek érte, hogy engem is megtanítottál küzdeni. Bár fogalmad sincs róla, de életem legnehezebb időszakában a Te góljaid jelentették a felhők közül kikandikáló napsugarat. Ha Te nem lettél volna, nem tudom, hogyan bírtam volna ki....el sem tudod képzelni mennyi erőt adtál és adsz még ma is. 7 éven át láttalak minden áldott hétvégén, ahogy magadra húzva a Real Madrid szerelését kifutottál a gyepre és bár ma még elképzelni sem tudom milyen lesz más csapat mezében látni Téged, most még a gondolatára is fájni kezd a szívem. Gyönyörű évekkel ajándékoztál meg engem és a Madrid szurkolókat, de ez a kaland - vagy hogy stílusos legyek ez a történet - itt véget ért. Gonzalo, egy hős vagy és példakép, ezért megérdemled, hogy bárhová is mész ezután ugyanúgy támogassalak, mint eddig. Hogy mögötted álljak és szorítsak a góljaidért. Most várni fog egy új ország, egy másik bajnokság, új kihívásokkal, ahol a legjobbakat kívánom Neked! Te nagy harcos vagy és hiszem, hogy ismét szárnyalni fogsz! Hiszem, hogy sokszor látni fogom még a gólok utáni boldog mosolyod és bebizonyítod minden kétkedőnek, hogy a világ legjobbjai közé tartozol. És talán egyszer még visszatérsz... Gonzalo Gerardo Higuaín, aki 7 év alatt, 6 trófeához segítetted hozzá a Madridot, 121 gólt szerezve 264 gyönyörű meccsen, hogy ezzel is 2698 nap alatt legendássá emeld a húszas mezt és saját magad.

Díjat kaptam

Helló!
A blogom ismét egy díjjal gyarapodott. Nagyon köszönöm Violet H. Westnek, Deveczkének, Alexának és Dorának az indokláshoz írt kedves szavakkal egyetemben! :)

A szabályok:

- Említsd meg, hogy kitől kaptad a díjat! 

- Válassz ki maximum öt! bloggert akiknek továbbküldöd a díjat, és utána röviden indokold meg, miért éppen ő érdemes szerinted erre a díjra! 

- Hagyj üzenetet a választottak blogján a díjról! 

- Végezetül válaszolj meg öt egyszerű kérdést, amelyek a következők:

1. Ki vagy mi inspirál Téged elsősorban abban, hogy blogot vezess/írj?

Leginkább egy-egy dal, de néha egy elejtett fél mondatból is pattan ki a fejemből egy-egy novella. 

2. Melyik a kedvenc dalod jelenleg, amelyet nap mint nap meghallgatsz? (előadó, számcím, youtube link)

Bíborszél - Ennyi volt ( nincs fenn olyan videó, amin az egész dal normálisan megvan végig )
Emmelie De Forest - Only Teardrops
Belle Perez - Hotel California

3. Ha választhatnál egy helyet a világon, hol élnél most a legszívesebben és miért?

Buenos Aires (Ugye Ibolya?:D ) Nagyon szeretem az argentin focit, az argentin tangót, az argentin embereket, a gyönyörű szép várost és még hosszasan sorolhatnám. :)  Bár ha Madridban élhetnék, azt sem utasítanám vissza. :D

4. Mi volt tegnap az utolsó gondolatod elalvás előtt?

Azt számolgattam, hogy mennyit kell még bírnom ott, ahol épp helyettesítek. Utálom....

5. Ha eltölthetnél egy estét egy híres emberrel (legyen élő vagy már elhunyt) kit választanál és miért pont őt?

Nehéz kérdés...Sok olyan ember van, akivel beszélgetnék, de tényleg. Olyan emberek, akik a saját területükön kiemelkedőt alkottak, akár szellemi területen, akár a sportban. Most akkor mondok egy focistát, csak hogy hű legyek magamhoz :) Batigol, azaz Gabriel Batistuta eddig ő lőtte a legtöbb gólt az Albiceleste színeiben. Még a jó múltkor valamelyik FFT-ban olvastam vele egy interjút, azóta még inkább megkedveltem, azt hiszem jót tudnék vele beszélgetni. :D

És akiknek továbbadom:

Vii - Az egyik legtehetségesebb író, akit ismerek. Nem nagyon láttam még nála kreatívabbat a bloggerek közt. Volt, hogy többször is elolvastam egy-egy fejezetét, szerintem ez mindent elmond. :) Szerintem érte mindenki rajong. :)

Brigi - Még ma is emlékszem, az első kommentjére a történetem egyik fejezete végéről és nagyon örülök, hogy akkor írt nekem egy kilométeres kommentet és később a facen is megkeresett. Nagyon sok mindenben hasonlít a gondolkodásmódunk és megtisztelt vele, hogy én lehettem az, aki először a Mi corazónt. Íz írásainak hangulata van, amit nagyon szeretek.Teljesen magam előtt látom mindazt, amit leír, néha még szabályosan az illatokat is érzem. hab a tortán, hogy ne csak jól ír, hanem jó barát is. :)

Shadow - Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is egy olyan történetek kezdek el olvasni, mint a Second Heartbeat, de rajongóvá tett. Gördülékenyen és szépen fogalmaz, az pedig külön csillagos ötös, hogy viszonylag sok szereplővel ír és ez nem egyszerű dolog. Nem tud elég hosszú fejezetet írni ahhoz, hogy beleunjak az olvasásába. Nagyon érett lány szerintem és amióta látta azokat a videókat még szimpatikusabb lett emberként is. :)
Nomi - Annyira örülök, hogy rátaláltam a blogjára annak idején! Vii mellett szerintem ő a másik legkreatívabb író. Nagyon szeretem ahogy ír, jól fogalmaz és az egészet úgy látom magam előtt, mint egy filmet. Azért pedig külön köszönet, hogy az Álmok útjánt olvashatom. :)
Klausz - A leglelkesebb író, akit csak ismerek. Az életműve Jókai összesét súrolja darabszámban és mégsem untam meg. :D Abban szerencsében van részem, hogy ő is kitüntetett a barátságával és végignézhettem, ahogy fejlődik az írásban. :) Írj jó sokat Csajszi! :)

Un sueno en realidad II. - 15. fejezet

Sziasztok!

Mára ígértem a fejezetet, hoztam is, igaz picit későn, de még ma fel akartam tenni, hisz holnap meccs lesz. :) Ez egy hosszú és sokszereplős rész lett, nem akartam képekkel megbontani, ez szerintem így kerek. Javier ismét felbukkan, aminek nem hiszem, hogy sokan örültök...de mi lesz vele? :D A fejezet vége...nos kicsit visszarepítelek titeket az időben, van egy babonám, miszerint fanfic-et csak úgy írok, hogy múltbeli eseményeket mesélek el, amelyek már megtörténtek a híres ember szereplőimmel kapcsolatban. Ennek oka az, hogy hiszek az írott és a kimondott szavak erejében is. Lehet, hogy hülyeség, de az én tapasztalatom szerint van benne valami. :) Na de nagyon elkalandoztam. Szóval Ki emlékszik Gonzalo első válogatottságára? Én nagyon is. :D  A "válogatott....Úristen....Argentína....Maradona...Sorsdöntő VB-selejtező" szavakat hajtogattam mint egy mantrát, amikor kiderült, hogy kerettag lett. Ezt így megtaláljátok a történetben is. :D Fiatalság...bolondság... :) Na de nem mondok többet a részről, csak jó olvasást kívánok hozzá és köszönöm a visszajelzéseket! :)

Még mindig szégyellem magam a kommentelés hiánya miatt...egyszerűen nincs időm olvasni sem. Hiába ülök le nem tudok annyit egyszerre elolvasni és nagyon le vagyok maradva, de remélem, hogy egyszer majd utolérem magam és nem csak a pipák számát növelem a történeteknél. Hiányoztok nagyon, a műveitek is, de sajnos nem lesz egy órával se hosszabb a napom, hogy beleférjen. :(

Puszilok Mindenkit!

Detti

Borongós őszi nap volt, amely tökéletesen illett az aznapi hangulatomhoz. Fáradtan rogytam le a fal tövébe, amikor szünetet tartottunk Guilloval próba közben. A verejték patakokban folyt rólam és ahogy lehajtottam a fejem, az orrom hegyéről rácsöppent a cipőmre. A lábaim görcsöltek és egyáltalán nem akartam semmi mást, csak a Gonzaloval közös ágyunkat, hogy lefekhessek és többet meg se kelljen mozdulnom, de erőt vettem magamon. Jauregui véresen komolyan vette ezt a felmérést és zokszó nélkül rúgta ki Ingridet, énektanár nélkül hagyva az iskolát. Élvezte, hogy ő kapta meg a jogot rá, hogy akár Carmen megkérdezése nélkül is rúghasson ki embereket, amihez a madridi junta egyetértően bólogatott. A veszekedések mindennaposak lettek a tanáriban, a családias hangulat eltűnt, helyette mindenki egyre feszültebbé vált, Juan pedig fontolóra vette, hogy benyújtja a felmondását. Alicíát nem érdekelte senki és semmi saját magán kívül, pláne azok nem, akiket kimondottan utált, mint például engem. Tudtam, hogy nekem a tökéletesnél is jobbat kell nyújtanom, különben ismét ott találom magam a szekrényem előtt, miközben hazafelé készülve kipakolom azt, mert nem lesz rá többet szükségem. Minden áron meg akartam mutatni Alicíának, hogy mennyire jó táncos vagyok, talán saját erőmön és tudásomon felül is. A fejem még mélyebbre hajtottam a felhúzott térdeimre, miközben a tarkómon összekulcsoltam az ujjaim. Szinte kézzel foghatóan éreztem azt a hatalmas nyomást, amit a megfelelési kényszer helyezett a vállaimra.

-         Alejandra, fejezzük be mára! – terített egy törülközőt a hátamra az időközben visszaérkező Guillo, aki szintén hasonlóan kimerült volt az állandó próbáktól, mint én. – Jó lesz ez! Sikerülni fog, hidd el!

-         De nem jó! Ennél sokkal több kell! – ráztam le magamról a textildarabot és feltápászkodtam a parkettről.

-         Az előadásmódot megér egy tízest, a lépéssorok tökéletesen mennek az akrobatikus figuráidat nézve pedig én félek, hogy kitöröd a nyakad. Nem értem, hogy miért akarsz ennél is többet. – helyezkedett törökülésbe a partnerem és választ várón nézett rám.

-         Én akkor is többet várok magamtól! – csattantam fel és a két ujjammal a homlokomat kezdtem el masszírozni – Jauregui is többet akar majd látni a vizsgáján. Még mindig egy elefántnak érzem magam a porcelánboltban.

-         Alejandra, szinte repülsz a parketten! Mit akarsz még? A gravitációt és a fizika törvényeit nem hazudtolhatod meg! Jauregui nem fog kirúgni, érted? Nem egyedül dönt ebben a  kérdésben, Carmennek pedig nem kell bizonyítanod. Azért hívott vissza, mert te vagy a legjobb! Velem együtt természetesen. – tette hozzá egy magabiztos mosoly kíséretében.

-         A szerénység még most sem az erősséged. – mosolyodtam el én is. – Tudom, hogy Carmen tisztában van a képességeimmel, de Alicia mögött ott áll az egész tartományi tanács. – sóhajtottam fel.

-         Gond nélkül venni fogod az akadályt. Tudom – tápászkodott fel a földről Guillo.

-         Te menj el nyugodtan, én még gyakorlok egy kicsit. Van még időm addig, mire Javier ideér. – sandítottam az órára.

-         Pihenj egy kicsit! Nem akarom, hogy megint túlhajtsd magad.

-         Alejandra, eszedbe ne jusson megint 12 órákat egyhuzamban letáncolni, különben én cipellek el innen! Már megint teljesen le akarsz gyengülni? Nem volt elég a múltkori? – lökte be az ajtót Ana és letett a terem közepére egy fél karton üveges ásványvizet. – Gondoltam egy kis frissítő jót fog tenni.

- Köszönjük! – mondtuk egyszerre a táncpartneremmel, aztán mind a ketten elvettünk egy üveggel. Ahogy kezembe kaptam az éltető és frissítő nedűt, rögtön lecsavartam a kupakját és inni kezdtem. Guillo elköszönt mind kettőnktől és ahogy elment mellettem még megérintette a vállam, jelezve, hogy a közelben marad. Válaszul én bólintottam még mindig az üvegből kortyolgatva. Ana velem szemben ült le a földre és türelmesen megvárta, míg befejezem az ivást. Ahogy letettem az üveget a kézfejemmel töröltem meg a szám.

-         Hogy bírod?

-         A felkészülést vagy a táncot Javierrel?

-         Mind a kettőt.

-         A felkészüléssel jól haladunk. Az egyéni koreom kész és akár álmomból felkeltve is el tudom táncolni, Guilloval pedig tökéletesen haladunk, bár én nem vagyok megelégedve saját magammal. – vágtam egy keserű fintort – Javier...na az egész más tészta.

-         Nem tudom elhinni, hogy Jauregui rákényszerít erre a táncra! Ez kegyetlenség...

-         Megmondta, hogy vagy vállalom vagy kirúg.

-         De nem zsarolhat a kirúgással! Amikor az a görény....az a féreg.... – kereste a szavakat.

-         Nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy mégis csak megpróbáljak ellent mondani Alicíának, de nem teszem meg. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, valamit ki fog találni és egy héten belül eltávolít a tanári karból, ha ellenszegülök. Értsd meg, szükségem van erre az állásra! Gyűlölném a tehetetlenséget...és azt se akarom, hogy kitartott legyek. Na meg az után, hogy megbuktam a színpadon kell, hogy legyen valami, amiben még sikereket tudok elérni. Nem olyat, amiért kupákat adnak....olyat, amit a tanítással el lehet érni. A saját szememmel látni a csodát, ahogy ezekből a diákokból a kezem alatt igazi táncosok formálódnak. Ezért elviselem azt, hogy Javierrel kell táncolnom.

-         Tudom, hogy elviseled, de meddig? És Velasco meddig viselkedik veled normálisan?

-         Addig viselem el, amíg Javier nem erőszakoskodik.

-         Ez a gerinctelen féreg soha nem fog megváltozni... Nagyon félek, hogy megint próbálkozni fog és ha akkor nem lesz ott senki, hogy megvédjen tőle, mit teszel?

-         Megpróbálom megvédeni magam. – álltam fel az ültömből és két kézzel rátámaszkodtam a balettkorlátra.

-         Alejandrám, ígérd meg nekem, hogy nagyon vigyázol vele! Nagyon rossz érzésem van és aggódok érted. – lépett oda hozzám Ana és megölelt. – Lemondjam a vacsorát Sergioval és inkább maradjak?

-         Ana, már rátok fér, hogy egy kicsit kettesben legyetek. Menj nyugodtan, Guillo itt marad és én is megígérem, hogy vigyázni fogok vele.

-         Biztos? – kérdezett vissza bizonytalanul.

- Persze. – bólintottam mosolyogva, mielőtt elköszönt tőlem. Figyeltem a terem folyosó felőli üvegfalán keresztül, ahogy a lépcsőig sétál, aztán lassan lépdel rajta lefelé egyik fokról a másikra, mígnem teljesen eltűnt a szemem elől. A folyosó végén a tanáriból világosság szűrődött ki. Kinyitva az ajtót kidugtam a fejem a résen és láttam, hogy odabenn Guillo pakol valamit. Ismét becsukva az ajtót végigfeküdtem a fal mellé állított zsámolyokon. Lehunytam a szemem és próbáltam lazítani. Nem akartam mondani Anának, hogy valójában minden egyes próba előtt rosszullét kerülget. Hogy valójában rettegek attól, ha kettesben kell lennem vele. Nagyon nehezen bírtam, hogy Javierrel kell táncolnom és próbáltam a lehetőségekhez mérten csökkenteni a testünk érintkezési pontjait, de mivel mi épp tangót táncoltunk ez majdnem kivitelezhetetlen volt, ráadásul minden egyes lépésnél attól tartottam, hogy Velascoból előtör az igazi énje, aminek nem is mertem a következményeire gondolni. Tisztában voltam vele, hogy a tangót, mint táncot külön kell kezelni a többi verseny és klubtánctól. Annyira egyedi, hogy nem lehet beskatulyázni. Ha a sentimiento tango egyszer megfertőz, onnantól akárhányszor meghallod, mindig teljesen birtokba veszi a lelked és megérint. Valahová egész mélyre is eljut, oda ahol az érzések és az ősi ösztönök találkoznak és képes előcsalogatni a szenvedélyes, vad és féktelen énünket is. A világon ennél jobb afrodiziákumot még nem találtak fel, mint egy vérforraló tangó. Igyekeztem kerülni, minden olyan lépést és figurát, ami egy kicsit is képes lehet rá, hogy Javierben felébressze a vágyat, de vele soha nem lehettem elég óvatos. Hiába teltek el hónapok azóta a Palacio Deportesbeli délután óta, Velasco még mindig engem akart én pedig a gondolatától is rettegtem, hogy egyszer így vagy úgy sikerrel jár. A teremben síri csend honolt így éktelenül hangos zenebonának tűnt, amikor a mobilom az ősrégi csengőhangomat kezdte el játszani. Felugrottam a zsámolyokról és odasétáltam a sarokba ledobott hátizsákomhoz, amiben a telefonom rejtőzött. Meg sem nézve, hogy ki hív a fülemhez emeltem a mobilt.

-         Alejandra Várady

-         Itt meg a Real Madrid húszasa  – nevetett a vonal másik végén Gonzalo. Ahogy meghallottam a hangját és becsuktam a szemem egy pillanatra, magam előtt láttam a focistámat, amitől azonnal nyugalom áradt szét a belsőmben.

-         Örülök, hogy felhívtál. – sétáltam kicsit arrébb és háttal nekidőltem a falra szerelt korlátnak.

-         Most már kicsit elkezdtél hiányozni, gondoltam megkérdezem, hogy mikor végzel...

-         Még egy próbám van ma. – sóhajtottam egyet.

-         Nem mondhatod le? Valamit szeretnék mondani...meg mutatni. – hadarta lelkesen. Valami nagyon jó hírt kaphatott.

-         Gondolom nem fog elszaladni addig, amíg hazaérek.

-         Egész nap itthon ülök azzal az ... izével és tűkön ülve várom, hogy elújságolhassam neked.

-         Hát akkor mondd el most!

-         Nem lehet, különben is azt akarom, hogy lásd!

-         Gonzalo... – sóhajtottam még egyet a telefonba.

-         Hallom a hangodon, hogy fáradt vagy. – vált komollyá a hangja.

-         Semmit sem szeretnék jobban, mint hazamenni és pihenni, de nincs már sok időnk Jauregui vizsgájáig, muszáj gyakorolnom.

-         Az viszont nem fog használni, ha a végkimerülésig hajtod magad és egy idióta vagyok, ha ölbe tett kézzel végignézem, amint kikészíted magad!

-         Gonzalo...a vizsga után pihenek, megígérem, de addig muszáj próbálnom!

-         Aggódom érted...

-         Bízz bennem, ki fogom bírni! – válaszoltam magabiztosan, talán még kicsit ki is húztam magam.

-         Tehetek mást?

-         Csak annyit, hogy szeretsz.

-         Kérés nélkül is a nap 24 órájában.

- Ahogy én is téged. – mosolyodtam el, aztán ránéztem a faliórára és elbúcsúztam az argentintól. Megnyomva a piros gombot, elvettem a fülemtől a kis készüléket és a felsőmbe töröltem a kijelzőjét. Ahogy felnéztem, Javiert pillantottam meg a terem közepén állni. Kezét keresztbe fonta a mellkasa előtt és idióta vigyorral az arcán figyelt engem. A cuccait már rég lepakolta a zsámolyokra és táncra készen várta, hogy befejezzem a telefonálást. Olyan halkan érkezett meg, hogy semmit sem vettem észre belőle. Azt sem tudtam, hogy régóta állt-e ott. Gyors léptekkel a táskámhoz mentem, hogy eltegyem a telefonom, de mindvégig magamon éreztem Velasco tekintetét.

-         Kitalálom....Gonzaloval beszéltél. Guillermot már dobtad miatta.

-         Fogalmad sincs róla, hogy mi történt köztünk, úgyhogy inkább fogd be! – néztem rá dühösen, miközben becipzároztam a hátizsákom.

-         De van egy ötletem! Guillermoval akartad pótolni Gonzalot.

-         Elkezdhetnénk a próbát? – álltam meg előtte. Minél előbb túl akartam lenni a szükségtelen rosszon, vagyis a próbán Javierrel - Nem vagyok kíváncsi rá, hogy miket fantáziálgatsz össze a magánéletemről.

-         Az sem érdekel, hogy rólad miket fantáziálgatok össze? – nézett rám egy pimasz, felsőbbrendű mosollyal az arcán.

-         Tartsd meg magadnak a mocskos ábrándjaidat!

-         Pedig nagyon érdekesek...felkészülhetnél rá, hogy mit fogok tenni veled, ha egyszer rájössz, hogy mennyit is érek én.

-         Azt már most is tudom. Annyit sem mint egy kosár záptojás.

-         Ma nagyon morcos vagy, nem is lehet veled beszélgetni.

- Akkor végre lezavarjuk ezt a próbát? – kérdeztem ingerülten. Javier nem válaszolt semmit sem, csak odalépett a HiFihez és betette a tetejére kikészített CD-t. A távirányítót magához véve visszajött a terem közepére, elindította a Libertangót és a tánc alappozíciójába álltunk, hogy aztán lépegetni kezdjünk a zene hangjaira. Ragaszkodtam hozzá, hogy az új irányzathoz hű legyen a koreográfiánk, mert abban nem kell annyit szoros közelségben lennem vele. Ahogy a zene a végéhez ért, én rögtön távolabb is léptem a partneremtől és lehajoltam a vizemért. A lépésekkel itt sem volt baj, de valami hiányzott belőle. Nagyon száraznak és amatőrnek hatott az egész táncunk, ami engem zavart, de ez volt életem első olyan tangója, amin jobban szerettem volna gyorsan túl lenni, mint tökélyre fejleszteni.

-         Ebből teljesen hiányzik a szenvedély. – csóválta meg a fejét a partnerem. Keresztbe tett karokkal támaszkodott neki a balettkorlátnak.

-         Lehet…de tudod borzasztó nehéz előadnom, hogy a gyűlöleten kívül mást is érzek irántad, miközben bele tudnálak fojtani ebbe az üveg ásványvízbe. – replikáztam felmutatva neki az üveget.

-         Díjazom az őszinteséged…Viszont valamit mondok neked: Utálhatsz amennyire akarsz, de tudod ahhoz a dologhoz mind a ketten kellettünk és ha jól emlékszem nem nagyon tiltakoztál. Ha nem nyit be a szívszerelmed, akkor be is fejeztük volna, amit elkezdtünk.-jegyezte meg gunyorosan és furcsa fény villant meg a szemében.

-         Az akkor ott befejeződött és nem is lesz folytatása. Ezt pedig itt és most fejezzük be, inkább a táncot vitassuk meg! - vágtam hozzá a törülközőmet mérgemben, amit elkapott.

- Jó, akkor beszélgessünk a táncról! – csapta össze a tenyereit - Olyan érzés veled tangózni a hülye szabályaid miatt, mintha anyám vasalódeszkájával táncolnék. Tudod ezt a táncot nem arisztokrata kislányok táncolták a bálteremben…ha ezzel állunk elő Jauregui mind a kettőnket úgy kirúg innen, hogy a lábunk sem éri a földet, nekem pedig kell ez az állás. Szóval ha tetszik, ha nem, megszegem a szabályaid! - hajtogatta össze gondosan a törülközőmet Javier. Kénytelen voltam igazat adni neki, miután jobban belegondoltam és beleegyeztem, de majdnem remegett a térdem, annyira ideges voltam attól, hogy lesznek-e következményei, ha többet engedek meg neki. Ezen az egy táncon is elbukhatom az állásom... Újra beálltunk a kezdéshez és elkezdtünk táncolni. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy a „halálosan-szerelmes-vagyok-beléd” arckifejezést magamra tudjam erőltetni és ne vágjam pofon néhány kicsit pikánsabb figura elvégzése közben vagy után. A második tánc után abba akartam hagyni a próbát és végre hazamenni, de Javier ragaszkodott ahhoz, hogy még egyszer táncoljuk el. Még mindig nem volt elég jó neki a táncunk. A mielőbbi szabadulás reményében nem kezdtem vitába, energiám sem lett volna, hogy üvöltözni kezdjek Velascoval, ezért szó nélkül a helyemre álltam. Mivel már alig álltam a lábamon, már utolsó erőtartalékaimat kezdtem felemészteni. Úgy gondoltam, hogy ha azt csinál, amit akar és teljesen átadom neki a vezetést, akkor végre teljesen elégedett lesz az eredménnyel és mehetek haza Gonzalohoz. Kinéztem belőle, hogy ha akkor sem felel meg neki az eredmény, akkor addig szekíroz a próbateremben, amíg össze nem esek a fáradtságtól. Az is biztosan a kedvére való lett volna. Javier viszont hamar felmérte a helyzetet, mivel nem hülye érezte, hogy a vezetés az övé. Pofátlan módon ki is használta helyzetet. Ezzel még nem is lett volna baj, hogy ha a zene végeztével szépen elenged. De nem tette. Az utolsó lépéseivel úgy vezetett, hogy a sarokban álljunk meg, ahová majdnem be is szorított. A térdem remegett és a gyomrom egész apróra zsugorodott össze. Szerettem volna kiáltani, de nem jött ki egy hang sem a torkomon, ahogy megpillantotta Javier arckifejezését. Féltem tőle és az undor, amit éreztem iránta most csak még nagyobb lett, de vettem egy mély levegőt és elhatároztam, hogy felülkerekedek a félelmen, a fáradtságon és mindenen, hogy meg tudjam védeni magam tőle. Egyedül voltam ebben az épületszárnyban vele, lényegében azt tehetett volna velem, amit akart, de nem akartam hagyni magam, bár csökkentette az esélyeimet, hogy úgy helyezkedett, hogy a mozgásban is gátolt, amennyire csak tudott.

-         Na cicám minek nem lesz folytatása? – hajolt hozzám közelebb, miközben még erősebben szorította meg a csuklóm. – Eljött a napja, hogy befejezzük a kettőnk dolgát. Tudom, hogy te is szeretnéd.

- Ha nem engeded el azonnal, most rögtön megdöglesz! – nyitotta ki nagy elánnal az ajtót Gonzalo. Fél kezével az ajtót fogta és úgy fújtatott akár a corridára menő bika, hogy a következő pillanatban már Javier mellett teremjen és arrébb rántva beverhessen neki egyet. A spanyol megkapaszkodott a balettkorlátban és kézfejével megtörölte az orrát, amitől az véres lett. Javier még jobban bedühödött a vér láttán és nekitámadt Gonzalonak és földre vitte, ahol tovább folytatták a verekedést. Hol egyik, hol másik volt felül és szinte követhetetlen volt, hogy ki ad nagyobbakat a másiknak, de szerettem volna azt hinni, hogy Gonzalo jobban osztja Javiert. Velasco odakóválygott a balettkorláthoz és az arcát nyomogatta, miközben az argentinom tudomást sem vett arról, hogy milyen sérüléseket szerzett. A lépéseit dörgően visszhangozta a terem, amikor odament Javier mögé és ellökdöste az ajtóig, hogy kihajítsa rajta.

-         Most még elmegyek Higuaín, de egyszer eljön a napja, amikor nem leszel ott, hogy megakadályozz! – állt meg a lépcső tetején Javier.

-         Előbb foglak megölni, mint ez eszedbe jutna! Ha még egyszer meglátlak Alejandra közelében meg is fogom tenni!

-         Ha eltörted az orrom, feljelentelek!

- Meséld el a rendőröknek azt is, hogy miért törtem el! – vágta be az ajtót és odasietett hozzám. Fél kezem a korlátom nyugtattam és még mindig az előbbi néhány perc hatása alatt voltam. A szám széle remegett, a szememben gyűltek a könnyek és a térdem másodpercről másodpercre egyre kocsonyásabbá változott, míg egy idő után már nem bírtam tovább és az előttem álló argentinom karjaiba estem. Gonzalo lassan lecsúszott a földre velem és szorosan magához ölelt. Az arcom az ingébe temettem és hagytam, hogy sírás formájában kijöjjön belőlem az elmúlt percek összes feszültsége. Hagytam, hogy körüllengjen az illata, hogy körbefonjon a két erős karja és érezhessem a teste melegét. Mikor elapadtak a könnyeim felemeltem a fejem és ránéztem az argentinomra.

-         Ettől akartalak megvédeni. – simogatta meg az arcom. – Valami azt súgta, hogy ide kell jönnöm és de jó, hogy hallgattam rá!

-         Ha nem jössz ide....ha...

-         Css! Vége van! – cirógatta meg ismét az arcom – Nem bánthat. Itt vagyok veled.

-         Most menjünk haza, jó? – kértem elgyötört hangon.

-         Persze. – bólintott.

-         Te vérzel? – érintettem az ujjam az állához, ahová egy vékonyka piros csík vezetett.

-         Semmiség az egész! – legyintett.

-         Azért mossuk le, gyere! – tápászkodtam fel és kézen fogva Gonzalot az öltözőbe kísértem. Elővettem egy törülközőt és megnyitottam az egyik csapot a mosdókagylóknál, aztán bevizeztem a textildarabot. Kicsit remegő kezekkel hajtottam össze úgy, hogy a sarkával le tudjam törülni a vért a szája sarkától egészen az álláig.

-         Nyugodj meg Alejandra! Nem engedem, hogy bármi bajod essen. – fogta meg gyengéden a csuklóm, de felszisszentem, mire megfordította a karom és meglátta rajta Javier keze nyomát. – A szemétláda! – csattant fel. – Utána megyek és tényleg megölöm! – szorult ökölbe a keze.

-         Gonzalo, ne beszéljünk erről többet ma! Menjünk haza! – tettem a kezem az övére.

- Rendben. Segítek összeszedni a cuccaid és indulhatunk is. – nézett rám egy apró, bátorítónak szánt mosollyal a szája szegletében, aztán átfogta a derekam és magához húzva először csak egy lehelletnyit érintette ajkait az enyémhez, aztán teljesen birtokba vette a szám a sajátjával. A csókja is elég volt hozzá, hogy ha csak néhány mámorító percre is, de elfelejtesse velem a próbán történteteket. Ahogy megéreztem az ajkai bársonyos érintését és lehunytam a szemem, elhittem, hogy most már védve vagyok minden rossztól. – Szeretlek! – suttogta, aztán félresimította egy hajtincsemet és visszament a próbaterembe, hogy minden cuccom bedobálja a nagy táskába. Visszafordultam a mosdókagyló felé és megnyitva a csapot, egy kis hideg vizet locsoltam az arcomra és ahogy megtöröltem egy törülközővel, Gonzalo állt meg az ajtóban, kezében a táskámmal és hátizsákommal. Nem volt erőm és eszembe sem jutott, hogy előkeressem a kabátom, így az argentinom terítette a hátamra a sajátját, amíg kiértünk a térre az iskola épületéből. A sötét fellegek eltakarták az ezüst fényű holdat a gyémántként ragyogó csillagokkal együtt a szemünk elől és a kézfejem egy esőcseppet éreztem meg. Úgy éreztem, hogy az időjárás is a saját lelkiállapotomhoz alkalmazkodik. Csendben ültem be az autóba, a fejem pedig az ablaküveghez nyomtam. Időközben az eső szakadni kezdett és és a cseppek gyors egymásutánban folytak végig az üvegen, ahogy keresztülhajtottunk az esti fényekbe öltözött spanyol fővároson. Gonzalo aggodalmas pillantásokat vetett felém, de nem igazán tudta, hogy mit mondjon, csak ha pirosat kaptunk a kezébe vette az enyémet és megcirógatta  amiért egy halvány mosollyal jutalmaztam. Szinte észre sem vettem, hogy mikor fordult be a Calle Peña Del Solra, csak akkor eszméltem fel, amikor már a garázsba gurult be az Audival az idénre kapott R8 mellé. Kiszállva az autóból én is hátramentem a kocsi mögé, hogy bevigyem a cuccaim. Kivettem Gonzalo kezéből a hátizsákom és bevittem a házba, ahová a csatárom is követett. A szokott helyére tettem le, az egyik falba épített szekrény középső polcára és az egyik fogasra akasztottam rá az argentinom kabátját, aztán ledobtam magam a kanapéra. Ahogy végignéztem magamon, csak akkor vettem észre, hogy még csak át sem öltöztem és valószínűleg bűzlök miután még csak le sem zuhanyoztam, pedig nem egy órát táncoltam végig. Éreztem, amikor besüppedt mellettem a kanapé és leült Gonzalo is.

-         Emlékszel, hogy nagyjából egy éve azt mondtad nekem, hogy én vagyok a te angyalod? – néztem rá az argentinra, aki mosolyogva bólintott és várta a folytatást – Én akkor nem tettem semmi különöset, te viszont megvédtél engem. Az én őrangyalom te vagy.

-         De igenis tettél. – vont magához én pedig ismét élvezettel temettem az arcom az ingébe – Mellettem voltál és szerettél. Ezek nagy dolgok. Amíg melletted vagyok, mindig meg is foglak védeni és ha kell még százszor törlöm fel Velascoval a padlót, ha ez az ára annak, hogy békén hagyjon végre. Egyébként hosszú távra terveztem veled.

-         Mennyire hosszúra? – helyezkedtem el úgy, hogy a szemébe tudjak nézni.

-         Nagyon – hajolt lejjebb, hogy megcsókolhasson. – és még ennél is több és hosszabb éjszakára. – puszilta meg az orrom, amitől nevetnem kellett. Ahogy elfordítottam a fejem a szemem megakadt az asztalon heverő borítékon és az alatta heverő A4-es papíron. Gyorsan kibontakoztam az argentinom ölelő karjaiból.

-         Az mi? – mutattam rá a levélre.

-         Ezt szerettem volna megmutatni. – hajolt előre és elvette az asztalról, majd a kezembe nyomta a papírt. – Olvasd el! – Kíváncsiságom a tetőfokára hágott, így szinte kitéptem a kezéből a lapot, hogy mohón olvasni kezdjem. A bal kezem a szívemre szorítottam, amikor megpillantottam a fejlécet és eltátottam a szám is. A papírra csak néhány sor volt írva, de minél rövidebb volt a hivatalos szöveg, a szívem annál hevesebben dobogott a boldogságtól. Amint végeztem az olvasással rögtön Gonzalo nyakába borultam és hirtelen azt sem tudtam, hogy gratuláljak, megcsókoljam vagy átöleljem-e.

-         A válogatott....Úristen....Argentína.... – hajtogattam majdnem önkívületben még mindig átfogva Gonzalo nyakát.

-         Ha oda akarsz kilyukadni, hogy játszhatok-e, azt még nem tudom, de igen, benne vagyok a keretben. – nevetett.

-         Argentína...Maradona...Sorsdöntő világbajnoki selejtező. Ezt mi a manóért nem mondtad a telefonba???!!!

-         Mert sokkal viccesebb élőben látni a reakciód.

-         Seggbe rúglak, de csak miután kiszorítottam belőled a szuszt és össze-vissza csókoltam azt a ronda képed. – fogtam a két kezembe az arcát.

-         Ronda képemet? – kérdezett vissza tettetett felháborodással.

-         Azt az argentin válogatott ronda képedet. – nyomtam egy hatalmas puszit a szájára. – Annyira, de annyira büszke vagyok rád!

-         Jössz majd velem, ugye? – simított ki egy tincset az arcomból.

- Az első sorba kérem a jegyet a Monumentalba és Montevideoba is el fogok menni. – jelentettem ki egy hatalmas mosollyal az arcomon. Hosszú hónapok óta vártuk már, hogy egyszer most már neki is csomagolni kelljen, amikor a csapattársai válogatott meccsre utaznak és végre eljött ez a nap is. Akármilyen borzalmas is volt a napom, el is felejtettem mindent, ahogy a kezembe fogtam a hivatalos értesítőt, arról, hogy mikor kell jelentkeznie a válogatott edzőtáborában. Lehunyt szemhéjaim mögött pedig már ott láttam magam Buenos Airesben, a Monumental hatalmas lelátóján, amint egy égszínkék-fehér csíkos mezben örömittasan ugrok talpra, amikor Gonzalo gólt lő és ezt hallva még a jó öreg Obelisco is táncra perdül...