Un sueno en realidad II. - 15. fejezet

Sziasztok!

Mára ígértem a fejezetet, hoztam is, igaz picit későn, de még ma fel akartam tenni, hisz holnap meccs lesz. :) Ez egy hosszú és sokszereplős rész lett, nem akartam képekkel megbontani, ez szerintem így kerek. Javier ismét felbukkan, aminek nem hiszem, hogy sokan örültök...de mi lesz vele? :D A fejezet vége...nos kicsit visszarepítelek titeket az időben, van egy babonám, miszerint fanfic-et csak úgy írok, hogy múltbeli eseményeket mesélek el, amelyek már megtörténtek a híres ember szereplőimmel kapcsolatban. Ennek oka az, hogy hiszek az írott és a kimondott szavak erejében is. Lehet, hogy hülyeség, de az én tapasztalatom szerint van benne valami. :) Na de nagyon elkalandoztam. Szóval Ki emlékszik Gonzalo első válogatottságára? Én nagyon is. :D  A "válogatott....Úristen....Argentína....Maradona...Sorsdöntő VB-selejtező" szavakat hajtogattam mint egy mantrát, amikor kiderült, hogy kerettag lett. Ezt így megtaláljátok a történetben is. :D Fiatalság...bolondság... :) Na de nem mondok többet a részről, csak jó olvasást kívánok hozzá és köszönöm a visszajelzéseket! :)

Még mindig szégyellem magam a kommentelés hiánya miatt...egyszerűen nincs időm olvasni sem. Hiába ülök le nem tudok annyit egyszerre elolvasni és nagyon le vagyok maradva, de remélem, hogy egyszer majd utolérem magam és nem csak a pipák számát növelem a történeteknél. Hiányoztok nagyon, a műveitek is, de sajnos nem lesz egy órával se hosszabb a napom, hogy beleférjen. :(

Puszilok Mindenkit!

Detti

Borongós őszi nap volt, amely tökéletesen illett az aznapi hangulatomhoz. Fáradtan rogytam le a fal tövébe, amikor szünetet tartottunk Guilloval próba közben. A verejték patakokban folyt rólam és ahogy lehajtottam a fejem, az orrom hegyéről rácsöppent a cipőmre. A lábaim görcsöltek és egyáltalán nem akartam semmi mást, csak a Gonzaloval közös ágyunkat, hogy lefekhessek és többet meg se kelljen mozdulnom, de erőt vettem magamon. Jauregui véresen komolyan vette ezt a felmérést és zokszó nélkül rúgta ki Ingridet, énektanár nélkül hagyva az iskolát. Élvezte, hogy ő kapta meg a jogot rá, hogy akár Carmen megkérdezése nélkül is rúghasson ki embereket, amihez a madridi junta egyetértően bólogatott. A veszekedések mindennaposak lettek a tanáriban, a családias hangulat eltűnt, helyette mindenki egyre feszültebbé vált, Juan pedig fontolóra vette, hogy benyújtja a felmondását. Alicíát nem érdekelte senki és semmi saját magán kívül, pláne azok nem, akiket kimondottan utált, mint például engem. Tudtam, hogy nekem a tökéletesnél is jobbat kell nyújtanom, különben ismét ott találom magam a szekrényem előtt, miközben hazafelé készülve kipakolom azt, mert nem lesz rá többet szükségem. Minden áron meg akartam mutatni Alicíának, hogy mennyire jó táncos vagyok, talán saját erőmön és tudásomon felül is. A fejem még mélyebbre hajtottam a felhúzott térdeimre, miközben a tarkómon összekulcsoltam az ujjaim. Szinte kézzel foghatóan éreztem azt a hatalmas nyomást, amit a megfelelési kényszer helyezett a vállaimra.

-         Alejandra, fejezzük be mára! – terített egy törülközőt a hátamra az időközben visszaérkező Guillo, aki szintén hasonlóan kimerült volt az állandó próbáktól, mint én. – Jó lesz ez! Sikerülni fog, hidd el!

-         De nem jó! Ennél sokkal több kell! – ráztam le magamról a textildarabot és feltápászkodtam a parkettről.

-         Az előadásmódot megér egy tízest, a lépéssorok tökéletesen mennek az akrobatikus figuráidat nézve pedig én félek, hogy kitöröd a nyakad. Nem értem, hogy miért akarsz ennél is többet. – helyezkedett törökülésbe a partnerem és választ várón nézett rám.

-         Én akkor is többet várok magamtól! – csattantam fel és a két ujjammal a homlokomat kezdtem el masszírozni – Jauregui is többet akar majd látni a vizsgáján. Még mindig egy elefántnak érzem magam a porcelánboltban.

-         Alejandra, szinte repülsz a parketten! Mit akarsz még? A gravitációt és a fizika törvényeit nem hazudtolhatod meg! Jauregui nem fog kirúgni, érted? Nem egyedül dönt ebben a  kérdésben, Carmennek pedig nem kell bizonyítanod. Azért hívott vissza, mert te vagy a legjobb! Velem együtt természetesen. – tette hozzá egy magabiztos mosoly kíséretében.

-         A szerénység még most sem az erősséged. – mosolyodtam el én is. – Tudom, hogy Carmen tisztában van a képességeimmel, de Alicia mögött ott áll az egész tartományi tanács. – sóhajtottam fel.

-         Gond nélkül venni fogod az akadályt. Tudom – tápászkodott fel a földről Guillo.

-         Te menj el nyugodtan, én még gyakorlok egy kicsit. Van még időm addig, mire Javier ideér. – sandítottam az órára.

-         Pihenj egy kicsit! Nem akarom, hogy megint túlhajtsd magad.

-         Alejandra, eszedbe ne jusson megint 12 órákat egyhuzamban letáncolni, különben én cipellek el innen! Már megint teljesen le akarsz gyengülni? Nem volt elég a múltkori? – lökte be az ajtót Ana és letett a terem közepére egy fél karton üveges ásványvizet. – Gondoltam egy kis frissítő jót fog tenni.

- Köszönjük! – mondtuk egyszerre a táncpartneremmel, aztán mind a ketten elvettünk egy üveggel. Ahogy kezembe kaptam az éltető és frissítő nedűt, rögtön lecsavartam a kupakját és inni kezdtem. Guillo elköszönt mind kettőnktől és ahogy elment mellettem még megérintette a vállam, jelezve, hogy a közelben marad. Válaszul én bólintottam még mindig az üvegből kortyolgatva. Ana velem szemben ült le a földre és türelmesen megvárta, míg befejezem az ivást. Ahogy letettem az üveget a kézfejemmel töröltem meg a szám.

-         Hogy bírod?

-         A felkészülést vagy a táncot Javierrel?

-         Mind a kettőt.

-         A felkészüléssel jól haladunk. Az egyéni koreom kész és akár álmomból felkeltve is el tudom táncolni, Guilloval pedig tökéletesen haladunk, bár én nem vagyok megelégedve saját magammal. – vágtam egy keserű fintort – Javier...na az egész más tészta.

-         Nem tudom elhinni, hogy Jauregui rákényszerít erre a táncra! Ez kegyetlenség...

-         Megmondta, hogy vagy vállalom vagy kirúg.

-         De nem zsarolhat a kirúgással! Amikor az a görény....az a féreg.... – kereste a szavakat.

-         Nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy mégis csak megpróbáljak ellent mondani Alicíának, de nem teszem meg. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, valamit ki fog találni és egy héten belül eltávolít a tanári karból, ha ellenszegülök. Értsd meg, szükségem van erre az állásra! Gyűlölném a tehetetlenséget...és azt se akarom, hogy kitartott legyek. Na meg az után, hogy megbuktam a színpadon kell, hogy legyen valami, amiben még sikereket tudok elérni. Nem olyat, amiért kupákat adnak....olyat, amit a tanítással el lehet érni. A saját szememmel látni a csodát, ahogy ezekből a diákokból a kezem alatt igazi táncosok formálódnak. Ezért elviselem azt, hogy Javierrel kell táncolnom.

-         Tudom, hogy elviseled, de meddig? És Velasco meddig viselkedik veled normálisan?

-         Addig viselem el, amíg Javier nem erőszakoskodik.

-         Ez a gerinctelen féreg soha nem fog megváltozni... Nagyon félek, hogy megint próbálkozni fog és ha akkor nem lesz ott senki, hogy megvédjen tőle, mit teszel?

-         Megpróbálom megvédeni magam. – álltam fel az ültömből és két kézzel rátámaszkodtam a balettkorlátra.

-         Alejandrám, ígérd meg nekem, hogy nagyon vigyázol vele! Nagyon rossz érzésem van és aggódok érted. – lépett oda hozzám Ana és megölelt. – Lemondjam a vacsorát Sergioval és inkább maradjak?

-         Ana, már rátok fér, hogy egy kicsit kettesben legyetek. Menj nyugodtan, Guillo itt marad és én is megígérem, hogy vigyázni fogok vele.

-         Biztos? – kérdezett vissza bizonytalanul.

- Persze. – bólintottam mosolyogva, mielőtt elköszönt tőlem. Figyeltem a terem folyosó felőli üvegfalán keresztül, ahogy a lépcsőig sétál, aztán lassan lépdel rajta lefelé egyik fokról a másikra, mígnem teljesen eltűnt a szemem elől. A folyosó végén a tanáriból világosság szűrődött ki. Kinyitva az ajtót kidugtam a fejem a résen és láttam, hogy odabenn Guillo pakol valamit. Ismét becsukva az ajtót végigfeküdtem a fal mellé állított zsámolyokon. Lehunytam a szemem és próbáltam lazítani. Nem akartam mondani Anának, hogy valójában minden egyes próba előtt rosszullét kerülget. Hogy valójában rettegek attól, ha kettesben kell lennem vele. Nagyon nehezen bírtam, hogy Javierrel kell táncolnom és próbáltam a lehetőségekhez mérten csökkenteni a testünk érintkezési pontjait, de mivel mi épp tangót táncoltunk ez majdnem kivitelezhetetlen volt, ráadásul minden egyes lépésnél attól tartottam, hogy Velascoból előtör az igazi énje, aminek nem is mertem a következményeire gondolni. Tisztában voltam vele, hogy a tangót, mint táncot külön kell kezelni a többi verseny és klubtánctól. Annyira egyedi, hogy nem lehet beskatulyázni. Ha a sentimiento tango egyszer megfertőz, onnantól akárhányszor meghallod, mindig teljesen birtokba veszi a lelked és megérint. Valahová egész mélyre is eljut, oda ahol az érzések és az ősi ösztönök találkoznak és képes előcsalogatni a szenvedélyes, vad és féktelen énünket is. A világon ennél jobb afrodiziákumot még nem találtak fel, mint egy vérforraló tangó. Igyekeztem kerülni, minden olyan lépést és figurát, ami egy kicsit is képes lehet rá, hogy Javierben felébressze a vágyat, de vele soha nem lehettem elég óvatos. Hiába teltek el hónapok azóta a Palacio Deportesbeli délután óta, Velasco még mindig engem akart én pedig a gondolatától is rettegtem, hogy egyszer így vagy úgy sikerrel jár. A teremben síri csend honolt így éktelenül hangos zenebonának tűnt, amikor a mobilom az ősrégi csengőhangomat kezdte el játszani. Felugrottam a zsámolyokról és odasétáltam a sarokba ledobott hátizsákomhoz, amiben a telefonom rejtőzött. Meg sem nézve, hogy ki hív a fülemhez emeltem a mobilt.

-         Alejandra Várady

-         Itt meg a Real Madrid húszasa  – nevetett a vonal másik végén Gonzalo. Ahogy meghallottam a hangját és becsuktam a szemem egy pillanatra, magam előtt láttam a focistámat, amitől azonnal nyugalom áradt szét a belsőmben.

-         Örülök, hogy felhívtál. – sétáltam kicsit arrébb és háttal nekidőltem a falra szerelt korlátnak.

-         Most már kicsit elkezdtél hiányozni, gondoltam megkérdezem, hogy mikor végzel...

-         Még egy próbám van ma. – sóhajtottam egyet.

-         Nem mondhatod le? Valamit szeretnék mondani...meg mutatni. – hadarta lelkesen. Valami nagyon jó hírt kaphatott.

-         Gondolom nem fog elszaladni addig, amíg hazaérek.

-         Egész nap itthon ülök azzal az ... izével és tűkön ülve várom, hogy elújságolhassam neked.

-         Hát akkor mondd el most!

-         Nem lehet, különben is azt akarom, hogy lásd!

-         Gonzalo... – sóhajtottam még egyet a telefonba.

-         Hallom a hangodon, hogy fáradt vagy. – vált komollyá a hangja.

-         Semmit sem szeretnék jobban, mint hazamenni és pihenni, de nincs már sok időnk Jauregui vizsgájáig, muszáj gyakorolnom.

-         Az viszont nem fog használni, ha a végkimerülésig hajtod magad és egy idióta vagyok, ha ölbe tett kézzel végignézem, amint kikészíted magad!

-         Gonzalo...a vizsga után pihenek, megígérem, de addig muszáj próbálnom!

-         Aggódom érted...

-         Bízz bennem, ki fogom bírni! – válaszoltam magabiztosan, talán még kicsit ki is húztam magam.

-         Tehetek mást?

-         Csak annyit, hogy szeretsz.

-         Kérés nélkül is a nap 24 órájában.

- Ahogy én is téged. – mosolyodtam el, aztán ránéztem a faliórára és elbúcsúztam az argentintól. Megnyomva a piros gombot, elvettem a fülemtől a kis készüléket és a felsőmbe töröltem a kijelzőjét. Ahogy felnéztem, Javiert pillantottam meg a terem közepén állni. Kezét keresztbe fonta a mellkasa előtt és idióta vigyorral az arcán figyelt engem. A cuccait már rég lepakolta a zsámolyokra és táncra készen várta, hogy befejezzem a telefonálást. Olyan halkan érkezett meg, hogy semmit sem vettem észre belőle. Azt sem tudtam, hogy régóta állt-e ott. Gyors léptekkel a táskámhoz mentem, hogy eltegyem a telefonom, de mindvégig magamon éreztem Velasco tekintetét.

-         Kitalálom....Gonzaloval beszéltél. Guillermot már dobtad miatta.

-         Fogalmad sincs róla, hogy mi történt köztünk, úgyhogy inkább fogd be! – néztem rá dühösen, miközben becipzároztam a hátizsákom.

-         De van egy ötletem! Guillermoval akartad pótolni Gonzalot.

-         Elkezdhetnénk a próbát? – álltam meg előtte. Minél előbb túl akartam lenni a szükségtelen rosszon, vagyis a próbán Javierrel - Nem vagyok kíváncsi rá, hogy miket fantáziálgatsz össze a magánéletemről.

-         Az sem érdekel, hogy rólad miket fantáziálgatok össze? – nézett rám egy pimasz, felsőbbrendű mosollyal az arcán.

-         Tartsd meg magadnak a mocskos ábrándjaidat!

-         Pedig nagyon érdekesek...felkészülhetnél rá, hogy mit fogok tenni veled, ha egyszer rájössz, hogy mennyit is érek én.

-         Azt már most is tudom. Annyit sem mint egy kosár záptojás.

-         Ma nagyon morcos vagy, nem is lehet veled beszélgetni.

- Akkor végre lezavarjuk ezt a próbát? – kérdeztem ingerülten. Javier nem válaszolt semmit sem, csak odalépett a HiFihez és betette a tetejére kikészített CD-t. A távirányítót magához véve visszajött a terem közepére, elindította a Libertangót és a tánc alappozíciójába álltunk, hogy aztán lépegetni kezdjünk a zene hangjaira. Ragaszkodtam hozzá, hogy az új irányzathoz hű legyen a koreográfiánk, mert abban nem kell annyit szoros közelségben lennem vele. Ahogy a zene a végéhez ért, én rögtön távolabb is léptem a partneremtől és lehajoltam a vizemért. A lépésekkel itt sem volt baj, de valami hiányzott belőle. Nagyon száraznak és amatőrnek hatott az egész táncunk, ami engem zavart, de ez volt életem első olyan tangója, amin jobban szerettem volna gyorsan túl lenni, mint tökélyre fejleszteni.

-         Ebből teljesen hiányzik a szenvedély. – csóválta meg a fejét a partnerem. Keresztbe tett karokkal támaszkodott neki a balettkorlátnak.

-         Lehet…de tudod borzasztó nehéz előadnom, hogy a gyűlöleten kívül mást is érzek irántad, miközben bele tudnálak fojtani ebbe az üveg ásványvízbe. – replikáztam felmutatva neki az üveget.

-         Díjazom az őszinteséged…Viszont valamit mondok neked: Utálhatsz amennyire akarsz, de tudod ahhoz a dologhoz mind a ketten kellettünk és ha jól emlékszem nem nagyon tiltakoztál. Ha nem nyit be a szívszerelmed, akkor be is fejeztük volna, amit elkezdtünk.-jegyezte meg gunyorosan és furcsa fény villant meg a szemében.

-         Az akkor ott befejeződött és nem is lesz folytatása. Ezt pedig itt és most fejezzük be, inkább a táncot vitassuk meg! - vágtam hozzá a törülközőmet mérgemben, amit elkapott.

- Jó, akkor beszélgessünk a táncról! – csapta össze a tenyereit - Olyan érzés veled tangózni a hülye szabályaid miatt, mintha anyám vasalódeszkájával táncolnék. Tudod ezt a táncot nem arisztokrata kislányok táncolták a bálteremben…ha ezzel állunk elő Jauregui mind a kettőnket úgy kirúg innen, hogy a lábunk sem éri a földet, nekem pedig kell ez az állás. Szóval ha tetszik, ha nem, megszegem a szabályaid! - hajtogatta össze gondosan a törülközőmet Javier. Kénytelen voltam igazat adni neki, miután jobban belegondoltam és beleegyeztem, de majdnem remegett a térdem, annyira ideges voltam attól, hogy lesznek-e következményei, ha többet engedek meg neki. Ezen az egy táncon is elbukhatom az állásom... Újra beálltunk a kezdéshez és elkezdtünk táncolni. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy a „halálosan-szerelmes-vagyok-beléd” arckifejezést magamra tudjam erőltetni és ne vágjam pofon néhány kicsit pikánsabb figura elvégzése közben vagy után. A második tánc után abba akartam hagyni a próbát és végre hazamenni, de Javier ragaszkodott ahhoz, hogy még egyszer táncoljuk el. Még mindig nem volt elég jó neki a táncunk. A mielőbbi szabadulás reményében nem kezdtem vitába, energiám sem lett volna, hogy üvöltözni kezdjek Velascoval, ezért szó nélkül a helyemre álltam. Mivel már alig álltam a lábamon, már utolsó erőtartalékaimat kezdtem felemészteni. Úgy gondoltam, hogy ha azt csinál, amit akar és teljesen átadom neki a vezetést, akkor végre teljesen elégedett lesz az eredménnyel és mehetek haza Gonzalohoz. Kinéztem belőle, hogy ha akkor sem felel meg neki az eredmény, akkor addig szekíroz a próbateremben, amíg össze nem esek a fáradtságtól. Az is biztosan a kedvére való lett volna. Javier viszont hamar felmérte a helyzetet, mivel nem hülye érezte, hogy a vezetés az övé. Pofátlan módon ki is használta helyzetet. Ezzel még nem is lett volna baj, hogy ha a zene végeztével szépen elenged. De nem tette. Az utolsó lépéseivel úgy vezetett, hogy a sarokban álljunk meg, ahová majdnem be is szorított. A térdem remegett és a gyomrom egész apróra zsugorodott össze. Szerettem volna kiáltani, de nem jött ki egy hang sem a torkomon, ahogy megpillantotta Javier arckifejezését. Féltem tőle és az undor, amit éreztem iránta most csak még nagyobb lett, de vettem egy mély levegőt és elhatároztam, hogy felülkerekedek a félelmen, a fáradtságon és mindenen, hogy meg tudjam védeni magam tőle. Egyedül voltam ebben az épületszárnyban vele, lényegében azt tehetett volna velem, amit akart, de nem akartam hagyni magam, bár csökkentette az esélyeimet, hogy úgy helyezkedett, hogy a mozgásban is gátolt, amennyire csak tudott.

-         Na cicám minek nem lesz folytatása? – hajolt hozzám közelebb, miközben még erősebben szorította meg a csuklóm. – Eljött a napja, hogy befejezzük a kettőnk dolgát. Tudom, hogy te is szeretnéd.

- Ha nem engeded el azonnal, most rögtön megdöglesz! – nyitotta ki nagy elánnal az ajtót Gonzalo. Fél kezével az ajtót fogta és úgy fújtatott akár a corridára menő bika, hogy a következő pillanatban már Javier mellett teremjen és arrébb rántva beverhessen neki egyet. A spanyol megkapaszkodott a balettkorlátban és kézfejével megtörölte az orrát, amitől az véres lett. Javier még jobban bedühödött a vér láttán és nekitámadt Gonzalonak és földre vitte, ahol tovább folytatták a verekedést. Hol egyik, hol másik volt felül és szinte követhetetlen volt, hogy ki ad nagyobbakat a másiknak, de szerettem volna azt hinni, hogy Gonzalo jobban osztja Javiert. Velasco odakóválygott a balettkorláthoz és az arcát nyomogatta, miközben az argentinom tudomást sem vett arról, hogy milyen sérüléseket szerzett. A lépéseit dörgően visszhangozta a terem, amikor odament Javier mögé és ellökdöste az ajtóig, hogy kihajítsa rajta.

-         Most még elmegyek Higuaín, de egyszer eljön a napja, amikor nem leszel ott, hogy megakadályozz! – állt meg a lépcső tetején Javier.

-         Előbb foglak megölni, mint ez eszedbe jutna! Ha még egyszer meglátlak Alejandra közelében meg is fogom tenni!

-         Ha eltörted az orrom, feljelentelek!

- Meséld el a rendőröknek azt is, hogy miért törtem el! – vágta be az ajtót és odasietett hozzám. Fél kezem a korlátom nyugtattam és még mindig az előbbi néhány perc hatása alatt voltam. A szám széle remegett, a szememben gyűltek a könnyek és a térdem másodpercről másodpercre egyre kocsonyásabbá változott, míg egy idő után már nem bírtam tovább és az előttem álló argentinom karjaiba estem. Gonzalo lassan lecsúszott a földre velem és szorosan magához ölelt. Az arcom az ingébe temettem és hagytam, hogy sírás formájában kijöjjön belőlem az elmúlt percek összes feszültsége. Hagytam, hogy körüllengjen az illata, hogy körbefonjon a két erős karja és érezhessem a teste melegét. Mikor elapadtak a könnyeim felemeltem a fejem és ránéztem az argentinomra.

-         Ettől akartalak megvédeni. – simogatta meg az arcom. – Valami azt súgta, hogy ide kell jönnöm és de jó, hogy hallgattam rá!

-         Ha nem jössz ide....ha...

-         Css! Vége van! – cirógatta meg ismét az arcom – Nem bánthat. Itt vagyok veled.

-         Most menjünk haza, jó? – kértem elgyötört hangon.

-         Persze. – bólintott.

-         Te vérzel? – érintettem az ujjam az állához, ahová egy vékonyka piros csík vezetett.

-         Semmiség az egész! – legyintett.

-         Azért mossuk le, gyere! – tápászkodtam fel és kézen fogva Gonzalot az öltözőbe kísértem. Elővettem egy törülközőt és megnyitottam az egyik csapot a mosdókagylóknál, aztán bevizeztem a textildarabot. Kicsit remegő kezekkel hajtottam össze úgy, hogy a sarkával le tudjam törülni a vért a szája sarkától egészen az álláig.

-         Nyugodj meg Alejandra! Nem engedem, hogy bármi bajod essen. – fogta meg gyengéden a csuklóm, de felszisszentem, mire megfordította a karom és meglátta rajta Javier keze nyomát. – A szemétláda! – csattant fel. – Utána megyek és tényleg megölöm! – szorult ökölbe a keze.

-         Gonzalo, ne beszéljünk erről többet ma! Menjünk haza! – tettem a kezem az övére.

- Rendben. Segítek összeszedni a cuccaid és indulhatunk is. – nézett rám egy apró, bátorítónak szánt mosollyal a szája szegletében, aztán átfogta a derekam és magához húzva először csak egy lehelletnyit érintette ajkait az enyémhez, aztán teljesen birtokba vette a szám a sajátjával. A csókja is elég volt hozzá, hogy ha csak néhány mámorító percre is, de elfelejtesse velem a próbán történteteket. Ahogy megéreztem az ajkai bársonyos érintését és lehunytam a szemem, elhittem, hogy most már védve vagyok minden rossztól. – Szeretlek! – suttogta, aztán félresimította egy hajtincsemet és visszament a próbaterembe, hogy minden cuccom bedobálja a nagy táskába. Visszafordultam a mosdókagyló felé és megnyitva a csapot, egy kis hideg vizet locsoltam az arcomra és ahogy megtöröltem egy törülközővel, Gonzalo állt meg az ajtóban, kezében a táskámmal és hátizsákommal. Nem volt erőm és eszembe sem jutott, hogy előkeressem a kabátom, így az argentinom terítette a hátamra a sajátját, amíg kiértünk a térre az iskola épületéből. A sötét fellegek eltakarták az ezüst fényű holdat a gyémántként ragyogó csillagokkal együtt a szemünk elől és a kézfejem egy esőcseppet éreztem meg. Úgy éreztem, hogy az időjárás is a saját lelkiállapotomhoz alkalmazkodik. Csendben ültem be az autóba, a fejem pedig az ablaküveghez nyomtam. Időközben az eső szakadni kezdett és és a cseppek gyors egymásutánban folytak végig az üvegen, ahogy keresztülhajtottunk az esti fényekbe öltözött spanyol fővároson. Gonzalo aggodalmas pillantásokat vetett felém, de nem igazán tudta, hogy mit mondjon, csak ha pirosat kaptunk a kezébe vette az enyémet és megcirógatta  amiért egy halvány mosollyal jutalmaztam. Szinte észre sem vettem, hogy mikor fordult be a Calle Peña Del Solra, csak akkor eszméltem fel, amikor már a garázsba gurult be az Audival az idénre kapott R8 mellé. Kiszállva az autóból én is hátramentem a kocsi mögé, hogy bevigyem a cuccaim. Kivettem Gonzalo kezéből a hátizsákom és bevittem a házba, ahová a csatárom is követett. A szokott helyére tettem le, az egyik falba épített szekrény középső polcára és az egyik fogasra akasztottam rá az argentinom kabátját, aztán ledobtam magam a kanapéra. Ahogy végignéztem magamon, csak akkor vettem észre, hogy még csak át sem öltöztem és valószínűleg bűzlök miután még csak le sem zuhanyoztam, pedig nem egy órát táncoltam végig. Éreztem, amikor besüppedt mellettem a kanapé és leült Gonzalo is.

-         Emlékszel, hogy nagyjából egy éve azt mondtad nekem, hogy én vagyok a te angyalod? – néztem rá az argentinra, aki mosolyogva bólintott és várta a folytatást – Én akkor nem tettem semmi különöset, te viszont megvédtél engem. Az én őrangyalom te vagy.

-         De igenis tettél. – vont magához én pedig ismét élvezettel temettem az arcom az ingébe – Mellettem voltál és szerettél. Ezek nagy dolgok. Amíg melletted vagyok, mindig meg is foglak védeni és ha kell még százszor törlöm fel Velascoval a padlót, ha ez az ára annak, hogy békén hagyjon végre. Egyébként hosszú távra terveztem veled.

-         Mennyire hosszúra? – helyezkedtem el úgy, hogy a szemébe tudjak nézni.

-         Nagyon – hajolt lejjebb, hogy megcsókolhasson. – és még ennél is több és hosszabb éjszakára. – puszilta meg az orrom, amitől nevetnem kellett. Ahogy elfordítottam a fejem a szemem megakadt az asztalon heverő borítékon és az alatta heverő A4-es papíron. Gyorsan kibontakoztam az argentinom ölelő karjaiból.

-         Az mi? – mutattam rá a levélre.

-         Ezt szerettem volna megmutatni. – hajolt előre és elvette az asztalról, majd a kezembe nyomta a papírt. – Olvasd el! – Kíváncsiságom a tetőfokára hágott, így szinte kitéptem a kezéből a lapot, hogy mohón olvasni kezdjem. A bal kezem a szívemre szorítottam, amikor megpillantottam a fejlécet és eltátottam a szám is. A papírra csak néhány sor volt írva, de minél rövidebb volt a hivatalos szöveg, a szívem annál hevesebben dobogott a boldogságtól. Amint végeztem az olvasással rögtön Gonzalo nyakába borultam és hirtelen azt sem tudtam, hogy gratuláljak, megcsókoljam vagy átöleljem-e.

-         A válogatott....Úristen....Argentína.... – hajtogattam majdnem önkívületben még mindig átfogva Gonzalo nyakát.

-         Ha oda akarsz kilyukadni, hogy játszhatok-e, azt még nem tudom, de igen, benne vagyok a keretben. – nevetett.

-         Argentína...Maradona...Sorsdöntő világbajnoki selejtező. Ezt mi a manóért nem mondtad a telefonba???!!!

-         Mert sokkal viccesebb élőben látni a reakciód.

-         Seggbe rúglak, de csak miután kiszorítottam belőled a szuszt és össze-vissza csókoltam azt a ronda képed. – fogtam a két kezembe az arcát.

-         Ronda képemet? – kérdezett vissza tettetett felháborodással.

-         Azt az argentin válogatott ronda képedet. – nyomtam egy hatalmas puszit a szájára. – Annyira, de annyira büszke vagyok rád!

-         Jössz majd velem, ugye? – simított ki egy tincset az arcomból.

- Az első sorba kérem a jegyet a Monumentalba és Montevideoba is el fogok menni. – jelentettem ki egy hatalmas mosollyal az arcomon. Hosszú hónapok óta vártuk már, hogy egyszer most már neki is csomagolni kelljen, amikor a csapattársai válogatott meccsre utaznak és végre eljött ez a nap is. Akármilyen borzalmas is volt a napom, el is felejtettem mindent, ahogy a kezembe fogtam a hivatalos értesítőt, arról, hogy mikor kell jelentkeznie a válogatott edzőtáborában. Lehunyt szemhéjaim mögött pedig már ott láttam magam Buenos Airesben, a Monumental hatalmas lelátóján, amint egy égszínkék-fehér csíkos mezben örömittasan ugrok talpra, amikor Gonzalo gólt lő és ezt hallva még a jó öreg Obelisco is táncra perdül...