Un sueno en realidad II. - 15. fejezet

Sziasztok!

Mára ígértem a fejezetet, hoztam is, igaz picit későn, de még ma fel akartam tenni, hisz holnap meccs lesz. :) Ez egy hosszú és sokszereplős rész lett, nem akartam képekkel megbontani, ez szerintem így kerek. Javier ismét felbukkan, aminek nem hiszem, hogy sokan örültök...de mi lesz vele? :D A fejezet vége...nos kicsit visszarepítelek titeket az időben, van egy babonám, miszerint fanfic-et csak úgy írok, hogy múltbeli eseményeket mesélek el, amelyek már megtörténtek a híres ember szereplőimmel kapcsolatban. Ennek oka az, hogy hiszek az írott és a kimondott szavak erejében is. Lehet, hogy hülyeség, de az én tapasztalatom szerint van benne valami. :) Na de nagyon elkalandoztam. Szóval Ki emlékszik Gonzalo első válogatottságára? Én nagyon is. :D  A "válogatott....Úristen....Argentína....Maradona...Sorsdöntő VB-selejtező" szavakat hajtogattam mint egy mantrát, amikor kiderült, hogy kerettag lett. Ezt így megtaláljátok a történetben is. :D Fiatalság...bolondság... :) Na de nem mondok többet a részről, csak jó olvasást kívánok hozzá és köszönöm a visszajelzéseket! :)

Még mindig szégyellem magam a kommentelés hiánya miatt...egyszerűen nincs időm olvasni sem. Hiába ülök le nem tudok annyit egyszerre elolvasni és nagyon le vagyok maradva, de remélem, hogy egyszer majd utolérem magam és nem csak a pipák számát növelem a történeteknél. Hiányoztok nagyon, a műveitek is, de sajnos nem lesz egy órával se hosszabb a napom, hogy beleférjen. :(

Puszilok Mindenkit!

Detti

Borongós őszi nap volt, amely tökéletesen illett az aznapi hangulatomhoz. Fáradtan rogytam le a fal tövébe, amikor szünetet tartottunk Guilloval próba közben. A verejték patakokban folyt rólam és ahogy lehajtottam a fejem, az orrom hegyéről rácsöppent a cipőmre. A lábaim görcsöltek és egyáltalán nem akartam semmi mást, csak a Gonzaloval közös ágyunkat, hogy lefekhessek és többet meg se kelljen mozdulnom, de erőt vettem magamon. Jauregui véresen komolyan vette ezt a felmérést és zokszó nélkül rúgta ki Ingridet, énektanár nélkül hagyva az iskolát. Élvezte, hogy ő kapta meg a jogot rá, hogy akár Carmen megkérdezése nélkül is rúghasson ki embereket, amihez a madridi junta egyetértően bólogatott. A veszekedések mindennaposak lettek a tanáriban, a családias hangulat eltűnt, helyette mindenki egyre feszültebbé vált, Juan pedig fontolóra vette, hogy benyújtja a felmondását. Alicíát nem érdekelte senki és semmi saját magán kívül, pláne azok nem, akiket kimondottan utált, mint például engem. Tudtam, hogy nekem a tökéletesnél is jobbat kell nyújtanom, különben ismét ott találom magam a szekrényem előtt, miközben hazafelé készülve kipakolom azt, mert nem lesz rá többet szükségem. Minden áron meg akartam mutatni Alicíának, hogy mennyire jó táncos vagyok, talán saját erőmön és tudásomon felül is. A fejem még mélyebbre hajtottam a felhúzott térdeimre, miközben a tarkómon összekulcsoltam az ujjaim. Szinte kézzel foghatóan éreztem azt a hatalmas nyomást, amit a megfelelési kényszer helyezett a vállaimra.

-         Alejandra, fejezzük be mára! – terített egy törülközőt a hátamra az időközben visszaérkező Guillo, aki szintén hasonlóan kimerült volt az állandó próbáktól, mint én. – Jó lesz ez! Sikerülni fog, hidd el!

-         De nem jó! Ennél sokkal több kell! – ráztam le magamról a textildarabot és feltápászkodtam a parkettről.

-         Az előadásmódot megér egy tízest, a lépéssorok tökéletesen mennek az akrobatikus figuráidat nézve pedig én félek, hogy kitöröd a nyakad. Nem értem, hogy miért akarsz ennél is többet. – helyezkedett törökülésbe a partnerem és választ várón nézett rám.

-         Én akkor is többet várok magamtól! – csattantam fel és a két ujjammal a homlokomat kezdtem el masszírozni – Jauregui is többet akar majd látni a vizsgáján. Még mindig egy elefántnak érzem magam a porcelánboltban.

-         Alejandra, szinte repülsz a parketten! Mit akarsz még? A gravitációt és a fizika törvényeit nem hazudtolhatod meg! Jauregui nem fog kirúgni, érted? Nem egyedül dönt ebben a  kérdésben, Carmennek pedig nem kell bizonyítanod. Azért hívott vissza, mert te vagy a legjobb! Velem együtt természetesen. – tette hozzá egy magabiztos mosoly kíséretében.

-         A szerénység még most sem az erősséged. – mosolyodtam el én is. – Tudom, hogy Carmen tisztában van a képességeimmel, de Alicia mögött ott áll az egész tartományi tanács. – sóhajtottam fel.

-         Gond nélkül venni fogod az akadályt. Tudom – tápászkodott fel a földről Guillo.

-         Te menj el nyugodtan, én még gyakorlok egy kicsit. Van még időm addig, mire Javier ideér. – sandítottam az órára.

-         Pihenj egy kicsit! Nem akarom, hogy megint túlhajtsd magad.

-         Alejandra, eszedbe ne jusson megint 12 órákat egyhuzamban letáncolni, különben én cipellek el innen! Már megint teljesen le akarsz gyengülni? Nem volt elég a múltkori? – lökte be az ajtót Ana és letett a terem közepére egy fél karton üveges ásványvizet. – Gondoltam egy kis frissítő jót fog tenni.

- Köszönjük! – mondtuk egyszerre a táncpartneremmel, aztán mind a ketten elvettünk egy üveggel. Ahogy kezembe kaptam az éltető és frissítő nedűt, rögtön lecsavartam a kupakját és inni kezdtem. Guillo elköszönt mind kettőnktől és ahogy elment mellettem még megérintette a vállam, jelezve, hogy a közelben marad. Válaszul én bólintottam még mindig az üvegből kortyolgatva. Ana velem szemben ült le a földre és türelmesen megvárta, míg befejezem az ivást. Ahogy letettem az üveget a kézfejemmel töröltem meg a szám.

-         Hogy bírod?

-         A felkészülést vagy a táncot Javierrel?

-         Mind a kettőt.

-         A felkészüléssel jól haladunk. Az egyéni koreom kész és akár álmomból felkeltve is el tudom táncolni, Guilloval pedig tökéletesen haladunk, bár én nem vagyok megelégedve saját magammal. – vágtam egy keserű fintort – Javier...na az egész más tészta.

-         Nem tudom elhinni, hogy Jauregui rákényszerít erre a táncra! Ez kegyetlenség...

-         Megmondta, hogy vagy vállalom vagy kirúg.

-         De nem zsarolhat a kirúgással! Amikor az a görény....az a féreg.... – kereste a szavakat.

-         Nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy mégis csak megpróbáljak ellent mondani Alicíának, de nem teszem meg. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, valamit ki fog találni és egy héten belül eltávolít a tanári karból, ha ellenszegülök. Értsd meg, szükségem van erre az állásra! Gyűlölném a tehetetlenséget...és azt se akarom, hogy kitartott legyek. Na meg az után, hogy megbuktam a színpadon kell, hogy legyen valami, amiben még sikereket tudok elérni. Nem olyat, amiért kupákat adnak....olyat, amit a tanítással el lehet érni. A saját szememmel látni a csodát, ahogy ezekből a diákokból a kezem alatt igazi táncosok formálódnak. Ezért elviselem azt, hogy Javierrel kell táncolnom.

-         Tudom, hogy elviseled, de meddig? És Velasco meddig viselkedik veled normálisan?

-         Addig viselem el, amíg Javier nem erőszakoskodik.

-         Ez a gerinctelen féreg soha nem fog megváltozni... Nagyon félek, hogy megint próbálkozni fog és ha akkor nem lesz ott senki, hogy megvédjen tőle, mit teszel?

-         Megpróbálom megvédeni magam. – álltam fel az ültömből és két kézzel rátámaszkodtam a balettkorlátra.

-         Alejandrám, ígérd meg nekem, hogy nagyon vigyázol vele! Nagyon rossz érzésem van és aggódok érted. – lépett oda hozzám Ana és megölelt. – Lemondjam a vacsorát Sergioval és inkább maradjak?

-         Ana, már rátok fér, hogy egy kicsit kettesben legyetek. Menj nyugodtan, Guillo itt marad és én is megígérem, hogy vigyázni fogok vele.

-         Biztos? – kérdezett vissza bizonytalanul.

- Persze. – bólintottam mosolyogva, mielőtt elköszönt tőlem. Figyeltem a terem folyosó felőli üvegfalán keresztül, ahogy a lépcsőig sétál, aztán lassan lépdel rajta lefelé egyik fokról a másikra, mígnem teljesen eltűnt a szemem elől. A folyosó végén a tanáriból világosság szűrődött ki. Kinyitva az ajtót kidugtam a fejem a résen és láttam, hogy odabenn Guillo pakol valamit. Ismét becsukva az ajtót végigfeküdtem a fal mellé állított zsámolyokon. Lehunytam a szemem és próbáltam lazítani. Nem akartam mondani Anának, hogy valójában minden egyes próba előtt rosszullét kerülget. Hogy valójában rettegek attól, ha kettesben kell lennem vele. Nagyon nehezen bírtam, hogy Javierrel kell táncolnom és próbáltam a lehetőségekhez mérten csökkenteni a testünk érintkezési pontjait, de mivel mi épp tangót táncoltunk ez majdnem kivitelezhetetlen volt, ráadásul minden egyes lépésnél attól tartottam, hogy Velascoból előtör az igazi énje, aminek nem is mertem a következményeire gondolni. Tisztában voltam vele, hogy a tangót, mint táncot külön kell kezelni a többi verseny és klubtánctól. Annyira egyedi, hogy nem lehet beskatulyázni. Ha a sentimiento tango egyszer megfertőz, onnantól akárhányszor meghallod, mindig teljesen birtokba veszi a lelked és megérint. Valahová egész mélyre is eljut, oda ahol az érzések és az ősi ösztönök találkoznak és képes előcsalogatni a szenvedélyes, vad és féktelen énünket is. A világon ennél jobb afrodiziákumot még nem találtak fel, mint egy vérforraló tangó. Igyekeztem kerülni, minden olyan lépést és figurát, ami egy kicsit is képes lehet rá, hogy Javierben felébressze a vágyat, de vele soha nem lehettem elég óvatos. Hiába teltek el hónapok azóta a Palacio Deportesbeli délután óta, Velasco még mindig engem akart én pedig a gondolatától is rettegtem, hogy egyszer így vagy úgy sikerrel jár. A teremben síri csend honolt így éktelenül hangos zenebonának tűnt, amikor a mobilom az ősrégi csengőhangomat kezdte el játszani. Felugrottam a zsámolyokról és odasétáltam a sarokba ledobott hátizsákomhoz, amiben a telefonom rejtőzött. Meg sem nézve, hogy ki hív a fülemhez emeltem a mobilt.

-         Alejandra Várady

-         Itt meg a Real Madrid húszasa  – nevetett a vonal másik végén Gonzalo. Ahogy meghallottam a hangját és becsuktam a szemem egy pillanatra, magam előtt láttam a focistámat, amitől azonnal nyugalom áradt szét a belsőmben.

-         Örülök, hogy felhívtál. – sétáltam kicsit arrébb és háttal nekidőltem a falra szerelt korlátnak.

-         Most már kicsit elkezdtél hiányozni, gondoltam megkérdezem, hogy mikor végzel...

-         Még egy próbám van ma. – sóhajtottam egyet.

-         Nem mondhatod le? Valamit szeretnék mondani...meg mutatni. – hadarta lelkesen. Valami nagyon jó hírt kaphatott.

-         Gondolom nem fog elszaladni addig, amíg hazaérek.

-         Egész nap itthon ülök azzal az ... izével és tűkön ülve várom, hogy elújságolhassam neked.

-         Hát akkor mondd el most!

-         Nem lehet, különben is azt akarom, hogy lásd!

-         Gonzalo... – sóhajtottam még egyet a telefonba.

-         Hallom a hangodon, hogy fáradt vagy. – vált komollyá a hangja.

-         Semmit sem szeretnék jobban, mint hazamenni és pihenni, de nincs már sok időnk Jauregui vizsgájáig, muszáj gyakorolnom.

-         Az viszont nem fog használni, ha a végkimerülésig hajtod magad és egy idióta vagyok, ha ölbe tett kézzel végignézem, amint kikészíted magad!

-         Gonzalo...a vizsga után pihenek, megígérem, de addig muszáj próbálnom!

-         Aggódom érted...

-         Bízz bennem, ki fogom bírni! – válaszoltam magabiztosan, talán még kicsit ki is húztam magam.

-         Tehetek mást?

-         Csak annyit, hogy szeretsz.

-         Kérés nélkül is a nap 24 órájában.

- Ahogy én is téged. – mosolyodtam el, aztán ránéztem a faliórára és elbúcsúztam az argentintól. Megnyomva a piros gombot, elvettem a fülemtől a kis készüléket és a felsőmbe töröltem a kijelzőjét. Ahogy felnéztem, Javiert pillantottam meg a terem közepén állni. Kezét keresztbe fonta a mellkasa előtt és idióta vigyorral az arcán figyelt engem. A cuccait már rég lepakolta a zsámolyokra és táncra készen várta, hogy befejezzem a telefonálást. Olyan halkan érkezett meg, hogy semmit sem vettem észre belőle. Azt sem tudtam, hogy régóta állt-e ott. Gyors léptekkel a táskámhoz mentem, hogy eltegyem a telefonom, de mindvégig magamon éreztem Velasco tekintetét.

-         Kitalálom....Gonzaloval beszéltél. Guillermot már dobtad miatta.

-         Fogalmad sincs róla, hogy mi történt köztünk, úgyhogy inkább fogd be! – néztem rá dühösen, miközben becipzároztam a hátizsákom.

-         De van egy ötletem! Guillermoval akartad pótolni Gonzalot.

-         Elkezdhetnénk a próbát? – álltam meg előtte. Minél előbb túl akartam lenni a szükségtelen rosszon, vagyis a próbán Javierrel - Nem vagyok kíváncsi rá, hogy miket fantáziálgatsz össze a magánéletemről.

-         Az sem érdekel, hogy rólad miket fantáziálgatok össze? – nézett rám egy pimasz, felsőbbrendű mosollyal az arcán.

-         Tartsd meg magadnak a mocskos ábrándjaidat!

-         Pedig nagyon érdekesek...felkészülhetnél rá, hogy mit fogok tenni veled, ha egyszer rájössz, hogy mennyit is érek én.

-         Azt már most is tudom. Annyit sem mint egy kosár záptojás.

-         Ma nagyon morcos vagy, nem is lehet veled beszélgetni.

- Akkor végre lezavarjuk ezt a próbát? – kérdeztem ingerülten. Javier nem válaszolt semmit sem, csak odalépett a HiFihez és betette a tetejére kikészített CD-t. A távirányítót magához véve visszajött a terem közepére, elindította a Libertangót és a tánc alappozíciójába álltunk, hogy aztán lépegetni kezdjünk a zene hangjaira. Ragaszkodtam hozzá, hogy az új irányzathoz hű legyen a koreográfiánk, mert abban nem kell annyit szoros közelségben lennem vele. Ahogy a zene a végéhez ért, én rögtön távolabb is léptem a partneremtől és lehajoltam a vizemért. A lépésekkel itt sem volt baj, de valami hiányzott belőle. Nagyon száraznak és amatőrnek hatott az egész táncunk, ami engem zavart, de ez volt életem első olyan tangója, amin jobban szerettem volna gyorsan túl lenni, mint tökélyre fejleszteni.

-         Ebből teljesen hiányzik a szenvedély. – csóválta meg a fejét a partnerem. Keresztbe tett karokkal támaszkodott neki a balettkorlátnak.

-         Lehet…de tudod borzasztó nehéz előadnom, hogy a gyűlöleten kívül mást is érzek irántad, miközben bele tudnálak fojtani ebbe az üveg ásványvízbe. – replikáztam felmutatva neki az üveget.

-         Díjazom az őszinteséged…Viszont valamit mondok neked: Utálhatsz amennyire akarsz, de tudod ahhoz a dologhoz mind a ketten kellettünk és ha jól emlékszem nem nagyon tiltakoztál. Ha nem nyit be a szívszerelmed, akkor be is fejeztük volna, amit elkezdtünk.-jegyezte meg gunyorosan és furcsa fény villant meg a szemében.

-         Az akkor ott befejeződött és nem is lesz folytatása. Ezt pedig itt és most fejezzük be, inkább a táncot vitassuk meg! - vágtam hozzá a törülközőmet mérgemben, amit elkapott.

- Jó, akkor beszélgessünk a táncról! – csapta össze a tenyereit - Olyan érzés veled tangózni a hülye szabályaid miatt, mintha anyám vasalódeszkájával táncolnék. Tudod ezt a táncot nem arisztokrata kislányok táncolták a bálteremben…ha ezzel állunk elő Jauregui mind a kettőnket úgy kirúg innen, hogy a lábunk sem éri a földet, nekem pedig kell ez az állás. Szóval ha tetszik, ha nem, megszegem a szabályaid! - hajtogatta össze gondosan a törülközőmet Javier. Kénytelen voltam igazat adni neki, miután jobban belegondoltam és beleegyeztem, de majdnem remegett a térdem, annyira ideges voltam attól, hogy lesznek-e következményei, ha többet engedek meg neki. Ezen az egy táncon is elbukhatom az állásom... Újra beálltunk a kezdéshez és elkezdtünk táncolni. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy a „halálosan-szerelmes-vagyok-beléd” arckifejezést magamra tudjam erőltetni és ne vágjam pofon néhány kicsit pikánsabb figura elvégzése közben vagy után. A második tánc után abba akartam hagyni a próbát és végre hazamenni, de Javier ragaszkodott ahhoz, hogy még egyszer táncoljuk el. Még mindig nem volt elég jó neki a táncunk. A mielőbbi szabadulás reményében nem kezdtem vitába, energiám sem lett volna, hogy üvöltözni kezdjek Velascoval, ezért szó nélkül a helyemre álltam. Mivel már alig álltam a lábamon, már utolsó erőtartalékaimat kezdtem felemészteni. Úgy gondoltam, hogy ha azt csinál, amit akar és teljesen átadom neki a vezetést, akkor végre teljesen elégedett lesz az eredménnyel és mehetek haza Gonzalohoz. Kinéztem belőle, hogy ha akkor sem felel meg neki az eredmény, akkor addig szekíroz a próbateremben, amíg össze nem esek a fáradtságtól. Az is biztosan a kedvére való lett volna. Javier viszont hamar felmérte a helyzetet, mivel nem hülye érezte, hogy a vezetés az övé. Pofátlan módon ki is használta helyzetet. Ezzel még nem is lett volna baj, hogy ha a zene végeztével szépen elenged. De nem tette. Az utolsó lépéseivel úgy vezetett, hogy a sarokban álljunk meg, ahová majdnem be is szorított. A térdem remegett és a gyomrom egész apróra zsugorodott össze. Szerettem volna kiáltani, de nem jött ki egy hang sem a torkomon, ahogy megpillantotta Javier arckifejezését. Féltem tőle és az undor, amit éreztem iránta most csak még nagyobb lett, de vettem egy mély levegőt és elhatároztam, hogy felülkerekedek a félelmen, a fáradtságon és mindenen, hogy meg tudjam védeni magam tőle. Egyedül voltam ebben az épületszárnyban vele, lényegében azt tehetett volna velem, amit akart, de nem akartam hagyni magam, bár csökkentette az esélyeimet, hogy úgy helyezkedett, hogy a mozgásban is gátolt, amennyire csak tudott.

-         Na cicám minek nem lesz folytatása? – hajolt hozzám közelebb, miközben még erősebben szorította meg a csuklóm. – Eljött a napja, hogy befejezzük a kettőnk dolgát. Tudom, hogy te is szeretnéd.

- Ha nem engeded el azonnal, most rögtön megdöglesz! – nyitotta ki nagy elánnal az ajtót Gonzalo. Fél kezével az ajtót fogta és úgy fújtatott akár a corridára menő bika, hogy a következő pillanatban már Javier mellett teremjen és arrébb rántva beverhessen neki egyet. A spanyol megkapaszkodott a balettkorlátban és kézfejével megtörölte az orrát, amitől az véres lett. Javier még jobban bedühödött a vér láttán és nekitámadt Gonzalonak és földre vitte, ahol tovább folytatták a verekedést. Hol egyik, hol másik volt felül és szinte követhetetlen volt, hogy ki ad nagyobbakat a másiknak, de szerettem volna azt hinni, hogy Gonzalo jobban osztja Javiert. Velasco odakóválygott a balettkorláthoz és az arcát nyomogatta, miközben az argentinom tudomást sem vett arról, hogy milyen sérüléseket szerzett. A lépéseit dörgően visszhangozta a terem, amikor odament Javier mögé és ellökdöste az ajtóig, hogy kihajítsa rajta.

-         Most még elmegyek Higuaín, de egyszer eljön a napja, amikor nem leszel ott, hogy megakadályozz! – állt meg a lépcső tetején Javier.

-         Előbb foglak megölni, mint ez eszedbe jutna! Ha még egyszer meglátlak Alejandra közelében meg is fogom tenni!

-         Ha eltörted az orrom, feljelentelek!

- Meséld el a rendőröknek azt is, hogy miért törtem el! – vágta be az ajtót és odasietett hozzám. Fél kezem a korlátom nyugtattam és még mindig az előbbi néhány perc hatása alatt voltam. A szám széle remegett, a szememben gyűltek a könnyek és a térdem másodpercről másodpercre egyre kocsonyásabbá változott, míg egy idő után már nem bírtam tovább és az előttem álló argentinom karjaiba estem. Gonzalo lassan lecsúszott a földre velem és szorosan magához ölelt. Az arcom az ingébe temettem és hagytam, hogy sírás formájában kijöjjön belőlem az elmúlt percek összes feszültsége. Hagytam, hogy körüllengjen az illata, hogy körbefonjon a két erős karja és érezhessem a teste melegét. Mikor elapadtak a könnyeim felemeltem a fejem és ránéztem az argentinomra.

-         Ettől akartalak megvédeni. – simogatta meg az arcom. – Valami azt súgta, hogy ide kell jönnöm és de jó, hogy hallgattam rá!

-         Ha nem jössz ide....ha...

-         Css! Vége van! – cirógatta meg ismét az arcom – Nem bánthat. Itt vagyok veled.

-         Most menjünk haza, jó? – kértem elgyötört hangon.

-         Persze. – bólintott.

-         Te vérzel? – érintettem az ujjam az állához, ahová egy vékonyka piros csík vezetett.

-         Semmiség az egész! – legyintett.

-         Azért mossuk le, gyere! – tápászkodtam fel és kézen fogva Gonzalot az öltözőbe kísértem. Elővettem egy törülközőt és megnyitottam az egyik csapot a mosdókagylóknál, aztán bevizeztem a textildarabot. Kicsit remegő kezekkel hajtottam össze úgy, hogy a sarkával le tudjam törülni a vért a szája sarkától egészen az álláig.

-         Nyugodj meg Alejandra! Nem engedem, hogy bármi bajod essen. – fogta meg gyengéden a csuklóm, de felszisszentem, mire megfordította a karom és meglátta rajta Javier keze nyomát. – A szemétláda! – csattant fel. – Utána megyek és tényleg megölöm! – szorult ökölbe a keze.

-         Gonzalo, ne beszéljünk erről többet ma! Menjünk haza! – tettem a kezem az övére.

- Rendben. Segítek összeszedni a cuccaid és indulhatunk is. – nézett rám egy apró, bátorítónak szánt mosollyal a szája szegletében, aztán átfogta a derekam és magához húzva először csak egy lehelletnyit érintette ajkait az enyémhez, aztán teljesen birtokba vette a szám a sajátjával. A csókja is elég volt hozzá, hogy ha csak néhány mámorító percre is, de elfelejtesse velem a próbán történteteket. Ahogy megéreztem az ajkai bársonyos érintését és lehunytam a szemem, elhittem, hogy most már védve vagyok minden rossztól. – Szeretlek! – suttogta, aztán félresimította egy hajtincsemet és visszament a próbaterembe, hogy minden cuccom bedobálja a nagy táskába. Visszafordultam a mosdókagyló felé és megnyitva a csapot, egy kis hideg vizet locsoltam az arcomra és ahogy megtöröltem egy törülközővel, Gonzalo állt meg az ajtóban, kezében a táskámmal és hátizsákommal. Nem volt erőm és eszembe sem jutott, hogy előkeressem a kabátom, így az argentinom terítette a hátamra a sajátját, amíg kiértünk a térre az iskola épületéből. A sötét fellegek eltakarták az ezüst fényű holdat a gyémántként ragyogó csillagokkal együtt a szemünk elől és a kézfejem egy esőcseppet éreztem meg. Úgy éreztem, hogy az időjárás is a saját lelkiállapotomhoz alkalmazkodik. Csendben ültem be az autóba, a fejem pedig az ablaküveghez nyomtam. Időközben az eső szakadni kezdett és és a cseppek gyors egymásutánban folytak végig az üvegen, ahogy keresztülhajtottunk az esti fényekbe öltözött spanyol fővároson. Gonzalo aggodalmas pillantásokat vetett felém, de nem igazán tudta, hogy mit mondjon, csak ha pirosat kaptunk a kezébe vette az enyémet és megcirógatta  amiért egy halvány mosollyal jutalmaztam. Szinte észre sem vettem, hogy mikor fordult be a Calle Peña Del Solra, csak akkor eszméltem fel, amikor már a garázsba gurult be az Audival az idénre kapott R8 mellé. Kiszállva az autóból én is hátramentem a kocsi mögé, hogy bevigyem a cuccaim. Kivettem Gonzalo kezéből a hátizsákom és bevittem a házba, ahová a csatárom is követett. A szokott helyére tettem le, az egyik falba épített szekrény középső polcára és az egyik fogasra akasztottam rá az argentinom kabátját, aztán ledobtam magam a kanapéra. Ahogy végignéztem magamon, csak akkor vettem észre, hogy még csak át sem öltöztem és valószínűleg bűzlök miután még csak le sem zuhanyoztam, pedig nem egy órát táncoltam végig. Éreztem, amikor besüppedt mellettem a kanapé és leült Gonzalo is.

-         Emlékszel, hogy nagyjából egy éve azt mondtad nekem, hogy én vagyok a te angyalod? – néztem rá az argentinra, aki mosolyogva bólintott és várta a folytatást – Én akkor nem tettem semmi különöset, te viszont megvédtél engem. Az én őrangyalom te vagy.

-         De igenis tettél. – vont magához én pedig ismét élvezettel temettem az arcom az ingébe – Mellettem voltál és szerettél. Ezek nagy dolgok. Amíg melletted vagyok, mindig meg is foglak védeni és ha kell még százszor törlöm fel Velascoval a padlót, ha ez az ára annak, hogy békén hagyjon végre. Egyébként hosszú távra terveztem veled.

-         Mennyire hosszúra? – helyezkedtem el úgy, hogy a szemébe tudjak nézni.

-         Nagyon – hajolt lejjebb, hogy megcsókolhasson. – és még ennél is több és hosszabb éjszakára. – puszilta meg az orrom, amitől nevetnem kellett. Ahogy elfordítottam a fejem a szemem megakadt az asztalon heverő borítékon és az alatta heverő A4-es papíron. Gyorsan kibontakoztam az argentinom ölelő karjaiból.

-         Az mi? – mutattam rá a levélre.

-         Ezt szerettem volna megmutatni. – hajolt előre és elvette az asztalról, majd a kezembe nyomta a papírt. – Olvasd el! – Kíváncsiságom a tetőfokára hágott, így szinte kitéptem a kezéből a lapot, hogy mohón olvasni kezdjem. A bal kezem a szívemre szorítottam, amikor megpillantottam a fejlécet és eltátottam a szám is. A papírra csak néhány sor volt írva, de minél rövidebb volt a hivatalos szöveg, a szívem annál hevesebben dobogott a boldogságtól. Amint végeztem az olvasással rögtön Gonzalo nyakába borultam és hirtelen azt sem tudtam, hogy gratuláljak, megcsókoljam vagy átöleljem-e.

-         A válogatott....Úristen....Argentína.... – hajtogattam majdnem önkívületben még mindig átfogva Gonzalo nyakát.

-         Ha oda akarsz kilyukadni, hogy játszhatok-e, azt még nem tudom, de igen, benne vagyok a keretben. – nevetett.

-         Argentína...Maradona...Sorsdöntő világbajnoki selejtező. Ezt mi a manóért nem mondtad a telefonba???!!!

-         Mert sokkal viccesebb élőben látni a reakciód.

-         Seggbe rúglak, de csak miután kiszorítottam belőled a szuszt és össze-vissza csókoltam azt a ronda képed. – fogtam a két kezembe az arcát.

-         Ronda képemet? – kérdezett vissza tettetett felháborodással.

-         Azt az argentin válogatott ronda képedet. – nyomtam egy hatalmas puszit a szájára. – Annyira, de annyira büszke vagyok rád!

-         Jössz majd velem, ugye? – simított ki egy tincset az arcomból.

- Az első sorba kérem a jegyet a Monumentalba és Montevideoba is el fogok menni. – jelentettem ki egy hatalmas mosollyal az arcomon. Hosszú hónapok óta vártuk már, hogy egyszer most már neki is csomagolni kelljen, amikor a csapattársai válogatott meccsre utaznak és végre eljött ez a nap is. Akármilyen borzalmas is volt a napom, el is felejtettem mindent, ahogy a kezembe fogtam a hivatalos értesítőt, arról, hogy mikor kell jelentkeznie a válogatott edzőtáborában. Lehunyt szemhéjaim mögött pedig már ott láttam magam Buenos Airesben, a Monumental hatalmas lelátóján, amint egy égszínkék-fehér csíkos mezben örömittasan ugrok talpra, amikor Gonzalo gólt lő és ezt hallva még a jó öreg Obelisco is táncra perdül...

 

Díjat kaptam :)

Sziasztok!

A blogom egy újabb díjat kapott, amiért nagyon hálás vagyok Deveczkének. :) Köszönöm Csajszi!

Szabályok:
1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat!
2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a (feliratkozott) rendszeres olvasók száma!
3. Egy- egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blogon a díjazásról!

Akiknek szeretném küldeni:
Violet H. West
Brigi
M33dra&Riri
Dóra

Holnap hozom az Un suenot, ha minden jól megy. :)

Todo va a cambiar - 4. rész

Sziasztok!

Istenem de jó megint itt lenni! :) Már hiányzott a blogolás, hiányoztatok Ti is és úgy minden, amit az írás jelent. Az utóbbi időben sok gondom volt, amelyek miatt sem időm, sem energiám, sem pedig kedvem nem volt az íráshoz. Jobbnak láttam, ha picit elvonulok és kicsit kipihentebben, nyugodtabban térek vissza, hogy újra billentyűzetet ragadjak és folytassam a történeteim. A jövőben igyekezni fogok nem eltűnni, megígérem. :) Még annyit írnék magamról, hogy továbbra is dolgozom, még mindig irodista vagyok Én a pénzügyön, aki világ életemben utáltam a matekot. :D Na de ennyit rólam. A rövidebb történethez hoztam a folytatást ezúttal. Nem túl eseménydús, mert egyrészt átvezető fejezet, másrészt pedig kicsit sutának érzem, de még vissza kell szoknom az írásra. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy gyorsan fog menni. 

Puszilok Mindenkit! :)

Detti

A munkaidőm végeztével felmentem az edzőközpont főépületének teraszára. A kellemes ősz eleji napsütésben még a hosszú ujjú kardigánom is levettem magamról, aztán összehajtva a táskámra tettem. Megigazítottam a nyakamban lévő elmaradhatatlan sálam és kezemben a mobilommal kezdtem el játszani. Gondolatok ezrei cikáztak át az agyamon. Már csak egy regény választ el tőle, hogy ország-világ számára kiderüljön, kit is rejt a T. B. Gonzalez álnév. Bár még ötletem sem volt hozzá, hogy mi szerepeljen a következő regényemben, nem is nagyon akartam siettetni a dolgot. Féltem tőle, hogy miként reagálnak a madridi barátaim, ha megtudják, hogy valójában én írtam az eladási listák elején álló regényeket. Mit szól hozzá majd Gonzalo? A tekintetem a telefonomra tévedt és a tulajdonképpeni másodállásomról egy egész más téma felé kezdett el kalandozni. Meredten bámultam a kis szerkezetet és bár tudtam, hogy indulnom kellene, mégsem mozdultam el a padról. Az eget bámultam, ahol a magasból egy repülőgép ereszkedett le a Barajas egyik közeli betoncsíkjára, míg egy másik épp eltűnt a felhők közt, amikor azt éreztem, hogy valaki megböki a kezem. Sergio fején a napszemüvegével mellém telepedett és ahogy egy titkosügynök a titkos iratokat egy tábla csokit csúsztatott a kezembe.

-         Milka? Juj ezt szeretem! Köszönöm Sese! – szaladt fülig a szám.

-         Csss! Ne kiabálj, még meghallják! – kezdett el csítitani.

-         Nem szabad elárulnom, hogy te vagy a cukrosbácsi? – kuncogtam.

-         Az az enyém volt igazából és nincs öt perce, hogy visszaloptam a konyháról. Szóval gyorsan tedd el! – mutatott a táskámra. – A Míster kobozta el az összetartáson, mert az a hülye Alvaro a folyosón flangáva zabálta a csokit, mikor mondtam neki, hogy a szobájában tolja be, különben lebukunk, de hát ez csak akkor ért meg bármit is, ha Twitteren írom meg neki! De nem baj, most már visszaszereztem és folytatom az üzletet.

-         Üzletet? – néztem kérdőn a spanyolra miután a táskám egyik zsebébe rejtettem a tábla csokit.

-         Mindig akad egy-két cinkosom, akikkel szereztünk valami édességet, amit én dugok el, aztán ha valaki az Ipodjával jelent meg az ajtómban, tudtam, hogy bűnözni akar. Ez a kód. A Míster eddig persze azt hitte, hogy csak zenéket cserélgetünk meg ilyenek, de hát lebuktunk, valami újat kell majd kitalálnom, de megoldom. Na de én megyek is. Szanaszét olvadnak a kis drágaságaim. – nyitotta ki a táskáját, amiben lapult még néhány tábla csoki meg egyéb édesség, amire elméletileg egész idényben rá se nézhetnek.

- Mindig is tudtam, hogy egyéniség vagy Ramos, de hogy ennyire?! – nevettem el magam, mire ő szintén nevetve legyintett egyet és komótosan elindult a parkoló felé. A telefonom pittyegett egyett, jelezve, hogy sms-em érkezett, amivel ismét a fejem felé terelte a gondok fekete fellegét. Lenémítottam a telefonom és beledobtam a táskámban, aztán felálltam a padról és rátámaszkodtam a korlátra. A Ciudad Deportiva edzőpályáinak smaragdzöld gyepszőnyegét csak itt-ott szakította meg egy-egy reflektor oszlopa és a díszkővel burkolt út. Távolabb a CTBA üzleti negyed épületei emelkedtek magasan a környező házak fölé, uralva a horizontot, ahol néha-néha elrobogott a csak egy fehér csíkként érzékelhető gyorsvasút szerelvénye. Éreztem, hogy a telefonom rezeg és nem kellett elővennem, hogy tudjam ki keres. Randevúm lett volna, de képtelen voltam rá elmenni és nem is nagyon tudtam volna mit mondani Tomásnak, hogy miért. A szponzori vacsorát követő nap találkoztunk a Retiroban és a szimpátia rögtön kialakult én pedig igent mondtam erre a meghívásra, mert reménykedtem benne, hogy ahogy a regényeimben megírom, majd egymással szemben ülve belém vág a villám és el tudom felejteni azt, amit Higuaín iránt érzek, de ez így pár nap elteltével már nem is tűnt olyan jó ötletnek. Előkotortam a mobilom, aztán felhívtam Tomást és amíg el nem szállt az elhatározásom tisztáztam vele, hogy sajnálom, de a mai nap mégsem jó nekem. A spanyol roppant megértő volt és egy „Después!” után megnyomtam a piros gombot. Hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból, miközben a fejem az államra ejtettem. Legszívesebben addig ütöttem volna a fejem a korlátba, amíg meg nem világosodik előttem, hogy miért nem tudok túllépni egy reménytelen érzelmen és miért ragaszkodok hozzá ennyire? Egy strucc soha nem tud a magasban szárnyalni, bármennyire vágyik is rá, cserébe viszont kapott két erős lábat, hogy olyan gyorsan tudjon futni, ahogy egy a levegő uraihoz tartozó társa soha nem fog. Bármennyire is szerettem volna, hogy el tudjam fogadni a saját helyem és a lehetőségeim, mégis mindig a felszínre bukott, hogy Gonzalon kívül nem kell senki sem, bár tisztában voltam, hogy soha nem fog úgy tekinteni rám, ahogy én őrá. Hisz barátnője van... Utáltam az érzést, hogy képtelen vagyok nem szerelmesnek lenni az argentinba, bármennyire is próbálom. Mérgemben belerúgtam az egyik virágládába, ami épp a lábam előtt volt tele lila és fehér virágokkal.

-         Olyat se nagyon láttam még, hogy egy virágládát rúgdosol.  – hallottam meg azt a kellemes hangot, amitől minduntalan valami melegség költözött a szívembe. Hirtelen felnéztem és az argentin csatárt láttam meg pár lépésnyire tőlem állni. Fél kezével a korlátot fogta, a tekintetem pedig lassan végigjárattam a napbarnította karján fel a válláig aztán végig a nyakán rá az arcára. Kedvesen és mégis kissé aggódon nézett rám a barna szemeivel, amikor hozzám lépett.

-         Le kellett mondanom egy találkozót, mert más jött közbe. - válaszoltam, miközben a táskámmal babráltam és kényszerítettem magam, hogy ne bámuljam túl feltűnően Gonzalot.

-         Értem. – bólintott egyet  -  Már rég meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e veled. – könyökölt rá a korlátra mellettem. – A szponzori vacsora óta mintha kerülnél minket, leginkább engem. – nézett rám válaszra várva.

-         Nem szándékosan kerüllek, egyszerűen csak úgy alakult a beosztásom, hogy én vagyok a délutános. – húztam ki magam.

-         Berni én nem erről beszélek. Azt hiszed nem vettem észre, hogy ahányszor belépek, rögtön a papírjaid közé mélyedsz vagy a helyeden sem vagy.

-         Nekem is jár egy kis szünet, nem? Vagy én nem mehetek ki? – vágtam rá idegesen. Bele sem akartam gondolni abba az opcióba, hogy talán már régen lebuktam az argentin előtt.

-         Azelőtt minden nap beszélgettünk, ha csak néhány szót is. Ezen a héten még csak köszönni sem tudtam neked és ne mondd, hogy azért, mert sok a dolgod! – nézett rám ismét és volt valami furcsa a tekintetében, ami azonnali megfutamodásra késztetett.

- Pedig így van. – vágtam rá türelmetlenül – Például most is mennem kell. – néztem rá a karórámra, mintha borzasztóan sietnék valahová. – Gonzalo, én tényleg nem kerüllek, csak így alakult. – fordultam vissza a lépcső tetejéről – Majd valamelyik nap leülhetünk beszélgetni, de nem most. – mosolyogtam rá, aztán ahogy csak a lábam bírta lerohantam a lépcsőn. Amint elég távol értem az edzőközpont főépületétől lelassítottam a lépteim és nekidőltem a főbejáratnál álló üdvözlőtáblának. A fém teljesen átmelegedett, így hiába nyomtam neki a homlokom nem adott enyhülést. Éreztem, hogy az arcom teljesen kipirult, de nem a meleg miatt. Az argentinnak teljesen igaza volt: direkt műszakot cseréltem, hogy elkerülhessem a vele való találkozást, miközben mindennél jobban szerettem volna látni és beszélni vele. Mi van ha mégsem játszom olyan jól a szerepem és már régen tudja, hogy szerelmes vagyok belé? Vagy talán a szponzori vacsorán jött rá a titkomra? És ha tudja, most mit gondol rólam? Azért nézett olyan furcsán rám, amitől megijedtem? Gondolataim közül a mobilom csörgése zökkentett ki. A kiadóm hívott, hogy másfél héten belül adjam le, hogy miről fog szólni az ötödik regényem. Az ötödik, amely után nem lesz többé titok a kilétem...

***

Lele a telefonját nézegetve állt meg az egyik forgalmas madrid utca közepén. Körülötte az emberek szüntelenül kavarogtak és mosolyogva kerülték ki asms-ét olvasgató lányt. Ujjaival villámgyorsan lepötyögte a választ, aztán ismét a táskájába süllyesztette a mobilt. Ráérősen sétálgatott a város szívében kezében egy cetlivel, amelyen egy argentin étterem címét írta fel neki Nico. Egymás után sétált el a teraszok mellett, amelyek hol egy kávézóhoz, hol egy étteremhez tartoztak, de még mindig nem találta meg azt, amit keresett. Megállva az egyik utcasarkon tanácstalanul nézett fel az utcanévtáblára, aztán egyenesen előre, remélve, hogy meglátja valahol az étterem cégérjét. Már korgott a gyomra az ürességtől és alig várta, hogy leülhessen egy asztalhoz és nekiláthasson egy hatalmas adag steakhez, amellyel pótolni tudja az eddig elvesztett energiáit. Összegyűrte a cetlit és kidobta az egyik szemetesbe, aztán megindult egyenesen előre, amíg pár lépéssel arrébbról meg nem látta előbújva a napernyők takarásából az étterem legelésző tehenet mintázó cégérjét. Sietősre fogta a lépteit és ahogy belépett a helyiségbe feltolta a homlokára a napszemüvegét, amikor ismét Nico kereste a mobilján, hogy számítson rá Lele, hogy késni fog. A lány megvonta a vállát, aztán elment leadni a rendelését. Nem volt kedve egyedül enni, így elvitelre csomagoltatta be az ebédjét, de miután fizetett és kiért az étteremből egy lépést sem sikerült tennie, mert valaki kiütötte a kezéből az edényeket. A felül lévő tartókból a saját pólóján landolt minden, hogy tovább csúszva róla a nadrágjára és a cipőjére is jusson belőle, míg a legalsó tartó a földre esve eltört, így kárba ment az ebéd. Lele pillanatok alatt borzasztóan mérges lett az ebédje miatt, amelyet egy másik ember figyelmetlensége miatt hiába fizetett ki, mégsem eheti meg.

-         Ne haragudj! Nem figyeltem oda, tényleg nem volt szándékos. – kezdett el a zsebeiben papírzsebkendő után kutatni Gonzalo, aztán amint talált egyet odanyújtotta Lelének és ráismert a lányra. – Lele?

-         Igen én vagyok. – sóhajtott egy nagyot miközben elvette a felé nyújtott zsebkendőt. – Az meg az ebédem...meg Nico ebédje. – nézett rá a földön szerteszét heverő ételmaradékokra.

-         Tényleg ne haragudj! Nagyon elgondolkoztam és észre sem vettelek. – mentegetőzött tovább Gonzalo. – Kárpótlásul meghívlak ebédre Nicoval együtt. Azt mondtad neki vitted volna a másik adagot.

-         Vegyük úgy, hogy kvittek vagyunk a múltkori után, de most már ki ne mondd többet azt a mondatot, hogy „Ne haragudj!” – dobta a tőle nem messze lévő szemetesbe a gombóccá gyűrt zsebkendőt Lele. – A meghívást pedig köszi! Mindjárt felhívom Nicot is és megmondom neki, hogy jöjjön ide. Nem sokára végez mára.

-         Rendben. – bólintott mosolyogva a focista, aztán Lele kicsit arrébb menve előkereste a telefon memóriájából Nico számát, majd egy rövid beszélgetés után visszalépett az étterem előtt álldogáló argentinhoz.

-         Nem sokára itt lesz.

-         Addig nem megyünk be? – nézett az étterem bejárata felé Gonzalo.

- Bemehetünk. – bólintott Lele, aztán aznap másodszor belépett a légkondicionáló által tremtett hűvős levegőjű helyiségbe. Az argentin csatár egyenesen az egyik eldugottabb sarokasztalhoz ment, mert nem akarta, hogy a bejárathoz közel ülve akárki észrevegye, hogy aztán az ebédjét se tudja nyugodtan megenni az emberek rohama miatt. Kihúzott egy fogpiszkálót az asztal közepén lévő tartóból és szórakozottan forgatni kezdte az ujjai között. Sehogysem tudta kiverni a fejéből Bernit. Nem igazán értette, hogy miért változott meg ennyire, de szerette volna tudni az okát. Az okot, amiért egy ideje kerüli és amiért olyan hirtlen elrohant a Valdebebasból. Amiért mindig visszahúzódik a csigaházába, ahányszor közeledni próbál felé. Talán Lele tudja a választ a kérdéseire és ha ügyes ki tudja belőle szedni...

-         Idáig hallom, ahogy csikorognak a fogaskerekek. – jegyezte meg Lele mosolyogva, miután már jó ideje figyelte a focistát.

-         Hm? – törte ketté a fogpiszkálót Gonzalo és ránézett a vele szemben ülő lányra.

-         Csak azt mondtam, hogy megint nagyon agyalsz valamin.

-         Egy csomó kérdés kavarog a fejemben és próbálok rájuk választ találni.

-         Nyugtass meg, hogy nem akarsz eligazolni! – dőlt előre a széken Lele.

-         Jaj dehogy is! – mosolyodott el Gonzalo. – Másról van szó, nem a fociról.

-         Akkor jó. Én azt a...

-         Nem szereted Benzemát, tudom.

-         Berni se. Irtó nagy erőfeszítésébe kerül, hogy mindig kedves legyen vele és ha kettőtök közül választania kellene, gondolkodás nélkül rád tenné a voksát. Na de nem fecsegem ki a legjobb barátnőm titkait.

-         Nem tudod véletlenül, hogy miért jár már egy jó ideje délután dolgozni? – tette fel az ártatlannak tűnő kérdést az argentin, de Lele azonnal felkapta a fejét.

-         Berni? Azt mondta, hogy így legalább ki tudja aludni magát. De miért kérdezed?

-         Csak kíváncsi voltam. – vakarta meg a nyakát Gonzalo, mire Lele elmosolyodott. „Szóval zavarba jöttél” – Tudod úgy megszoktam, hogy tudok vele beszélgetni, most meg egy ideje még csak odaköszönni sem tudtam neki.

-         Tudom, hogy jóban vagytok. Berni sokat mesélt már rólad. Nagyon kedvel téged. – jegyezte meg a lány.

-         Talán ő az egyetlen az egész Valdebebasban, aki nem azért jelentkezett az állásra, hogy munka helyett is folyton utánunk futkározzon levakarhatatlan piócaként. Nagyon aranyos lány.

-         Nekem nem kell bemutatnod. – mosolyodott el Lele.

-         Igaz is. Te a legjobb barátnője vagy. De ha már itt tartunk mesélj valamit magadról, amíg várunk! – dőlt hátra a széken Gonzalo egy gyors témaválást követően..

-         Inkább kérdezz te!

-         Azt hittem, hogy azt fogod kérni, hogy inkább én meséljek valamit magamról. – nevette el magát Gonzalo.

-         Az is lehet. A Wikipedia nem írt meg mindent, gondolom. – válaszolt Lele.

- Jó, de te többet tudsz rólam, mint én rólad. – jegyezte meg mosolyogva Gonzalo, amikor is Lele felkapta a fejét és Gonzalo válla felett meglátta az étterembe belépő Nicot. Intett neki, mire az asztaluk felé vette az irányt, aztán hitetlenkedve állt meg megfogva a szék támláját, úgy bámulta az asztal másik oldalán helyet foglaló argentin csatárt.

-         Te tényleg Gonzalo Higuaín vagy? – tette fel a kérdést még mindig kikerekedő szemekkel bámuló Nico.

-         Nem baszki, ő a hombárfejű, csak átrendeztem az arcát.  – forgatta meg a szemeit Lele. – Tényleg ő az.

-         Te vagy a világ legjobb csatára, de tényleg! – jelentette ki Nico, aztán kihúzta az egyik széket és leült rá, de egy percre sem hagyta abba az áradozást – Eszméletlenek a statisztikáid, nem tudom te mennyire vagy tisztában vele.

-         Köszönöm! Nem szoktam strigulázni a góljaim, de azért tudom, hogy mennyinél járok.

-         Ilyen kevés idő alatt ennyi gólt szerezni eddig azt hittem, hogy lehetetlen. Azért pedig argentinként külön köszönetet mondok, amit a válogatottban csinálsz meccsről-meccsre. Batistuta óta nem volt ilyen csatárunk.

-         Argentin vagy?

-         Tősgyökeres avellenadai.

-         Racing vagy Independiente?

-         Egyik sem, River Plate.

-         Nico, én mindjárt féltékeny leszek. – fonta össze a karjait a mellkasán Lele.

-         Lele, nem minden nap tudok beszélgetni Higuaínnal. Egyébként szia! – adott egy puszit a barátnője arcára Nico.

-         Neked is szia! – húzta vissza a barátját magához a lány és egy csókot nyomott a szájára.

-         Nem semmi páros vagytok ti ketten. – jegyezte meg nevetve Gonzalo.

-         Zsák a foltját. – kacsintott rá Lele a focistára.

-         Szerintem inkább az ellentétek vonzásáról van szó, másképp nem tudnám megmagyarázni, hogy beleszerettem ebbe az őrült nőszemélybe.

- Hülye! – vágta nyakon Lele Nicot, mire Gonzalo ismét felnevetett.  – Na eszünk végre valamit? – dörzsölte össze a két kezét Lele. A két argentin ezen is egy jót mosolygott, aztán leadták a rendelést és miután kihozták az ételeket a lány rekoridő alatt eltűntette a dupla adagos ebédjét, míg a másik két asztaltársa csak egy fél adaggal bírt megbirkózni. Ebéd közben vidám beszélgetés folyt a sarokban lévő asztalnál, amitől mind hármójuknak jobb kedve támadt. Lele a székén hátradőlve hallgatta a két argentin beszélgetését és mire ők is letették a késüket és villájukat úgy érezte, mintha ő is hosszabb ideje személyes jó barátja lenne a csatárnak, mint Berni. Néha-néha ránézett Gonzalora miközben ide-oda tologatta a villáját a tányéron és gondolkozott. Tisztában volt a legjobb barátnője focista iránt táplált érzelmeirvel és azzal is, hogy ha nem segít neki valamiképpen, soha nem fog az argentin elé állni és bevallani neki, hogy szerelmes belé. Ugyanakkor az árulkodó jelekből kiolvasta azt is, hogy Gonzalo is érdeklődik Berni után. A lányhoz már régóta barátság fűzte, az argentint még csak most ismerte meg jobban, de már őt is megkedvelte annyira, hogy tenni akarjon a boldogságukért. Kettejük ügyének meg akarta adni a kezdő lökést. Már csak azt nem tudta, hogy miképp vigye ezt véghez, amikor váratlanul a segítségére sietett a szerelme.

-         Gonzalo – törölte meg a szája szélét egy szalvétával Nico – jövő hét vasárnapra terveztünk Lelével egy kis baráti összejövetelt, nem lennénk sokan. Megtisztelnél vele, ha elfogadnád a meghívásomat és eljönnél te is.

-         Köszönöm a meghívást! Szombaton lesz bajnoki, BL meccs a héten volt, úgyhogy én ráérek.

-         Elhozhatod a barátnődet is. – jegyezte meg Nico.

-         Nincs barátnőm. – rázta meg tagadólag a fejét Gonzalo.

-         Pedig azt hittem, hogy az a lány, akivel a szponzori vacsorán voltál az a barátnőd. – vette át a szót Lele.

-         Ő az unokatestvérem. – mosolyodott el Gonzalo. – épp Madridban volt pár napot és még soha nem volt ilyen puccos partyn, gondoltam elviszem magammal.

- Óh értem! – bólintott egy nagyot Lele és a fejében már készen volt a terv. Alig várta, hogy alkalma nyíljon félrehúzódni és telefonálni egyet, hogy aztán a többit Bernire és Gonzalora bízhassa, remélve, hogy minden úgy fog elsülni, ahogy elképzelte....

Díjat kaptam :)

Sziasztok!

Újabb díjat kapott a blogom. :) Nagyon köszönöm Alexának, Ibolyának, Deveczkének és Csajszikának! Jól esik, hogy gondoltatok rám. :)

a) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (ez alap)!

b) Tedd ki a díj képét az oldaladra, bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!

c) Válaszolj az eredeti kérdésekre! (szám szerint öt darab)

d) Küldd tovább maximum öt blogírónak!

Kérdések:

1. Volt valami (valaki), ami nagy szerepet játszott a történeted megalkotásában?

Régóta írogatok különféle történeteket. Sokáig csak a saját szórakoztatásomra firkálgattam novellákat, de később nagy nehezen rávettek arra, hogy tegyem őket közzé egy blogon is. Mivel ez a blogom kapta a díjat és az Un sueno nevét kapta, erről írok pár szót.:) Az Un sueno kezdetben csak egy novellának indult és egy egy részes próbálkozásból nőtt ki egy egész történet, amelynek a második évadát teszem épp közzé itt. :) A novellához az ihletet Cristina Aguilera El beso del final c. dala adta. Na és volt szerepe az alkotásban a Real Madrid és az Argentin Válogatott iránti rajongásomnak és annak a személynek, aki ezt a kettőt összeköti: Gonzalo Gerardo Higuaín illetve a saját múltam néhány morzsája.:)

2. Melyik szereplővel tudsz azonosulni leginkább?

Attól függ, hogy melyik történet. :) A Todo va a cambiar-nál nem szeretném lelőni a poént előre :) Az Un suenoban Alejandrával, a Lo juroban pedig Esperanzával. Mind a két lány számos tulajdonságát tőlem örökölte és bennük két álmom megvalósulását írtam meg. Alejandra a koreográfus-táncos, ami én egy sérülés miatt soha nem lehetek, Esperanza pedig a történelemtudós. :)

3. Számodra mit jelent az írás?

Hobbi, mert nagyon jól ki tud kapcsolni.

Mankó, mert segít bizonyos dolgok feldolgozásában, ha beleírom a saját gondjaimat is a történet fonalába.

Kihívás, mert szeretek újítani és olyan történeteket kitalálni, amelyek valamilyen formában újdonságot jelentenek.

Végül pedig az egyik legfontosabb: az életem egyik szerves része lett. Szeretnék egyszer egy könyvet írni, hogy meg fog-e születni végül és el is olvassák-e majd az emberek, az még a jövő titka. :)

4. Mi volt az első történet, amit írtál?

Annak idején még nem volt számítógépem, amikor az írást kezdtem, így egy füzetbe, tollal írtam az első novelláimat. Fanfic volt az is és a Forma1-ből vettem hozzá a szereplőimet. Ezt ma már én sem tudom elolvasni, mert az összes füzetbe írt történetem csúnya véget ért: vagy elégettem őket vagy a papírgyűjtésen adott pár plusz grammot a többi újsághoz. :D Focis történetben viszont az Un sueno az első. :)

5. Mit szoktál csinálni, ha nincs ihleted?

Zenét hallgatok. Az íráshoz számomra elengedhetetlen a zene, méghozzá a rész hangulatához passzoló zene. :) 

Akiknek tovább adom:

Violet H. West

Dóra

Brigi

Vii

Shadow