Un sueno en realidad II. - 16.fejezet

Sziasztok!

Nem is tudom mit mondhatnék így az elején....tudom, nagyon eltűntem. Kereshetnék kifogásokat és rengeteg okot sorolhatnék fel, hogy miért nem néztem egy darabig a blog felé sem. Magam sem tudom, hogy mi történt, mi váltotta ki, de hiába ültem le több milliószor is, hogy "most úgy érzem menni fog", mégsem jöttek a szavak. A fejemben minden megvolt, de megfogalmazni nem tudtam. Munkahelyet váltottam, nagyon sokat stresszeltem miatta és azt sem volt könnyű feldolgoznom, hogy Higuaín otthagyta a Real Madridot...de talán végre túl vagyok az egészen és eltűnt a gát, ami miatt képtelen voltam akár csak egy sort is írni. Ne haragudjatok rám, de sajnos ez így alakult. Remélem azért maradt még pár olvasóm, akiknek írhatom, hogy a kommenteket és a pipákat nagyon köszönöm! A hallgatásomban is sok bátorítást kaptam Tőletek, ezért is nagyon hálás vagyok. :) Puszillak Titeket!

Detti

U.I.: Ez a rész még picit suta és összecsapottnak tűnik, de még vissza kell szoknom az íráshoz.

És még egy kis reklám: Van facebook oldalam.

https://www.facebook.com/TangolitaSaavedra

A szoba ablaka előtt be voltak húzva a nehéz sötétítő függönyök. Az udvarról nagy nevetések és vidám beszélgetés hangjai szűrődtek be hozzám. A két karom a fejem alá csúsztatva feküdtem az ágyban és nyitott szemmel bámultam a plafont a sötétben. Halálosan fáradtnak éreztem magam, mégis képtelen voltam aludni. Több, mint 10 órás repülőút után érkeztünk meg az Ezeizára napokkal a vizsga után. Feszültséggel teli napokat hagytam magam mögött, hisz meg kellett küzdenem a saját emlékeimmel, amelyek rémálmok formájában nem hagytak egy éjszakát sem nyugodtan végigaludnom. Bár Javiert azonnali hatállyal kirúgták a művészeti iskolából és elhagyta a spanyol fővárost is, mégis szinte rettegtem tőle, hogy felbukkan, ha másért nem, hát hogy bosszút álljon. Buenos Airesbe érve úgy éreztem, hogy megnyugodtam és az elmúlt napok összes fáradtsága egyszerre tört rám, amit eddig a stressz miatt meg sem éreztem. Mielőtt a gép landolt a kifutón egy pillanatra görcsbe rándult a gyomrom, tartottam tőle, hogy még ha Gonzalo meg is bocsájtotta, hogy a tánc miatt otthagytam őt, talán a családja még nem felejtette el és ridegebb fogadtatásban lesz részem, de minden aggodalmam elpárolgott, amikor mindenki sorban megölelt a repülőtér érkezési csarnokában. Az Higuaín család saavedrai házában egész nap egymásnak adták a kilincset a rokonok, volt aki csak kicsit maradt, épp annyit, hogy gratulálni tudjon Gonzalo első válogatottságához de volt olyan is, aki itt maradt az esti asadora is. Egy kicsit én is lementem az udvarra beszélgetni és ünnepelni, de a fáradtságomra és fejfájásra hivatkozva otthagytam a társaságot. Aludni szerettem volna, de hiába hunytam le a szemeimet nem jött rájuk az álom. Milliónyi dolog kavargott a fejemben az elmúlt napok történésein túl az előttünk álló napok várható izgalmaiig. Már csak attól mosolyra húzódott a szám, ha gondolatban kimondtam a szót: argentin válogatott. A fejem oldalra fordítva a naptárra néztem. Majdnem teljes egy hét volt még hátra a meccsig, de ha rajtam múlt volna rögtön előrepörgettem volna az idő kerekét, hogy már másnap este mehessek a Monumentalba és láthassam Gonzalot, amint teljesül az álma és talán még gólt is szerez élete első hivatalos felnőttválogatott meccsén. Ásítottam egy hatalmasat és az oldalamra fordultam. A fejem alá gyűrve a párnát elmosolyodtam, ahogy az emeleti szobába felszűrődő hangokat hallgattam. A szívem megtelt szeretettel a csupa szerethető, kedves, jó humorú argentin iránt, akik az Higuaín családot alkotják. Úgy éreztem, hogy azzal, hogy a technika ördögének segítségével, a liftbe ragadva alaposan átbeszéltünk mindent és kibékültünk Gonzaloval, nem csak a hozzá fűződő kapcsolatom, hanem kicsit a családjához fűző kapocs is erősebb lett, bár azt még mindig nem tudtam, hogy mit gondol erről a családja. Az ajtó egyszer csak lassan nyílni kezdett, én pedig füleltem. A lépteiről is felismertem, hogy Gonzalo lépett be a szobába, de nem kapcsolta fel a villanyt. A sötétben tapogatózott miközben átöltözött és az ágy felé próbált araszolni. Én úgy tettem, mintha aludnék, gondoltam megviccelem kicsit. A focistának azonban nem ment teljesen zökkenőmentesen a sötétben való tájékozódás…belerúgott az ágy lábába, mire egy elfojtott káromkodással reagált. A takarót a fejemre húzva próbáltam visszatartani a nevetést, majd miután óvatosan mellém feküdt, átfordultam a másik oldalamra és nevetve hozzábújtam. A sötétben is láttam, ahogy a huncut fény megcsillan a szemében és mosolyra húzódott a szája, miközben magához ölelt.

-         Azt hittem, hogy már alszol – suttogta, miközben az udvarról jövő hangokra már oda sem figyeltem.

-         Nem, még nem aludtam. – kuncogtam.

-         Szólhattál volna…akkor felkapcsoltam volna a villanyt és nem rúgom le az ágy lábát - súgta tettetett szemrehányással.

-         De akkor nem lett volna részem ebben a kis műsorban. – nevettem fojtott hangon, mintha hatalmas titkokat suttogtunk volna a másiknak.

-         Kis műsorban? Igen?! Adok olyan kis műsort ... – kezdett el mocorogni.

- Hadd lássam nagyfiú! – ültem fel az ágyon és vártam, hogy mit tervez. Gonzalo is ülő helyzetbe tornázta magát, aztán pár pillanattal később maga alá gyűrt és a fejem felett megpróbálta lefogni a két kezem, hogy megcsikizhessen - Meg ne merd tenni! Higuaín, hozzád vágom ezt a párnát esküszöm! - próbáltam kapálózni, hogy védekezhessek az argentinom orvtámadása ellen, de mindhiába igyekeztem, egy ínycsiklandozó focista pasi ellenében én csak egy gyenge nő voltam. Jól megcsiklandozott, aminek az lett a vége, hogy egy nagy puffanással leestem az ágyról, Gonzalo meg rajtam landolt és a földön elterülve röhögtünk saját magunkon. Egy pillanatra azonban egymásra nézve elkomolyodtunk. Az eddigi gyermekien csibészes fényt mást váltotta fel abban a gyönyörű barna szempárban, amely egyáltalán nem volt gyermeki érzés. A puszta tekintetével elérte, hogy a belsőmben pillanatok alatt szétáradjon a forróság. Halkan kopogtattak az ajtón de mivel választ nem érkezett, Fede bedugta a fejét a szobába.

-         Mi volt ez a nagy puffanás? Ránk hoztátok a frászt! - ránk nézett, ahogy az ágy előtt, egymásra támaszkodva térdelő helyzetbe tornázzuk magunkat és ismét összenézve elkap minket a röhögőgörcs, ami a második Higuaín testvérre is átragadt. - Látom megzavartam valamit. – fonta keresztbe a karjait és nekidőlt az ajtófélfának.

-         Csak leestem az ágyról, de nincs semmi baj. - mondtam miközben a könnyeim törölgettem.

-         Értem. – vágott mindent tudó képet Federico és felváltva nézett hol rám hol Gonzalora, de nem mozdult meg.

-         Fede, ha gyertyatartó kell, lemegyek és kérek anyától. – fogta meg a párnámat az argentinom és elhajította a bátyja irányába.

-         Ugye hogy mégiscsak megzavartam valamit! – dobta vissza a párnát Federico, ám ahogy Gonzalo elkapta azzal a lendülettel a hátára esett. – Figyelj Aleja, mindjárt elkezd kalimpálni, mert nem tud felkelni. Én régen ilyenkor mindig hagytam kicsit szenvedni. – kacsintott rám cinkosan.

-         Bekaphatod bátyus! – mutatta fel a középső ujját Gonzalo Federiconak én pedig nevetve néztem a kialakuló testvérháborút.

-         Megmondalak anyának, már megint nem tiszteled az idősebbet. - vigyorgott magában Fede – Egyébként meg erre emlékszel? -  mutogatott valamit Gonzalonak, mire az ismét megfogta az egyik párnát és elhajította a bátyja irányába, de a párna már a csukott ajtónak csapódott. Kifújva magunkat feltápászkodtunk és visszamásztunk az ágyba. Felhajtva a takarót szinte egyszerre bújtunk be alá, én pedig ismét bebújtam Gonzalo ölelő karjai közé.

- Mit jelentett az, amit Fede olyan lelkesen mutogatott az előbb? – kíváncsiskodtam miközben még jobban befészkeltem magam a választott helyemre, mire Gonzalo nem válaszolt, csak egy apró csókot nyomott a számra...

Míg Madridban a fák elkezdték elhullajtani a sárguó leveleiket, Buenos Aires tavaszba öltözött. Az összes ombu mélyebb zöld színben pompázott, mint eddig bármikor és a jakarandafák virágai lilára festették a város képét. A parkok megteltek emberekkel, a Puerta Madero padjain pedig szinte lehetetlen volt szabad helyet találni. Kinyitva az ablakot nagyot szippantottam a levegőből melyben éreztem a Río de La Plata illatát és élveztem a nyugalmat, ami körbevett a saavedrai házban, míg két kar nem fonódott a derekam köré.

-         Anya azt mondta, hogy szerinte többet kellene enned, mert túl sovány vagy – csókolt a nyakamba Gonzalo.

-         Még csak tegnap óta vagyok itt és már most nem tudom begombolni a farmerem – paskoltam meg a karját, ami időközben kicsit feljebb csúszott. – Ha ez így megy tovább a repülőre sem fognak felengedni a súlyom miatt.

- Akkor nem repülővel megyünk haza. Nekem egyébként is tök mindegy, hány kiló vagy, így is úgy is imádlak – súgta a fülembe, amitől megborzongtam. A lehelete a nyakamat cirógatta, a hangja pedig a lelkemet. Egy pillanatra lehunytam a szemem és elmosolyodtam, igyekezve minél jobban az agyamba vésni ezt és a rákövetkező néhány percet. Az argentinnak aznap már jelenése volt a válogatott edzőtáborában én pedig tudtam, hogy a meccsig már nem láthatom, ezért igyekeztem minden pillanatot kihasználni és vele lenni, amíg el nem indul. Lassan megfordultam az ölelésében és boldogan néztem fel a focistára. Akárcsak egy gondoskodó feleség, megigazítottam a melegítőfelsője nyakát és kezemmel végigsimítottam a vállán, hogy aztán onnan lejjebb csúsztatva az AFA emblémán állapodjon meg.

-         Íme Gonzalo Gerardo Higuaín, az argentin válogatott csatára. – járattam végig rajta a tekintetem.

-         Olyan jó hallani a te szádból. – simogatta meg az arcom.

-         Elhiszem. Végre teljesült az álmod – csókoltam bele a tenyerébe.

-         A teljes nevemre gondoltam, de címmel együtt sem hangzik rosszul – kacsintott rám.

-         Egyszer egy kisgyerek azt mondta, amikor megkérdezték róla, hogy mi a szerelem, hogy az, amikor a másik másképp mondja ki a neved és valahol érzed, hogy a másik szájában biztonságban van.

-         Ezt még nem is hallottam Alejandra Várady.

-         Régebben mindig éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom, ha valaki a teljes nevemen szólított. Az mindig azt jelentette, hogy valamit rosszul csináltam és szinte soha nem volt pozitív előjele. Te is akkor szoktál így hívni, amikor haragszol rám.

-         Te meg vagy azt mondod, hogy Gonzalo Gerardo vagy azt, hogy Higuaín, attól függ mennyire csaptam ki a biztosítékot nálad. Na de most hogy érzed? Biztonságban van a neved? – húzott magához még jobban.

-         Tökéletesen. És a tied?

-         Azt hiszem igaza volt annak kölyöknek, aki ezt mondta. – nézett át a fejem felett elgondolkozva.

-         Annyira, de annyira büszke vagyok rád! – öleltem át és amennyire csak az erőmből tellett magamhoz szorítottam. – Mindig is tudtam, hogy egyszer így lesz. Te vagy a világ legjobb csatára és ott a helyed a keretben. Szeretlek, te...te...gumimaci fosztogató szófosásos lökött argentin! – karoltam át a nyakát.

-         Én is téged te édesszájú pattogó munkamániás magyar tyúk – hadarta el gyorsan és még mielőtt bármivel is visszavághattam volna gyorsan gondoskodott róla, hogy kellően lefoglalja a szám egy a beszédnél jóval kellemesebb tevékenységgel, egész addig, amíg egy halk kopogtatás vissza nem rángatott minket a földre.

-         Tyúk? Én? – vágtam nyakon miután elengedett.

- Igen. Te. – vágta rá gyorsan, aztán megelőzendő az újabb játékos évődést figyelmen kívül hagyva az előbbi kopogást ismét megcsókolt, amit én sem bántam annyira. Egész nap el tudtam volna az argentin régi szobájában az ablaknál, miközben ő ölel át és csókol egészen a kifulladásig, de a kötelesség hívta. „Gonzalo, ideje lenne indulni” – kopogtatott ismét Jorge, mire megveregettem a focista vállát, hogy engedjen el. Arrébb lépve tőlem felkapta az eddig egy széken heverő hátizsákját, majd fél kezével a bőrönd füle után nyúlt. Lassan vette a lépcsőfokokat lefelé én pedig mögötte lépdeltem, mígnem leérve a földszintre Gonzalo a lába mellé tette a csomagját és ahogy felszabadult a karja, Nancy ment oda hozzá, hogy egy csontropogtató anyai ölelésben részesítse a harmadik fiát, addig el nem engedve, míg be nem szállt a családi autó anyósülésére. A szél belekapott a sálamba, miközben mind a ketten a távolodó kocsi féklámpáját figyeltük, de nem beszélgettünk, bár így is biztos voltam benne, hogy ugyanaz jár mind a kettőnk fejében. Gonzalo...és élete első válogatott meccse.

-         Alejandra – fordult felém Nancy, amikor már teljesen eltűnt a szemünk elől a családi autó – válthatnánk pár szót?

-         Persze – bólintottam, miközben nyeltem egy nagyot. Kezemmel a sálamat kezdtem el babrálni, mert hirtelen úgy éreztem, hogy kicsit szorosra húztam. Tartottam a beszélgetéstől, de kíváncsi is voltam, hogy mit szeretne mondani nekem Gonzalo anyukája. Így átsétálva az udvaron ismét a házban találtam magam, amely szokatlanul csendes volt a focistám nélkül.

-         Kérsz kávét? – kérdezte meg kedvesen Nancy, míg én kihúzva az egyik széket helyet foglaltam a konyhában.

-         Igen, köszönöm! – mosolyogtam rá.

-         Én is iszok egyet – jegyezte meg, aztán elővéve a konyhaszekrény felső polcáról az asztalra tett két csészét, töltött mind kettőnknek az élénkítő fekete léből, majd leült a mellettem lévő székre. De ahogy meglátta az asztal közepén felejtett kissé csorba, Miki egeres bögrét maga elé húzta és mosolyogva csóválta meg a fejét. – Madridban sem szokott elpakolni maga után?

-         Ez Gonzaloé? – válaszoltam egy kérdéssel.

-         A kilencedik születésnapjára kapta és azóta hisz benne, hogy szerencsét hoz neki, ha ebből iszik meccs előtt. Magával vitte Madridba is, de két hét után hazapostázta egy dobozban azzal, hogy a varázslat csak itthon működik.  – kortyolt bele a kávéjába – Tudod, amikor a kezembe fogom mindig kicsit olyan, mintha Gonzalo még mindig az a kilenc éves gyerek lenne, aki akkor volt és nem nőtt volna fel. – mosolyodott el Nancy a múltba révedve, aztán rám emelte a tekintetét és megvárta, amíg befejezem a kávé kavargatását és ránézek. – Minden rendben van veled Alejandra? Látom, hogy valami nagyon bánt.

-         Még nem tudtam teljesen túltenni magam a Madridban történteteken. – szorítottam meg jobban a kezemben lévő kávéskanalat.

-         Ez érthető. – bólintott Nancy – Ha bármiben tudok segíteni, csak szólj nyugodtan. Bennem megbízhatsz és amit nekem elmondasz, az kettőnk közt marad.

-         Köszönöm! – mosolyodtam el és megkönnyebbülten felsóhajtottam.

-         Mi volt ez a nagy sóhaj?

-         Semmi különös, csak úgy jött.

-         Azt hitted, hogy most megmondom a véleményem és azt nem teszed ki az ablakba, ugye? – kérdezte félig nevetve.

-         Háááát.... – néztem kissé félve Gonzalo anyukájára a csésze pereme fölül – a májusban történtek miatt ezen sem csodálkoztam volna.

- Ami akkor történt az kettőtök magánügye Gonzaloval, de azt nem tagadom, hogy amikor megláttam a fiam az repülőtéren a vakáció első napján nagyon haragudtam rád. Viszont elég volt hallanom Gonzalo hangját a telefonban, amikor elújságolta, hogy megint megpróbáljátok együtt, most pedig látom is a saját szememmel, hogy mennyire boldogok vagytok egymás mellett. Egy anyának kötelessége hinni a gyerekében, abban, amit tesz és akit szeret, mert azt ő választotta és senki sem teszi le olyan mellett a voksát, ami neki rossz lenne. A fiam téged választott, nekem pedig nem létezik annál nagyobb öröm, minthogy tudom, hogy boldog valaki mellett. Örülök, hogy az a valaki te vagy Alejandra, mert már most a családunk egyik tagjának tekintelek. – fejezte be Nancy, én pedig meghatódtam az utolsó mondatot hallva. Látta rajtam, hogy elérzékenyültem, így kissé kihúzva a széket az asztal alól odahajolt hozzám és megölelt, amivel kicsit meglepett, de nagyon jól esett. Úgy éreztem, hogy a saavedrai ház, most már az én otthonom is...

A meccs előtti éjjelen nem nagyon tudtam aludni az izgatottságtól. Végiggondoltam, hogy milyen hosszú és nem éppen sima út vezetett el idáig. Magam előtt láttam a számtalan gólt, a meccseket, amikor minden energiát kipréselt magából és azokat a perceket, amikor kezébe fogva a Guatemala elleni meccsen viselt mezét újra és újra elhatározta, hogy amíg nem szerepelhet az argentin válogatottban, nem adja fel. Hajnalig csak az ágy szélén üldögéltem, már pirkadni kezdett az ég alján, mikor beléptem az álmok birodalmába. Valamikor délelőtt mosolyogva néztem az éjjeliszekrényen lévő digitális óra kijelzőjére ébredés után, mellette pedig ott állt a naptár: 2009. 10. 10.-ét írtunk aznap. Gyorsan bekaptam pár falatot reggeli címén és elmentem egyet biciklizni, mert úgy éreztem, hogy valahogy le kellett vezetnem az izgatottságom miatt felgyülemlett energiáimat és legalább addig sem azt néztem, ahogy kínzó lassúsággal jár körbe és körbe monotonul az óra mutatója. Egészen San Telmoig meg sem álltam, ahol egy padra ülve figyeltem, amint az utcai tangósok előkészítik a terepet egy újabb bemutatóhoz. A flitterrel díszített ruhák csillogóan verték vissza a délelőtti napsütést, miközben a férfitáncosok homlokán gyöngyözött az izzadtság, holott még egy lépést sem táncoltak.Visszafelé tartva beugrottam a mezemért, amit korábban adtam be feliratoztatni. A ruhadarab hátuljára természetesen egy 9-es került és a szám fölé pedig Gonzalo neve. A Higuaín család házának kapujában találkoztam össze Nancyvel, aki épp bevásárlásból ért haza és egy hadseregnek is elegendő muníciót cipelt. Ketten behurcoltuk a teli szatyrokat és a cipekedéstől meg a testmozgástól fáradtan rogytam le egy székre a konyhában a szemem pedig automatikusan a fali órára révedt.

-         Attól, hogy szuggerálod nem fog gyorsabban telni az idő - mosolygott rám a válla felett Nancy.

-         Tudom - fújtam egy nagyot.

-         Hidd el én is nagyon várom. De ha egyfolytában az időt lesed, akkor úgy tűnik, mintha még lassabban múlna.

-         Épp ezért voltam el biciklizni egy kicsit. – nyújtóztam egyet a széken.

-         Van kedved segíteni a konyhában? A meccs után vendégünk lesz és finom vacsorával szeretném elkényeztetni - mosolygott sejtelmesen.

-         Ki lesz az? Csak nem..?! - gyúlt ki az ezer wattos mosolyom.

-         A ma estéje szabad lesz a meccs után.

-         Komolyan? És nekem erről egy szót sem szólt! – méltatlankodtam.

-         Hupsz…Akkor lehet, hogy nem lehetett volna elmondanom, mert meglepetésnek szánta. – kapta a kezét a szája elé Nancy.

Ezen muszáj voltam nevetni…Gonzalo kitervelt meglepetését elkotyogta az anyukája. Kötényt kötöttem és nekiálltam kuktáskodni. Még jól is éreztem magam közben. A La Torta Galesa elkészítése volt a legtöbb munkát igénylő. Mindenféle gyümölcsöt kell beletenni és az a rengeteg édesség…cukor, méz… A desszert végül is megérte a fáradtságot, mert az elkészült torta igen ínycsiklandozóan nézett ki. Miután leraktuk a kötényt én már futottam is átöltözni. Kinéztem az ablakon, a nap sugarai lágyan simogatták meg a kezem és az arcom és csak pár kósza bárányfelhő kergette egymást a kék égbolton. Semmi jel nem utalt arra, hogy estére ítéletidőt jósoltak, de mégis inkább a meteorológusokra hallgattam. Egy sportcipőt vettem fel, az elmaradhatatlan farmerhez és a válogatott mezemhez, ami alá egy fehér hosszú ujjú felsőt is felvettem és egy dzsekit is vittem magammal. Fejemen a baseballsapkámmal és orromon a napszemüvegemmel indultam el a Parque Saavedrába, hogy kicsit magamban legyek és elmerüljek a körülöttem zajló életbe, az argentin életérzésbe. Már órákkal a meccs előtt ott akartam lenni a stadionnál, így én előbb elindultam. Madridban is mindig legalább két órával meccs előtt ott vagyok a Bernabéuban…szeretem nézni, ahogy megtelik a stadion környéke szurkolókkal. Szeretem érezni, amikor percről-percre nő mindenkiben az adrenalin szint meccs előtt… A Monumentalhoz közeledve egyre több égszínkék-fehér mezes szurkolóval találtam szemben magam. Kis túlzással még az is mezt húzott magára, aki csak a TV-ből követte a sorsdöntő VB selejtezőt. Leültem egy padra a stadionnál, ami hétköznapokon piros-fehérbe szokott öltözni, ám akkor ott is minden égszínkék-fehérben pompázott. Csak néztem a rengeteg embert…idősek és fiatalok…nők és férfiak…mindenhol Argentína nemzeti színei hullámoztak az ember szeme előtt. Néhány srác, hogy elüsse az időt stadionnyitásig focizni kezdett a parkban és idővel egyre többen állták körül őket. Egy idősebb férfi egy kisfiút vezetett kézen fogva és leültek mellém. Az öreg a válogatott régmúlt dicsőségeiről mesélt a gyereknek, aki csillogó szemmel hallgatta a két VB cím történetét és azt, hogy aki most a kispadon ül, ő minden idők legnagyobb focistája…Azt hiszem ekkor értettem meg valamit…hogy ezeknek az embereknek mennyi mindent jelent a futball. Kicsit argentinná váltam én is, miközben a mesét hallgattam. Kis idő múlva elkezdték beengedni az embereket. Gyorsan megtaláltam a helyem és nem sokkal utánam megérkezett az egész Higuaín familía. Ekkor már a válogatott is a stadionban tartózkodott. A Monumental lelátóján ülve azon gondolkoztam, hogy tőlem nem messze, az öltözőben ugyan mi járhat Gonzalo fejében. Küldtem neki egy sms-t, amiben sok szerencsét kívántam neki és rögtön jött is rá a válasz. Nem sokkal ezután már szinte mindenki elfoglalta a helyét. Hatalmas éljenzés kezdődött, mikor Maradona kijött a kispadhoz. A stadion majd felrobbant és mindenhol csak azt lehetett hallani, hogy „Maradona, Maradona, Maradona” .Aztán a játékosok is kijöttek bemelegíteni és bár a túlsó térfélen melegítettek be, amiből vajmi keveset láttunk, mégis kiszúrtam Gonzalot. Egy kis mozgás után visszamentek az öltözőbe. Az én idegszálaim már pattanásig feszültek és a meccs kezdete előtti utolsó percek, másodpercek teltek a leglassabban. Pontban nyolc órakor kivonult az Albiceleste és Peru válogatottja a stadion gyepére. Konfetti és pénztárgép szalag eső fogadta a játékosokat, ahogy ez Argentínában szokás, miközben a szél enyhén lengedezni kezdett. A pálya közepére vonult az egyik híres argentin előadó és némán állva - csak a maroknyi perui énekelte - hallgattuk végig a perui himnuszt, aztán pedig felcsendültek az argentin himnusz kezdő sorai. Könnyes szemmel néztem hol a válogatottra, hol pedig a hatalmas argentin zászlóra, amit a szél lengetett a Monumental tetején. A bevezető szakasz után mindenki torkaszakadtából énekelte a himnuszt én is, közben a fejem oldalra fordítottam és a kivetítőként is funkcionáló eredményjelzőn fürkésztem a játékosok arcát. Gonzalot elég sokáig mutatták, én pedig elmondhatatlanul büszke voltam rá. Roppantul elszánt arcot vágott, de a szemében ott tükröződött a meghatottság is. Akármi lesz, ő bizonyítani akart és tényleg képes lett volna még meghalni is azért a mezért. Miután a himnusz utolsó hangjait is elfújta a lengedező szél, felálltak a kezdéshez. Gonzalo alig 20 perccel a meccs kezdete után két helyzetet is megcsinált magának, de egyiket sem tudta kihasználni. Az albiceleste szinte végig egykapuzott az első félidőben, de a gól csak nem akart megszületni. A 40.percben is hiába ugrott talpra az egész stadion, Messi lövése is mellément. A szurkolókon nem múlt…összekapaszkodva torkunk szakadtából énekeltük a „Vamos, vamos Argentina!” c. örökbecsű szurkolói himnuszt felváltva a „Dale, DaleArgentina!” c. másik dallal. Nem vagyok katolikus, de végig a kezemben szorongattam a Virgen de Lujan képét és a vidám szurkolásom mögött majd meghaltam az idegességtől. Az időjárás is rosszabbra fordult. A szél egyre erősebben kezdett el fújni és az eső is szép csendesen elkezdett cseperegni, mire kezdetét vette a második félidő. Ám ahogy elkezdődött kihordtam az aznapi esti harmadik szívinfarktusomat, mivel Vargas révén majdnem megszerezte a vezetést a vendégcsapat, az 51. percben pedig megtörtént az, amit a legjobban szerettem volna a győzelem mellé bónuszként azon az estén: Aimar forintos passzt adott Gonzalonak ő pedig hideg fejjel értékesítette a ziccert: bevarrta a hosszú alsóba. A Monumental örömmámorban úszott és persze engem is elmondhatatlanul boldoggá tett az a találat. Az esőben senki sem vette észre, hogy nem csak az esőcseppek folynak végig az arcomon és ugyanezt gondolta Jorge is, azt hitte, hogy nem vesszük észre. A meccs folytatásában három hatalmas perui helyzet is jelezte, hogy valamit kezdenie kell Maradonának a védelemmel, így lecserélte Gonzalot és a helyére beküldte Demíchelist. Az időjárás pedig még rosszabb lett, az eső már szakadt és a szél is nagyon erősen fújt. Az Albiceleste ki akarta húzni a meccs végéig 1-0-al, ezért ráültek az eredményre és ez lett a vesztük. Sikertelenül próbálta az argentin védelem felszabadítani a kapuját és Rengifo egyenlített. Mindenkit hidegzuhanyként ért a vendégek gólja. Argentína kénytelen volt mindent egy lapra feltenni és támadni. Ha most kikapnak, akkor elbukhatják a VB részvételt is, mi, a szurkolók pedig a mostoha időjárás ellenére is kitartottunk, bár alig láttunk valamit is a meccsből és felállva szurkoltunk, hajtottuk a fiúkat. Már a hosszabbítás perceit éltük, mikor egy szöglet után keresztbe ellőtt labda megtalálta Palermot és jó az öreg a háznál alapon bepöccintette a kapuba. A stadion majd felrobbant, az argentin kispad is örömmámorban úszott és Maradona a füvön hason csúszva ünnepelte a győztes találatot. Középkezdésből Peru rögtön kapura lőtt és majdnem elhallgattatták a Monumentalt, mert a labda a felső lécen csattant, ám ezután a bíró lefújta a találkozót. Nagy volt az öröm, ezzel a győzelemmel feljött Argentína a még biztos VB részvételt érő 4. helyre, de mindenki fejében ott járt, hogy Uruguay még hátravan és ott is nyerniük kell, ha a dél-afrikai repülőjegyet meg szeretnék szerezni. Meccs után rögtön kaptam egy sms-t Gonzalotól. Mosolyogtam egy jót magamban, ahogy elolvastam a néhány szót, szegény tényleg meglepetésnek szánta a szabad estét. Mire hazaértünk már az esőfelhők is elvonultak Buenos Aires fölül. Kimentem egy kicsit az udvarra és jó mélyen belélegeztem a tiszta, eső illatú levegőt. A házból zene hallatszott ki én pedig nem hazudtoltam meg a táncosi vénámat, táncolni kezdtem a vizes füvön. Úgy éreztem, mintha nem is a rádióban szólna a dal, hanem az angyalok húznák a talpalávalót.”El amor de mi vida / voy a perder la razón/ que pasa contigo? que pasa conmigo? que hay entre tu y yo?” –szólt az egyszerű kis dal refrénje, nálam pedig nem volt boldogabb ember az egész Saavedrában...

”El amor de mi vida / voy a perder la razón / que pasa contigo?que pasa conmigo?que hay entre tu y yo?” - "Életem szerelme / elvesztem az eszem / Mi történt veled? Mi történt velem? Mi van te és én köztem?

FONTOS!

Sziasztok!

Még nem a részt hoztam.


Mi az a Google Reader?Mindennap fellépsz a blogspot fiókodba, s megnézed milyen friss bejegyzések kerültek fel más-más blogra. Ezt jelenti a Google Reader, ami behozza a friss bejegyzéseket, hogy ne kelljen mindig, folyamatosan nézned az adott blogod. Nos, ez fog megszűnni.
Akkor mi lesz? Mindennap sorba meg kell néznem a blogokat?Nem, nem kell! Van egy olyan oldal, ahova ha beregisztrálsz minden blogod bekerül, amit követsz és úgy fogod OTT(!) azon az oldalon látni, mintha blogspoton lennél. De, csak is látni fogod. Ott tudomásom szerint nem írhatsz bejegyzést a blogodra(bloglovinon), csak látod a friss bejegyzéseket. Ugyan úgy berakhatod a saját blogodat is, de csak azt látod ott, hogy kiköveti ott bloglovinon.Tehát blogspoton felrakod az új részt és bloglovinon látják.
Tehát körülbelül három hét múlva már nem fogod blogspoton látni a friss bejegyzéseket tudomásom szerint.
Mi az a "bloglovin"?Az említett oldal, melynek segítségével láthatod kedvenc blogjaid legújabb bejegyzéseit.
BLOGLOVIN LINK!Megkérlek titeket, hogy minél több emberhez juttassátok le ezt a leírást. Akár linkeld valahova ezt a bejegyzést, vagy ilyesmik. FONTOS LENNE!
PONTOSÍTOK!A feliratkozók is eltűnnek magyar idő szerint július 1.-jén "

                                                A blogomat ITT tudjátok követni.

Életjel

Sziasztok!

Bocsánatot kérek, hogy ennyire eltűntem, de megint minden összejött az utóbbi napokban. Jelentkeztem egy novella pályázatra így a pici időt, amit az írásra tudtam szakítani a versenyre készült műbe fektettem, ezért a blog kicsit elhanyagolódott. Na és úgy éreztem, hogy picit pihentetnem kell az írást...nagyon sokkolt a hír, hogy Gonzalo eligazol Madridból, nem nagyon jöttek a szavak, hiába ültem le. Még mindig szoknom kell a gondolatot, nem hazudok, irtó lassan megy...és várom, hogy hol folytatja majd... A hétvégén viszont várhatóan hozni fogom az Un sueno folytatását, még egy kis türelmeteket kérem. :) ( Az Un sueno II. évadán nem kívánok változtatni, így ez végig Madridban játszódik)

Puszillak Titeket!

Detti

Todo va a cambiar - V. rész

Sziasztok!

Ahogy tegnap írtam a post elején, elkészültem a folytatással. Nem fűzök most hozzá semmit, csak jó olvasgatást kívánok hozzá! A kommenteken és pipákat nagyon köszönöm előre is!

Puszi Mindenkinek!

Detti

Nagy sóhajjal dőltem a párnáim közé. A kezemben egy újabb összegyűrt papírgalacsint szorítottam és fél szemmel hunyorogva próbáltam belőni a távolságot a szemetesig. A hasamon keresztbe fektetve egy füzet hevert, rajta a tollammal. Az időm vészesen fogyott, de hiába jöttek az éjszakákra nappalok, a nappalokra éjszakák, nem volt ihletem. Életemben talán először fordult elő velem, hogy még csak ötletem sem volt azt illetően, hogy miről szóljon a következő regényem. Az örök téma persze mint mindig ugyanaz volt, a szerelem. De kik legyenek a főhőseim? Hol játszódjon? Miként kezdjen el körvonalazódni bennük a másik iránti érzelem? Mi legyen a történet fő szála? Kérdésem rengeteg volt, de válaszom egy sem. Sorra írtam a lehetséges vázlatokat, de egyik sem ütötte meg azt a szintet, hogy foglalkozni kezdjek vele és kidolgozzam egy pár száz oldalas regény formájában. A galacsint elhajítottam és pont a szemeteskosárba hullt. A papír zörgésére Maffia felijedve álmából beszaladt a nappaliba és felugrott mellém a függőágyba. Az egyik lábam letettem a földre és ütemesen ringatni kezdtem magunkat, miközben letettem az asztalra a füzetet és tollat, hogy a hasamon összegömbölyödve elhelyezkedő cicámat  kicsit meg tudjam simogatni. A helyiségre telepedő csendben a legszebb zenének hangzott, amikor elkezdett dorombolni, mire én válaszul gügyögtem neki, akár egy kisgyereknek az anyja. A világ legkellemesebb dolgának találtam a függőágyban való heverészést, amikor senki és semmi nem zavar. Fél szemmel rásandítottam a fali órára és nyugtáztam magamban, hogy lassan ideje lenne felkelnem, mert Lele értem jön, hogy elvigyen magával arra a partira, amit Nicoval közösen rendeztek. Abban a percben úgy éreztem, hogy nincs kedvem a bulihoz, de nem akartam megbántani a legjobb barátnőmet azzal, hogy nem megyek el és ki tudja, talán még jót is tesz az a kis kikapcsolódás. Óvatosan megfogva Maffiát rátettem az egyik kényelmes párnára és felültem a függőágyban, amikor is kopogást hallottam.

-         Bújj be, nyitva van! – kiáltottam el magam.

-         Na kész vagy? – lépett be a lakásba a legjobb barátnőm csillogó szemekkel.

-         Mindjárt hozom a táskám és mehetünk. – álltam fel és mosolyogva néztem Lelére.

-         Várj egy kicsit! – állított meg, amikor mellette szerettem volna elmenni. – Azt a lila pólót vedd fel, ami a múltkor volt rajtad! – nézett végig rajtam.

-         Nincs kedvem öltözködni. – vágtam egy fintort.

-         De az jobban illik ehhez a szerelésedhez! Na lécci!

-         Ugye nem készülsz valamire? – néztem vesébe látó tekintettel Lelét.

-         Én? Rémeket látsz aranyanyám.  – védekezett.

-         De ha mégis, figyelmeztetlek, hogy a vörös hajú, pattanásos Pepitoval vagy bárhogy is hívják nem vagyok hajlandó foglalkozni! – kiabáltam ki neki a hálószobámból, miközben engedelmesen elővettem a lila pólóm a szekrényből és lecseréltem rá a fehéret.

-         Neked egy argentin szexistennel kell majd foglalkoznod. – motyogta maga elé alig hallhatóan.

-         Mit mondtál? – léptem ki a nappaliba.

-         Csak azt, hogy esküszöm nincs semmiféle pattanásos Pepito! – védekezett – Hát tudok én ezzel a tekintettel hazudni? – nézett rám a híres, Csizmást megszégyenítő nézésével.

-         Jaj ne! – pördültem sarkon és a táskámba kezdtem el pakolászni – Ezt a tekintetet hagyd meg Niconak arra az esetre, ha szemet vetsz az adagjára. – kuncogtam, mire éreztem, hogy a hátamnak ütődik egy párna.

-         Nico anélkül is nekem adja, hogy így néznék rá, nem úgy mint egyesek khm. – nézett rám morcosnak szánt tekintettel, de alig bírta visszatartani a nevetést.

-         Meddig kell még vezekelnem, amiért visszaküldtem a múltkor az étteremben amit meghagytam és nem neked adtam, amikor még repetáztál is? – forgattam a szemeimet.

-         Még éhes voltam és most is az vagyok, szóval húzd be a cipzárt azon a táskán és gyere! – lépett oda hozzám, aztán kézen fogva húzni kezdett az ajtó felé.

-         Biztos mindent elraktam?

-         Berni! – állított meg az ajtóban – Nem nyaralni megyünk, csak lazítunk kicsit. Biztos mindent eltettél, ha meg nem, tojd le! Ami benn maradt, ott is fog megvárni. – vette ki a kezemből a kulcsot és bezárta az ajtót. – Gyerünk! Nagyon jó napunk lesz, érzem. – tette fel a napszemüvegét és a kezembe nyomva a kulcsomat elindult a lépcsőn lefelé. Megállva két fokkal lejjebb az orrára tolta a napszemüvegét és félig hátrafordulva várta, hogy én is elinduljak utána.

- Na akkor érezzük jól magunkat! – álltam meg mellette és összenéztünk, aztán kettesével szedve a lépcsőfokokat beszélgetve indultunk el a szokásos Nico féle asadora...

***

Magunk mögött hagyva a spanyol főváros zajos belvárosát, távol a Purta del Sol és a Castellana hatalmas forgalmától a rengeteg emberrel és autóval a szinte a Sierra Guadarrama lábánál elterülő külvárosban egy a hagyományos spanyol stílust és modernséget ötvöző óriási ház udvarán merültünk el a saját kis világunkban, abban a darabka Argentínában, amelyet Nico és a barátai varázsoltak a ház köré. A levegőben a grillezett húsok illata terjengett és már akkor összefutott a nyál a számban, amikor a lehúzott ablakon át éreztem beszűrődni Lele kocsijába. Az argentin fején egy szakácssapkával, a vadiúj kötényében pózolt a grillsütő mellett, ahová szinte senkit sem engedett túl közel és úgy védte, akár az alfahímek a saját területüket. Az udvar közepén több asztalt is egymáshoz toltak, hogy mindenki kényelmesen elférjen. Az egyik sarokban néhány kisgyerek játszott a felnőttek pedig szétszóródva kisebb csoportokban beszélgettek. Elvettem egy kis üveg üdítőt és az ismerős arcok felkutatásába kezdtem, így sétálgattam csoporttól csoportig, ahol mindenkivel hol kevesebb, hol több szót váltottam. Mindig is nagyon kedveltem az argentinokat, de néha kicsit túl hangosnak találtam őket. Kedvesek és egyfolytában mosolyognak, a pozitív életszemlélet bajnokai, de hiába beszéltem napról napra tökéletesebben spanyolul, képtelen voltam megérteni, amikor egyszerre többen is beszélni kezdtek hozzám. Szorgalmasan kortyolgattam az üvegből, miközben nagyokat bólintottam, akkor is, ha nem értettem meg mindent. Öt perc sem telt bele, már teljesen tisztában voltam vele, hogy ki kivel szakított a baráti társaságban, ki hol nyaralt, hogy nőnek a gyerekek, milyen az új állása, annak aki felmondott...és közben engem is részletesen kifaggattak, hogy milyen is egy olyan gigantikus futballklub alkalmazásában állni, mint a Real Madrid, hogy lassacskán rátereljék a beszélgetést arra, hogy mennyi mindent sikerült megtudnom a játékosokról és a magánéletükről, egész addig, amíg Lele oda nem jött hozzánk és karonfogva ki nem mentett a focista férjre vadászó sipítozós lányok karmai közül.

-         Életet mentettél! – sóhajtottam fel.

-         Titi és Flor néha kicsit túl sok, ha kiejted előttük azt a szót, hogy Real Madrid játékos. Bassza meg! Ez ki is ment a fejemből! – állt meg mellettem és a kezét szörnyülködve kapta a szája elé.

-         Mit felejtettél el? – fordultam felé teljes testtel.

-         Hogy az a... – kezdett el fel-alá járkálni és láthatóan annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy meg sem hallotta az előbbi kérdésem.

-         Mi a baj Lele? – álltam meg előtte, de még mielőtt válaszolhatott volna Nico elkiáltotta magát, hogy mindenki üljön asztalhoz, hamarosan elkészül a grillezéssel.

- Gyere, olyan helyre ültetlek, ami elég messze van Titiéktől! – karolt belém egy mosollyal az arcán és odasétáltunk az asztalhoz. A mellette lévő széket húztam ki és leültem, míg a mellettem lévő üres helyre a táskám tettem. A két lány jóval messzebb helyezkedett el és vidáman integettek, amikor arrafelé néztem, ám Flor egyszer csak a szívéhez kapott és vadul elkezdte rángatni Titi karját, aki úgy tátogott, akár egy hal. Nevetve csóváltam meg a fejem és a táskám felé fordultam, hogy kivegyek belőle magamnak egy papír zsebkendőt. Nico és az egész vendégsereg vidáman kurjongatni kezdett, amikor az utolsó vendég autója is leparkolt a ház előtt. Mit sem törődve a késővel a saját székem támlájára akasztottam a táskám és nem túl illedelmesen kissé rátámaszkodtam az asztal szélére. Az egyik kezemmel megkerestem a villám és ide-oda tologattam a kockás terítőn, amelyen egyre nagyobbá nőtt a mellettem lévő üres szék tulajának árnyéka, amivel egyenes arányban került a teljes révületbe Titi és Flor párosa. Elvettem a kezem a villáról és megtámasztva az állam vele rákönyököltem az asztalra, így néztem fel kíváncsian az érkezőre, akire ráismerve a szám is eltáthattam kicsit. Kissé feszengve és zavarban húztam ki magam a széken, miközben a Real Madrid argentin csatára helyet foglalt mellettem.

-         Gonzalo? – nyögtem ki a világ leghülyébb kérdését, amit csak feltehettem ebben a helyzetben.

-         Szia! – fordult felém mosolyogva, mire én nyeltem egy nagyot.

-         Nem számítottam rá, hogy itt találkozunk. – mondtam ki a szavakat egy mosoly kíséretében.

-         Nico meghívott. Argentinok tartsunk össze, igaz? – hajolt előre az asztalon és feltartott hüvelykujjal bólíntott egyet a másik argentin felé. - Ugye nem fogsz beköpni a Madridnál, amiért a szponzori hülyeség helyett inkább idejöttem?

-         Miért gondolod, hogy ilyet tennék? – néztem rá komolyan.

-         Azt hittem, hogy haragszol rám...

-         Mondtam a múltkor is, hogy nem haragszom. – mosolyogtam rá, miközben Lele épp mellettem áthajolva az asztalon tette le a savanyúságot középre és rám kacsintott.

-         Nem úgy vettem észre – rakott egy kisebb adaggal a tányérja szélére Gonzalo.

-         Nézd... – sóhajtottam egy nagyot és ráemeltem a tekintetem – tudom, hogy az utóbbi időben nagyon hülyén viselkedtem és ezért szeretnék bocsánatot kérni. Nem volt szép tőlem, hogy amiért nekem elrontotta a kedvemet pár gond, azon voltam, hogy a körülöttem lévőknek se legyen jó. Én tényleg nem haragszom rád, csak egyszerűen összecsaptak a fejem felett a hullámok. – fejeztem be a bocsánatkérésem.

-         Mindenkivel előfordul, hogy néha ki se látszik a problémákból. De máskor ahelyett, hogy mufurckodsz és bezárkózol, inkább szólj nekem és leülünk egyet beszélgetni, jó?

-         Megbeszéltük. – mosolyogtam rá megkönnyebbülve az argentinra, aztán a legjobb barátnőm felé fordultam. – Lele, ráérsz egy kicsit?

-         Most?

-         Elfelejtettem, hogy merre találom a WC-t. – intettem a szememmel a ház felé.

- Gyere, megmutatom! – toltam ki a széket magam alól és hagytam, hogy Lele előttem menjen. Nagyon is jól tudtam, hogy merre van a WC, hisz nem először jártam a Nico nagybátyja által tervezett házban, nem azért kértem, hogy jöjjön velem, egyszerűen csak meg akartam neki mondani, hogy bármit tervezett is, azon nyomban felejtse el. Nem akartam, hogy bárki is beleavatkozzon a magánéletembe, még akkor se ha az illető jót akar és pont Lele az. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, a fürdőszoba felé  vettem az irányt. Öles léptekkel léptem az ajtóhoz, hogy aztán kinyitva azt, betessékeljem rajta Lelét is és háttal nekidőlve a mosdókagylónak keresztbe fontam a karjaim a melleim alatt.

-         Szóval nincs semmiféle Pepito! – néztem szúrósan Lelére.

-         Pepito nincs is. – mosolyodott el.

-         Akármit is terveztél, rögtön verd ki a fejedből! – fenyegettem meg felemelt mutatóujjal

-         Berni, ha hiszed, ha nem, Nico hívta meg Gonzalot, nem én. Ha nem tetszik, hogy itt van, vele beszéld meg!

-         Nico? – néztem kérdőn.

-         Emlékszel, hogy a múltkor meséltem a kárba ment ebédemről? – kérdezte mire én bólintottam – Pipita miatt nem tudtam megenni és felajánlotta, hogy meghív, mind a kettőnket Nicoval, ha már miatta tanult meg repülni a sok finom husika. – vágott egy fintort, ahogy felidézte maga előtt a kárba veszett ebédje rémképét -  Tudod, hogy ő is mennyire oda van a fociért és szereti Gonzalo játékát, így rögtön meg is találták a közös hangot, aztán az ebéd végén meghívta Higut erre az asadora.

-         Nem arról van szó, hogy nem tetszik, hogy itt van...csak...annyira nem tudok mit kezdeni az érzelmeimmel. – sóhajtottam és fel-alá kezdtem járkálni a kis helyiségben.

-         Berni, mondd meg neki!

-         De barátnője van... – mondtam ki halkan.

-         Nincs. Azóta az ebéd óta tudom, hogy nincs, ő maga mondta. Tudom, hogy mekkora erőfeszítésedbe kerül a berögződött hülyeségektől megszabadulnod, de megtanulhatnád végre, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy a fontos dolgokat kimondatlanul hagyjuk. Hagyd a maszlagot azzal, hogy kinek kell kezdeményeznie, menj oda hozzá, vond félre és mondd meg neki! Nem szégyen az, hogy beleszerettél és honnan tudod, hogy nem viszonozná? Csak most az egyszer szedd össze magad! Ha kimondod, könnyebb lesz neked is, hm?

-         Én erre képtelen vagyok. – ráztam meg a fejem tagadólag.

- Képes vagy rá, csak már megint a menekülést választod. De ha ki akarod készíteni magad, csak tessék! – fejezte be a mondandóját Lele és sarkon fordulva becsapta maga mögött az ajtót. Két kézzel rátámaszkodtam a mosdókagylóra és meredten bámultam a tükörképem. Lelének teljesen igaza volt benne, hogy ha ez így megy tovább, teljesen ki fogok készülni lelkileg, de nem éreztem elég erősnek magam ahhoz, hogy a csatár elé álljak és bevalljam neki az érzéseimet.

-         Berni gyere, mindenki csak rád vár! – kopogtatott az ajtón Nico, én pedig kifújva az orrom kihúztam magam és egy mosoly mögé rejtettem a bennem kavargó zűrzavart, amikor a kezem lenyomta a kilincset...

***

Az ebéd után még mindig azon mosolyogtam hitetlenkedve, hogy Lele percek alatt mennyi ételt magába gyűrt mellettem, míg én jó, ha egy szelet isteni finom steaket teljes egészében megettem A mutatvány a társaság tagjainak nem volt új, kivéve Gonzalot, akinek még a szája is tátva maradt, amikor kikerekedő szemekkel bámult Lelére és a tekintete fel-alá vándorolt az üres tányér és a száját szalvétával törölgető lány arca közt. Céltalanul bolyongtam a házat körülvevő hatalmas udvarban és arra mentem, amerre a lábam vitt. Valahol a kert végében az emberek ismét mindenféléről kezdtek el beszélgetni, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá, hogy ebben részt vegyek. Még mindig a fürdőszobai jelenet járt a fejemben és egyedül sétálgatva próbáltam rendezni a gondolataim. Végig azt hajtogattam magamban, hogy amint alkalmas lesz a pillanat, elhadarom a vallomást és túl is leszek az egészen, viszont attól féltem, hogy ha elhadarom, abból egy szót sem értene meg, még egyszer pedig kizárt, hogy elismételjem. Egyszer csak egy üvegajtóhoz értem, amely egy olyan helyiségbe vezetett, ahol rengeteg növény zöldellt és szebbnél szebb virágok lógtak a mennyezetre aggatott kaspókról. Az egyik sarokban kis gereblye, ásók és egy öntözőkanna árválkodott, a falba vert szögre pedig egy zöld színű slag volt akasztva. A helyiség közepén egy kerti asztal állt és ahogy beljebb értem az asztalhoz tartozó egyik széken ülve Gonzalot pillantottam meg. Egy fél literes Coca Cola volt előtte az asztalon, aminek a címkéjét próbálta meg leszedni. Ahogy még közelebb értem hozzá véletlenül belerúgtam az egyik földön heverő kisebb locsolókannába, ami visszhangot vetve a helyiségben felborult.

-         Már azt hittem, hogy Titi meg Flor követett. – fújt egy nagyot miután kiléptem az egyik nagyra nőtt szobanövény takarásából.

-         Az a két lány kicsit sok néha. – jegyeztem meg. – Nem baj ha leülök? – kérdeztem mire bólintott, hogy nyugodtan, én pedig helyet foglaltam a másik széken.

-         Nekem mondod? Szabályosan úgy kellett elmenekülnöm tőlük. – nézett maga elé fintorogva - De te mit csinálsz egyedül?

-         Úgy éreztem, hogy jól fog esni egy kis csend. Gondolkoztam.

- Berni, szerintem te túl sokat gondolkozol. Még akkor is az eszedet akarod használni, amikor a szívedre kellene hallgatnod. – jegyezte meg, aztán a szájához emelte a kólát. Gonzalonak fogalma sem lehetett róla, hogy mi nyomja ennyire a lelkemet, mégis a dolgok elevenére tapintott ezzel a két mondattal. Az asztalra könyökölve megbabonázva néztem, ahogy  nyelés közben mozog az ádámcsutkája és elvéve a szájától az üveget lehunyt szemmel sóhajt egyet. A látványtól a szívem össze-vissza kezdett kalimpálni és éreztem, hogy ég az arcom, mégsem bírtam levenni a szemem az argentinról. Vele szemben ülve még jobban éreztem az egyszerre kínzó és mámorító édes gyötrelem ízét, amelyet szerelemnek hívnak. Kábulatomnak az ajtó csukódásának hangja vetett véget. Zavartan húztam ki magam és hátradőltem a széken, hogy ezzel is növelhessem a távolságot kettőnk közt, azt remélve, hogy ezzel egyenes arányban fog csökkenni az az égő fájdalom is a mellkasomban, amit mindig ott érzek, ha az argentin közelében vagyok. Az égő fájdalom, amit az okoz, hogy hiába vágyok az ölelésére, a csókjára, hogy csak engem szeressen, mégsem kaphatom meg...

-         Most épp mire gondolsz? – kérdezte meg a csatár.

-         Van egy titok, amit nem árulhatok el, mert nem csak az én titkom, viszont félek attól, hogy mi lesz a következménye, ha lehull róla a lepel. Ehhez a titokhoz kapcsolódóan nekem van egy feladatom, de nem tudom elvégezni. Ez aggaszt...eddig nem volt vele bajom, de egy idő óta valahogy....képtelen vagyok rá, hogy hozzákezdjek. – kezdtem el virágnyelven magyarázni az írói munkásságomról, amiről még mindig hallgatnom kellett.

-         Stop! – tolta arrébb a kólásüveget az asztalon – Ezt most magyarázd el nekem kicsit érthetőbben és havi részletekre bontva, mert nem értek egy szót sem.

-         Figyelj! – dőltem előre a széken - Van egy titkom, amit néha legszívesebben mindenkinek elújságolnék, néha viszont félek, hogy mi lenne belőle, ha kiderülne. Viszont nem árulhatom el senkinek sem, amíg más nem hatalmaz fel rá, mert lényegében nem csak az én titkom.

-         Eddig értem. Tudsz valamit, amit szeretnél elmondani, de nem teheted meg, amíg az a másik nem engedi meg neked. Na de hogy jön ehhez a feladatod?

-         Ha elvégzem a feladatot, mindenki megtudja, hogy mi volt az a titok, de nem tudok hozzákezdeni, ez idegesít.

-         Ezt még mindig nem értem.

-         Ha kiderül, megérted.

-         Valakit megöltél? Hozzam a lapátot? Elássuk?

-         Olyan lökött vagy Gonzalo! – nevettem fel.

- Végre nevetsz. – jegyezte meg egy szívdöglesztő mosoly kíséretében, mire én kissé lejjebb biggyesztettem a szám szélét és az asztalon lévő kólát kezdtem bámulni. – Berni, nem tudom mi az a titok és mi a feladatod, de biztos vagyok benne, hogy meg tudod csinálni. Fel a fejjel! – nyúlt a kezem után és ujjbegyével végigsimított az ujjaim végein. Lassan felemeltem a fejem és az argentin kedves tekintetével találtam szembe magam, ahogy kíváncsian fürkészi az arcomat. Éreztem, hogy elfátyolosodik a tekintetem, de nem akartam sírni. Gonzalo előtt nem. Irtózatos erővel tört rám a vágy, hogy eláruljam neki azt, ami igazán bánt és számtalan álmatlan éjszakát okozott már hónapok óta. Ami miatt olyan sokszor ültem a földön és sírtam, hányszor szerettem volna a fejem a falba verni és a szívem egy dobozba téve elrejteni, hányszor próbáltam elfelejteni és mégsem tudtam kitörölni az érzést a belsőmből, de egy hang sem jött ki a torkomon. Aminek köszönhetem a szépen ívelő írói karrieremet, amit boldogan eldobtam volna Gonzalo egyetlen szerelmes pillantásáért és egyetlen csókjáért, de mégis megnémultam, mert túlságosan lekötött, hogy a szeméből próbáljak olvasni. Kristálytisztán éreztem a levegőben, hogy valami megváltozott. Mintha másként nézett volna rám ott a növények és virágok közt ülve, de már abban sem voltam biztos, hogy nem csak beképzeltem magamnak.

-         Ugye nem csak ez bánt? – kérdezte meg megtörve a közénk beálló csendet.

-         Erről nem szeretnék most beszélni, ne haragudj! – szedtem össze minden erőmet és felpattantam a székről. Pár szökkenéssel az ajtónál teremtem , de lenyomva a kilincset, az ajtó nem nyílt ki. Elkezdtem rángatni, de akkor sem akart nekem engedelmeskedni.

-         Bezárták? – jött oda Gonzalo is és párszor kiabált, miközben az ajtó üvegén kopogtatott, de senki sem jött arrafelé. Úgy éreztem, hogy elpárolgott az összes erőm, de valahonnan még annyi tartalékot előszedtem, hogy ne kezdjek el zokogni. Lassan lecsúsztam a földre az ajtónál mit sem törődve azzal, hogy piszkos lesz-e a ruhám vagy nem. – Berni, – guggolt le mellém - ugye nem vagy klausztrofóbiás?

-         Nem – ráztam meg a fejem tagadólag – Legalábbis eddig még nem zártak be sehová sem.

-         Ezt is el kell kezdeni valamikor – vonta meg a vállát, aztán odalépett az asztalhoz és magával hozta a kóláját. – Kérsz? Már ha nem zavar, hogy én már beleittam.

-         Köszönöm! – néztem hálásan az argentinra és elvettem tőle az üveget, amiből nagyot húztam, miközben próbáltam elráncigálni a gondolataim attól a ténytől, hogy előttem a csatár szája ért utoljára ehhez az üveghez. – Ez jól esett. – nyújtottam vissza neki.

-         Biztos nem akarsz arról a másik dologról beszélni? – kérdezte.

-         Gonzalo....én....már annyiszor.... – kezdtem neki a vallomásnak, de a torkomat szorongató gombóc hirtelen akkorára duzzadt, hogy képtelen voltam tovább visszatartani a sírást.

- Csss – vont magához az argentin – nyugodj meg! Sírd ki magad előbb! Előttem nem kell szégyenkezned miatta. – ölelt át egy kicsit szorosabban. A fejem a mellkasán nyugtattam és magam körül éreztem a két izmos karját úgy, ahogy számtalan éjjel elképzeltem. Az arcom amennyire csak tudtam belefúrtam a pólójába. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Képtelen vagyok tovább elviselni, hogy csak barátok vagyunk. Gonzalo kezeivel a hátamat simogatta és megnyugtató szavakat suttogott nekem, amelyek nagyon lassan kezdtek el hatni. Mire elcsendesedett a zokogásom, a szemeim vörösek lettek és megdagadtak, a sminkem szanaszét folyt, amiből jutott a focista pólójára is össze-vissza mázolva a világos színű anyagot és a hangom egész rekedtes árnyalatot kapott.

-         Jobban vagy most már? – kérdezte miután kibújtam az öleléséből és egy papír zsebkendőbe fújtam az orrom.

-         Igen...és látom tisztára összekentem a pólód. Bocsi! – tápászkodtam fel mellőle.

-         A pólót? Nem számít! Ezt ki lehet mosni. – jelentette ki miután megszemlélte a ruhadarabot és felállt ő is a földről. – Az most jobban érdekel, mi bánt ennyire? Mi a baj Berni? Rossz így látni téged.

- Gonzalo....én.... – kezdtem el habogni, amikor is meghallottam a kulcsot megfordulni a zárban –  Néhány hét múlva megkapod a választ. – hadartam el, aztán utat törve az ajtónál álló Lele és a vendégek közt a könnyeimnek szabad folyást engedve elrohantam. Soha nem voltam jó az érzelmeim kifejezésében, ezért mindent bepalackozva tartottam magamban...és ha végképp nem bírtam élőszóban elmondani, pedig úgy éreztem, hogy szétfeszít belülről, mindig is billentyűzetet ragadtam és megírtam. Alig vártam, hogy valahogy hazajuthassak és lefoglalva a repülőjegyet és a szállást elbújhassak egy kis mallorcai faluban, ahol senki sem ismer és nekilássak az ötödik regényemnek. Már tudtam miről fog szólni és vállaltam a kockázatot, ami azzal jár, hogy megírom a saját történetem...

Gracias Capitán!

Sziasztok!

Úgy terveztem eredetileg, hogy a folytatást hozom a Todo va a cambiarhoz, de az élet kegyetlenül áthúzta a számításaimat....Mivel a történeteim állandó főszereplője Gonzalo Higuaín, most, hogy immáron biztossá vált a távozása a Real Madridtól, szentelek neki egy bejegyzést, mert megérdemli...és mert könnyebb lesz talán az én lelkemnek is.

Még mindig nem tudom felfogni, hogy a következő idényben Gonzalo szíve felett nem a Real Madrid címere fog tündökölni és nem a királyi gárda sikereiért fog küzdeni, hanem egy másik csapatért. Ahogy elolvastam az első mondatait meccs utánról,  a lelkem egy darabja úgy tört milliónyi apró darabra, mintha minden egyes szava kemény sújtást jelentett volna rá. Higuaín egyike azoknak a játékosoknak, akik még tudják, hogy mit jelent a madridizmus és ezt minduntalan ki is mutatták, nem címercsókolgatással, hanem tettekkel. 7 évvel ezelőtt, egy decemberi napon egy tinédzsert mutattak be a Bernabéuban, mint a Real Madrid legújabb igazolását, június elsején este pedig a klub egyik csapatkapitánya búcsúzott el a riporterek gyűrűjében a második otthonától. Ő, aki mindenért megdolgozott, amit csak elért, de megérte a kemény munka, mert a világ egyik legjobb csatára lett, a borzas hajú, kusza fogsorú kiskrampuszból és szemem előtt vált nagy játékossá. Tudom ő ezt soha nem fogja elolvasni, de azért leírom: Gonzalo, mindent köszönök Neked! Köszönöm, hogy madridistaként, mindig úgy mentél ki a pályára, hogy kész voltál meghalni a mezért, akkor is mikor nehéz terhet cipeltél magadon! Köszönöm, hogy akkor is maradtál még egy évet, amikor máshol jóval magasabb fizetést ígértek Neked, mert Te tudod, hogy mi az a Real Madrid! Köszönöm, hogy soha nem adtad fel és a végsőkig küzdöttél! Köszönöm, hogy annyiszor reményt adtál, ami minden veszni látszott! Az utolsó percben lőtt góljaid, a harcias labdaszerzések, amikor mindenki más már feladta, a hősies hozzáállásod, amely annyi pontszerzést eredményezett, az Espanyol és az Osasuna elleni bajnoki győzelmet érő góljaid! Köszönöm az összes gólodat és gólörömödet, amelyek sokszor derítettek mosolyra, még akkor is, amikor a legmélyebben voltam! Köszönöm, hogy igazi csapatember voltál, aki a társai góljainak is úgy tudott örülni, mintha saját magad lőtted volna, nem hiába szeret téged mindenki a csapatból. Köszönöm, hogy még ha csak a tv közvetítéseken és a neten keresztül is, de megismerhettelek! Megismerhettelek, mint egy olyan játékost, akinél szerényebb és alázatosabb focistát még nem nagyon láttam. Akinek nincsenek botrányai, nem úgy él, mint egy celeb, mégis sokaknak kedvence lett a jószívűsége miatt, amiért mindig van pár kedves szava a szurkolókhoz és egyszerűen azért, mert JÓ EMBER. Így csupa nagy betűvel. Nem mindegyik kedvenc játékosomért fizettem dupla árat egy madridi útért, csak azért hogy élőben láthassam és nem mindenkiért  vállaltam volna egy reptéren töltött éjszakát a kontinens másik végében, csakis érted, mert Te kiérdemelted. Gonzalo, te több vagy nekem, mint egy futballista. Tisztellek a kitartásodért és örökké hálás leszek érte, hogy engem is megtanítottál küzdeni. Bár fogalmad sincs róla, de életem legnehezebb időszakában a Te góljaid jelentették a felhők közül kikandikáló napsugarat. Ha Te nem lettél volna, nem tudom, hogyan bírtam volna ki....el sem tudod képzelni mennyi erőt adtál és adsz még ma is. 7 éven át láttalak minden áldott hétvégén, ahogy magadra húzva a Real Madrid szerelését kifutottál a gyepre és bár ma még elképzelni sem tudom milyen lesz más csapat mezében látni Téged, most még a gondolatára is fájni kezd a szívem. Gyönyörű évekkel ajándékoztál meg engem és a Madrid szurkolókat, de ez a kaland - vagy hogy stílusos legyek ez a történet - itt véget ért. Gonzalo, egy hős vagy és példakép, ezért megérdemled, hogy bárhová is mész ezután ugyanúgy támogassalak, mint eddig. Hogy mögötted álljak és szorítsak a góljaidért. Most várni fog egy új ország, egy másik bajnokság, új kihívásokkal, ahol a legjobbakat kívánom Neked! Te nagy harcos vagy és hiszem, hogy ismét szárnyalni fogsz! Hiszem, hogy sokszor látni fogom még a gólok utáni boldog mosolyod és bebizonyítod minden kétkedőnek, hogy a világ legjobbjai közé tartozol. És talán egyszer még visszatérsz... Gonzalo Gerardo Higuaín, aki 7 év alatt, 6 trófeához segítetted hozzá a Madridot, 121 gólt szerezve 264 gyönyörű meccsen, hogy ezzel is 2698 nap alatt legendássá emeld a húszas mezt és saját magad.

Díjat kaptam

Helló!
A blogom ismét egy díjjal gyarapodott. Nagyon köszönöm Violet H. Westnek, Deveczkének, Alexának és Dorának az indokláshoz írt kedves szavakkal egyetemben! :)

A szabályok:

- Említsd meg, hogy kitől kaptad a díjat! 

- Válassz ki maximum öt! bloggert akiknek továbbküldöd a díjat, és utána röviden indokold meg, miért éppen ő érdemes szerinted erre a díjra! 

- Hagyj üzenetet a választottak blogján a díjról! 

- Végezetül válaszolj meg öt egyszerű kérdést, amelyek a következők:

1. Ki vagy mi inspirál Téged elsősorban abban, hogy blogot vezess/írj?

Leginkább egy-egy dal, de néha egy elejtett fél mondatból is pattan ki a fejemből egy-egy novella. 

2. Melyik a kedvenc dalod jelenleg, amelyet nap mint nap meghallgatsz? (előadó, számcím, youtube link)

Bíborszél - Ennyi volt ( nincs fenn olyan videó, amin az egész dal normálisan megvan végig )
Emmelie De Forest - Only Teardrops
Belle Perez - Hotel California

3. Ha választhatnál egy helyet a világon, hol élnél most a legszívesebben és miért?

Buenos Aires (Ugye Ibolya?:D ) Nagyon szeretem az argentin focit, az argentin tangót, az argentin embereket, a gyönyörű szép várost és még hosszasan sorolhatnám. :)  Bár ha Madridban élhetnék, azt sem utasítanám vissza. :D

4. Mi volt tegnap az utolsó gondolatod elalvás előtt?

Azt számolgattam, hogy mennyit kell még bírnom ott, ahol épp helyettesítek. Utálom....

5. Ha eltölthetnél egy estét egy híres emberrel (legyen élő vagy már elhunyt) kit választanál és miért pont őt?

Nehéz kérdés...Sok olyan ember van, akivel beszélgetnék, de tényleg. Olyan emberek, akik a saját területükön kiemelkedőt alkottak, akár szellemi területen, akár a sportban. Most akkor mondok egy focistát, csak hogy hű legyek magamhoz :) Batigol, azaz Gabriel Batistuta eddig ő lőtte a legtöbb gólt az Albiceleste színeiben. Még a jó múltkor valamelyik FFT-ban olvastam vele egy interjút, azóta még inkább megkedveltem, azt hiszem jót tudnék vele beszélgetni. :D

És akiknek továbbadom:

Vii - Az egyik legtehetségesebb író, akit ismerek. Nem nagyon láttam még nála kreatívabbat a bloggerek közt. Volt, hogy többször is elolvastam egy-egy fejezetét, szerintem ez mindent elmond. :) Szerintem érte mindenki rajong. :)

Brigi - Még ma is emlékszem, az első kommentjére a történetem egyik fejezete végéről és nagyon örülök, hogy akkor írt nekem egy kilométeres kommentet és később a facen is megkeresett. Nagyon sok mindenben hasonlít a gondolkodásmódunk és megtisztelt vele, hogy én lehettem az, aki először a Mi corazónt. Íz írásainak hangulata van, amit nagyon szeretek.Teljesen magam előtt látom mindazt, amit leír, néha még szabályosan az illatokat is érzem. hab a tortán, hogy ne csak jól ír, hanem jó barát is. :)

Shadow - Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is egy olyan történetek kezdek el olvasni, mint a Second Heartbeat, de rajongóvá tett. Gördülékenyen és szépen fogalmaz, az pedig külön csillagos ötös, hogy viszonylag sok szereplővel ír és ez nem egyszerű dolog. Nem tud elég hosszú fejezetet írni ahhoz, hogy beleunjak az olvasásába. Nagyon érett lány szerintem és amióta látta azokat a videókat még szimpatikusabb lett emberként is. :)
Nomi - Annyira örülök, hogy rátaláltam a blogjára annak idején! Vii mellett szerintem ő a másik legkreatívabb író. Nagyon szeretem ahogy ír, jól fogalmaz és az egészet úgy látom magam előtt, mint egy filmet. Azért pedig külön köszönet, hogy az Álmok útjánt olvashatom. :)
Klausz - A leglelkesebb író, akit csak ismerek. Az életműve Jókai összesét súrolja darabszámban és mégsem untam meg. :D Abban szerencsében van részem, hogy ő is kitüntetett a barátságával és végignézhettem, ahogy fejlődik az írásban. :) Írj jó sokat Csajszi! :)