Todo va a cambiar - 4. rész

Sziasztok!

Istenem de jó megint itt lenni! :) Már hiányzott a blogolás, hiányoztatok Ti is és úgy minden, amit az írás jelent. Az utóbbi időben sok gondom volt, amelyek miatt sem időm, sem energiám, sem pedig kedvem nem volt az íráshoz. Jobbnak láttam, ha picit elvonulok és kicsit kipihentebben, nyugodtabban térek vissza, hogy újra billentyűzetet ragadjak és folytassam a történeteim. A jövőben igyekezni fogok nem eltűnni, megígérem. :) Még annyit írnék magamról, hogy továbbra is dolgozom, még mindig irodista vagyok Én a pénzügyön, aki világ életemben utáltam a matekot. :D Na de ennyit rólam. A rövidebb történethez hoztam a folytatást ezúttal. Nem túl eseménydús, mert egyrészt átvezető fejezet, másrészt pedig kicsit sutának érzem, de még vissza kell szoknom az írásra. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy gyorsan fog menni. 

Puszilok Mindenkit! :)

Detti

A munkaidőm végeztével felmentem az edzőközpont főépületének teraszára. A kellemes ősz eleji napsütésben még a hosszú ujjú kardigánom is levettem magamról, aztán összehajtva a táskámra tettem. Megigazítottam a nyakamban lévő elmaradhatatlan sálam és kezemben a mobilommal kezdtem el játszani. Gondolatok ezrei cikáztak át az agyamon. Már csak egy regény választ el tőle, hogy ország-világ számára kiderüljön, kit is rejt a T. B. Gonzalez álnév. Bár még ötletem sem volt hozzá, hogy mi szerepeljen a következő regényemben, nem is nagyon akartam siettetni a dolgot. Féltem tőle, hogy miként reagálnak a madridi barátaim, ha megtudják, hogy valójában én írtam az eladási listák elején álló regényeket. Mit szól hozzá majd Gonzalo? A tekintetem a telefonomra tévedt és a tulajdonképpeni másodállásomról egy egész más téma felé kezdett el kalandozni. Meredten bámultam a kis szerkezetet és bár tudtam, hogy indulnom kellene, mégsem mozdultam el a padról. Az eget bámultam, ahol a magasból egy repülőgép ereszkedett le a Barajas egyik közeli betoncsíkjára, míg egy másik épp eltűnt a felhők közt, amikor azt éreztem, hogy valaki megböki a kezem. Sergio fején a napszemüvegével mellém telepedett és ahogy egy titkosügynök a titkos iratokat egy tábla csokit csúsztatott a kezembe.

-         Milka? Juj ezt szeretem! Köszönöm Sese! – szaladt fülig a szám.

-         Csss! Ne kiabálj, még meghallják! – kezdett el csítitani.

-         Nem szabad elárulnom, hogy te vagy a cukrosbácsi? – kuncogtam.

-         Az az enyém volt igazából és nincs öt perce, hogy visszaloptam a konyháról. Szóval gyorsan tedd el! – mutatott a táskámra. – A Míster kobozta el az összetartáson, mert az a hülye Alvaro a folyosón flangáva zabálta a csokit, mikor mondtam neki, hogy a szobájában tolja be, különben lebukunk, de hát ez csak akkor ért meg bármit is, ha Twitteren írom meg neki! De nem baj, most már visszaszereztem és folytatom az üzletet.

-         Üzletet? – néztem kérdőn a spanyolra miután a táskám egyik zsebébe rejtettem a tábla csokit.

-         Mindig akad egy-két cinkosom, akikkel szereztünk valami édességet, amit én dugok el, aztán ha valaki az Ipodjával jelent meg az ajtómban, tudtam, hogy bűnözni akar. Ez a kód. A Míster eddig persze azt hitte, hogy csak zenéket cserélgetünk meg ilyenek, de hát lebuktunk, valami újat kell majd kitalálnom, de megoldom. Na de én megyek is. Szanaszét olvadnak a kis drágaságaim. – nyitotta ki a táskáját, amiben lapult még néhány tábla csoki meg egyéb édesség, amire elméletileg egész idényben rá se nézhetnek.

- Mindig is tudtam, hogy egyéniség vagy Ramos, de hogy ennyire?! – nevettem el magam, mire ő szintén nevetve legyintett egyet és komótosan elindult a parkoló felé. A telefonom pittyegett egyett, jelezve, hogy sms-em érkezett, amivel ismét a fejem felé terelte a gondok fekete fellegét. Lenémítottam a telefonom és beledobtam a táskámban, aztán felálltam a padról és rátámaszkodtam a korlátra. A Ciudad Deportiva edzőpályáinak smaragdzöld gyepszőnyegét csak itt-ott szakította meg egy-egy reflektor oszlopa és a díszkővel burkolt út. Távolabb a CTBA üzleti negyed épületei emelkedtek magasan a környező házak fölé, uralva a horizontot, ahol néha-néha elrobogott a csak egy fehér csíkként érzékelhető gyorsvasút szerelvénye. Éreztem, hogy a telefonom rezeg és nem kellett elővennem, hogy tudjam ki keres. Randevúm lett volna, de képtelen voltam rá elmenni és nem is nagyon tudtam volna mit mondani Tomásnak, hogy miért. A szponzori vacsorát követő nap találkoztunk a Retiroban és a szimpátia rögtön kialakult én pedig igent mondtam erre a meghívásra, mert reménykedtem benne, hogy ahogy a regényeimben megírom, majd egymással szemben ülve belém vág a villám és el tudom felejteni azt, amit Higuaín iránt érzek, de ez így pár nap elteltével már nem is tűnt olyan jó ötletnek. Előkotortam a mobilom, aztán felhívtam Tomást és amíg el nem szállt az elhatározásom tisztáztam vele, hogy sajnálom, de a mai nap mégsem jó nekem. A spanyol roppant megértő volt és egy „Después!” után megnyomtam a piros gombot. Hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból, miközben a fejem az államra ejtettem. Legszívesebben addig ütöttem volna a fejem a korlátba, amíg meg nem világosodik előttem, hogy miért nem tudok túllépni egy reménytelen érzelmen és miért ragaszkodok hozzá ennyire? Egy strucc soha nem tud a magasban szárnyalni, bármennyire vágyik is rá, cserébe viszont kapott két erős lábat, hogy olyan gyorsan tudjon futni, ahogy egy a levegő uraihoz tartozó társa soha nem fog. Bármennyire is szerettem volna, hogy el tudjam fogadni a saját helyem és a lehetőségeim, mégis mindig a felszínre bukott, hogy Gonzalon kívül nem kell senki sem, bár tisztában voltam, hogy soha nem fog úgy tekinteni rám, ahogy én őrá. Hisz barátnője van... Utáltam az érzést, hogy képtelen vagyok nem szerelmesnek lenni az argentinba, bármennyire is próbálom. Mérgemben belerúgtam az egyik virágládába, ami épp a lábam előtt volt tele lila és fehér virágokkal.

-         Olyat se nagyon láttam még, hogy egy virágládát rúgdosol.  – hallottam meg azt a kellemes hangot, amitől minduntalan valami melegség költözött a szívembe. Hirtelen felnéztem és az argentin csatárt láttam meg pár lépésnyire tőlem állni. Fél kezével a korlátot fogta, a tekintetem pedig lassan végigjárattam a napbarnította karján fel a válláig aztán végig a nyakán rá az arcára. Kedvesen és mégis kissé aggódon nézett rám a barna szemeivel, amikor hozzám lépett.

-         Le kellett mondanom egy találkozót, mert más jött közbe. - válaszoltam, miközben a táskámmal babráltam és kényszerítettem magam, hogy ne bámuljam túl feltűnően Gonzalot.

-         Értem. – bólintott egyet  -  Már rég meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e veled. – könyökölt rá a korlátra mellettem. – A szponzori vacsora óta mintha kerülnél minket, leginkább engem. – nézett rám válaszra várva.

-         Nem szándékosan kerüllek, egyszerűen csak úgy alakult a beosztásom, hogy én vagyok a délutános. – húztam ki magam.

-         Berni én nem erről beszélek. Azt hiszed nem vettem észre, hogy ahányszor belépek, rögtön a papírjaid közé mélyedsz vagy a helyeden sem vagy.

-         Nekem is jár egy kis szünet, nem? Vagy én nem mehetek ki? – vágtam rá idegesen. Bele sem akartam gondolni abba az opcióba, hogy talán már régen lebuktam az argentin előtt.

-         Azelőtt minden nap beszélgettünk, ha csak néhány szót is. Ezen a héten még csak köszönni sem tudtam neked és ne mondd, hogy azért, mert sok a dolgod! – nézett rám ismét és volt valami furcsa a tekintetében, ami azonnali megfutamodásra késztetett.

- Pedig így van. – vágtam rá türelmetlenül – Például most is mennem kell. – néztem rá a karórámra, mintha borzasztóan sietnék valahová. – Gonzalo, én tényleg nem kerüllek, csak így alakult. – fordultam vissza a lépcső tetejéről – Majd valamelyik nap leülhetünk beszélgetni, de nem most. – mosolyogtam rá, aztán ahogy csak a lábam bírta lerohantam a lépcsőn. Amint elég távol értem az edzőközpont főépületétől lelassítottam a lépteim és nekidőltem a főbejáratnál álló üdvözlőtáblának. A fém teljesen átmelegedett, így hiába nyomtam neki a homlokom nem adott enyhülést. Éreztem, hogy az arcom teljesen kipirult, de nem a meleg miatt. Az argentinnak teljesen igaza volt: direkt műszakot cseréltem, hogy elkerülhessem a vele való találkozást, miközben mindennél jobban szerettem volna látni és beszélni vele. Mi van ha mégsem játszom olyan jól a szerepem és már régen tudja, hogy szerelmes vagyok belé? Vagy talán a szponzori vacsorán jött rá a titkomra? És ha tudja, most mit gondol rólam? Azért nézett olyan furcsán rám, amitől megijedtem? Gondolataim közül a mobilom csörgése zökkentett ki. A kiadóm hívott, hogy másfél héten belül adjam le, hogy miről fog szólni az ötödik regényem. Az ötödik, amely után nem lesz többé titok a kilétem...

***

Lele a telefonját nézegetve állt meg az egyik forgalmas madrid utca közepén. Körülötte az emberek szüntelenül kavarogtak és mosolyogva kerülték ki asms-ét olvasgató lányt. Ujjaival villámgyorsan lepötyögte a választ, aztán ismét a táskájába süllyesztette a mobilt. Ráérősen sétálgatott a város szívében kezében egy cetlivel, amelyen egy argentin étterem címét írta fel neki Nico. Egymás után sétált el a teraszok mellett, amelyek hol egy kávézóhoz, hol egy étteremhez tartoztak, de még mindig nem találta meg azt, amit keresett. Megállva az egyik utcasarkon tanácstalanul nézett fel az utcanévtáblára, aztán egyenesen előre, remélve, hogy meglátja valahol az étterem cégérjét. Már korgott a gyomra az ürességtől és alig várta, hogy leülhessen egy asztalhoz és nekiláthasson egy hatalmas adag steakhez, amellyel pótolni tudja az eddig elvesztett energiáit. Összegyűrte a cetlit és kidobta az egyik szemetesbe, aztán megindult egyenesen előre, amíg pár lépéssel arrébbról meg nem látta előbújva a napernyők takarásából az étterem legelésző tehenet mintázó cégérjét. Sietősre fogta a lépteit és ahogy belépett a helyiségbe feltolta a homlokára a napszemüvegét, amikor ismét Nico kereste a mobilján, hogy számítson rá Lele, hogy késni fog. A lány megvonta a vállát, aztán elment leadni a rendelését. Nem volt kedve egyedül enni, így elvitelre csomagoltatta be az ebédjét, de miután fizetett és kiért az étteremből egy lépést sem sikerült tennie, mert valaki kiütötte a kezéből az edényeket. A felül lévő tartókból a saját pólóján landolt minden, hogy tovább csúszva róla a nadrágjára és a cipőjére is jusson belőle, míg a legalsó tartó a földre esve eltört, így kárba ment az ebéd. Lele pillanatok alatt borzasztóan mérges lett az ebédje miatt, amelyet egy másik ember figyelmetlensége miatt hiába fizetett ki, mégsem eheti meg.

-         Ne haragudj! Nem figyeltem oda, tényleg nem volt szándékos. – kezdett el a zsebeiben papírzsebkendő után kutatni Gonzalo, aztán amint talált egyet odanyújtotta Lelének és ráismert a lányra. – Lele?

-         Igen én vagyok. – sóhajtott egy nagyot miközben elvette a felé nyújtott zsebkendőt. – Az meg az ebédem...meg Nico ebédje. – nézett rá a földön szerteszét heverő ételmaradékokra.

-         Tényleg ne haragudj! Nagyon elgondolkoztam és észre sem vettelek. – mentegetőzött tovább Gonzalo. – Kárpótlásul meghívlak ebédre Nicoval együtt. Azt mondtad neki vitted volna a másik adagot.

-         Vegyük úgy, hogy kvittek vagyunk a múltkori után, de most már ki ne mondd többet azt a mondatot, hogy „Ne haragudj!” – dobta a tőle nem messze lévő szemetesbe a gombóccá gyűrt zsebkendőt Lele. – A meghívást pedig köszi! Mindjárt felhívom Nicot is és megmondom neki, hogy jöjjön ide. Nem sokára végez mára.

-         Rendben. – bólintott mosolyogva a focista, aztán Lele kicsit arrébb menve előkereste a telefon memóriájából Nico számát, majd egy rövid beszélgetés után visszalépett az étterem előtt álldogáló argentinhoz.

-         Nem sokára itt lesz.

-         Addig nem megyünk be? – nézett az étterem bejárata felé Gonzalo.

- Bemehetünk. – bólintott Lele, aztán aznap másodszor belépett a légkondicionáló által tremtett hűvős levegőjű helyiségbe. Az argentin csatár egyenesen az egyik eldugottabb sarokasztalhoz ment, mert nem akarta, hogy a bejárathoz közel ülve akárki észrevegye, hogy aztán az ebédjét se tudja nyugodtan megenni az emberek rohama miatt. Kihúzott egy fogpiszkálót az asztal közepén lévő tartóból és szórakozottan forgatni kezdte az ujjai között. Sehogysem tudta kiverni a fejéből Bernit. Nem igazán értette, hogy miért változott meg ennyire, de szerette volna tudni az okát. Az okot, amiért egy ideje kerüli és amiért olyan hirtlen elrohant a Valdebebasból. Amiért mindig visszahúzódik a csigaházába, ahányszor közeledni próbál felé. Talán Lele tudja a választ a kérdéseire és ha ügyes ki tudja belőle szedni...

-         Idáig hallom, ahogy csikorognak a fogaskerekek. – jegyezte meg Lele mosolyogva, miután már jó ideje figyelte a focistát.

-         Hm? – törte ketté a fogpiszkálót Gonzalo és ránézett a vele szemben ülő lányra.

-         Csak azt mondtam, hogy megint nagyon agyalsz valamin.

-         Egy csomó kérdés kavarog a fejemben és próbálok rájuk választ találni.

-         Nyugtass meg, hogy nem akarsz eligazolni! – dőlt előre a széken Lele.

-         Jaj dehogy is! – mosolyodott el Gonzalo. – Másról van szó, nem a fociról.

-         Akkor jó. Én azt a...

-         Nem szereted Benzemát, tudom.

-         Berni se. Irtó nagy erőfeszítésébe kerül, hogy mindig kedves legyen vele és ha kettőtök közül választania kellene, gondolkodás nélkül rád tenné a voksát. Na de nem fecsegem ki a legjobb barátnőm titkait.

-         Nem tudod véletlenül, hogy miért jár már egy jó ideje délután dolgozni? – tette fel az ártatlannak tűnő kérdést az argentin, de Lele azonnal felkapta a fejét.

-         Berni? Azt mondta, hogy így legalább ki tudja aludni magát. De miért kérdezed?

-         Csak kíváncsi voltam. – vakarta meg a nyakát Gonzalo, mire Lele elmosolyodott. „Szóval zavarba jöttél” – Tudod úgy megszoktam, hogy tudok vele beszélgetni, most meg egy ideje még csak odaköszönni sem tudtam neki.

-         Tudom, hogy jóban vagytok. Berni sokat mesélt már rólad. Nagyon kedvel téged. – jegyezte meg a lány.

-         Talán ő az egyetlen az egész Valdebebasban, aki nem azért jelentkezett az állásra, hogy munka helyett is folyton utánunk futkározzon levakarhatatlan piócaként. Nagyon aranyos lány.

-         Nekem nem kell bemutatnod. – mosolyodott el Lele.

-         Igaz is. Te a legjobb barátnője vagy. De ha már itt tartunk mesélj valamit magadról, amíg várunk! – dőlt hátra a széken Gonzalo egy gyors témaválást követően..

-         Inkább kérdezz te!

-         Azt hittem, hogy azt fogod kérni, hogy inkább én meséljek valamit magamról. – nevette el magát Gonzalo.

-         Az is lehet. A Wikipedia nem írt meg mindent, gondolom. – válaszolt Lele.

- Jó, de te többet tudsz rólam, mint én rólad. – jegyezte meg mosolyogva Gonzalo, amikor is Lele felkapta a fejét és Gonzalo válla felett meglátta az étterembe belépő Nicot. Intett neki, mire az asztaluk felé vette az irányt, aztán hitetlenkedve állt meg megfogva a szék támláját, úgy bámulta az asztal másik oldalán helyet foglaló argentin csatárt.

-         Te tényleg Gonzalo Higuaín vagy? – tette fel a kérdést még mindig kikerekedő szemekkel bámuló Nico.

-         Nem baszki, ő a hombárfejű, csak átrendeztem az arcát.  – forgatta meg a szemeit Lele. – Tényleg ő az.

-         Te vagy a világ legjobb csatára, de tényleg! – jelentette ki Nico, aztán kihúzta az egyik széket és leült rá, de egy percre sem hagyta abba az áradozást – Eszméletlenek a statisztikáid, nem tudom te mennyire vagy tisztában vele.

-         Köszönöm! Nem szoktam strigulázni a góljaim, de azért tudom, hogy mennyinél járok.

-         Ilyen kevés idő alatt ennyi gólt szerezni eddig azt hittem, hogy lehetetlen. Azért pedig argentinként külön köszönetet mondok, amit a válogatottban csinálsz meccsről-meccsre. Batistuta óta nem volt ilyen csatárunk.

-         Argentin vagy?

-         Tősgyökeres avellenadai.

-         Racing vagy Independiente?

-         Egyik sem, River Plate.

-         Nico, én mindjárt féltékeny leszek. – fonta össze a karjait a mellkasán Lele.

-         Lele, nem minden nap tudok beszélgetni Higuaínnal. Egyébként szia! – adott egy puszit a barátnője arcára Nico.

-         Neked is szia! – húzta vissza a barátját magához a lány és egy csókot nyomott a szájára.

-         Nem semmi páros vagytok ti ketten. – jegyezte meg nevetve Gonzalo.

-         Zsák a foltját. – kacsintott rá Lele a focistára.

-         Szerintem inkább az ellentétek vonzásáról van szó, másképp nem tudnám megmagyarázni, hogy beleszerettem ebbe az őrült nőszemélybe.

- Hülye! – vágta nyakon Lele Nicot, mire Gonzalo ismét felnevetett.  – Na eszünk végre valamit? – dörzsölte össze a két kezét Lele. A két argentin ezen is egy jót mosolygott, aztán leadták a rendelést és miután kihozták az ételeket a lány rekoridő alatt eltűntette a dupla adagos ebédjét, míg a másik két asztaltársa csak egy fél adaggal bírt megbirkózni. Ebéd közben vidám beszélgetés folyt a sarokban lévő asztalnál, amitől mind hármójuknak jobb kedve támadt. Lele a székén hátradőlve hallgatta a két argentin beszélgetését és mire ők is letették a késüket és villájukat úgy érezte, mintha ő is hosszabb ideje személyes jó barátja lenne a csatárnak, mint Berni. Néha-néha ránézett Gonzalora miközben ide-oda tologatta a villáját a tányéron és gondolkozott. Tisztában volt a legjobb barátnője focista iránt táplált érzelmeirvel és azzal is, hogy ha nem segít neki valamiképpen, soha nem fog az argentin elé állni és bevallani neki, hogy szerelmes belé. Ugyanakkor az árulkodó jelekből kiolvasta azt is, hogy Gonzalo is érdeklődik Berni után. A lányhoz már régóta barátság fűzte, az argentint még csak most ismerte meg jobban, de már őt is megkedvelte annyira, hogy tenni akarjon a boldogságukért. Kettejük ügyének meg akarta adni a kezdő lökést. Már csak azt nem tudta, hogy miképp vigye ezt véghez, amikor váratlanul a segítségére sietett a szerelme.

-         Gonzalo – törölte meg a szája szélét egy szalvétával Nico – jövő hét vasárnapra terveztünk Lelével egy kis baráti összejövetelt, nem lennénk sokan. Megtisztelnél vele, ha elfogadnád a meghívásomat és eljönnél te is.

-         Köszönöm a meghívást! Szombaton lesz bajnoki, BL meccs a héten volt, úgyhogy én ráérek.

-         Elhozhatod a barátnődet is. – jegyezte meg Nico.

-         Nincs barátnőm. – rázta meg tagadólag a fejét Gonzalo.

-         Pedig azt hittem, hogy az a lány, akivel a szponzori vacsorán voltál az a barátnőd. – vette át a szót Lele.

-         Ő az unokatestvérem. – mosolyodott el Gonzalo. – épp Madridban volt pár napot és még soha nem volt ilyen puccos partyn, gondoltam elviszem magammal.

- Óh értem! – bólintott egy nagyot Lele és a fejében már készen volt a terv. Alig várta, hogy alkalma nyíljon félrehúzódni és telefonálni egyet, hogy aztán a többit Bernire és Gonzalora bízhassa, remélve, hogy minden úgy fog elsülni, ahogy elképzelte....

Díjat kaptam :)

Sziasztok!

Újabb díjat kapott a blogom. :) Nagyon köszönöm Alexának, Ibolyának, Deveczkének és Csajszikának! Jól esik, hogy gondoltatok rám. :)

a) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (ez alap)!

b) Tedd ki a díj képét az oldaladra, bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!

c) Válaszolj az eredeti kérdésekre! (szám szerint öt darab)

d) Küldd tovább maximum öt blogírónak!

Kérdések:

1. Volt valami (valaki), ami nagy szerepet játszott a történeted megalkotásában?

Régóta írogatok különféle történeteket. Sokáig csak a saját szórakoztatásomra firkálgattam novellákat, de később nagy nehezen rávettek arra, hogy tegyem őket közzé egy blogon is. Mivel ez a blogom kapta a díjat és az Un sueno nevét kapta, erről írok pár szót.:) Az Un sueno kezdetben csak egy novellának indult és egy egy részes próbálkozásból nőtt ki egy egész történet, amelynek a második évadát teszem épp közzé itt. :) A novellához az ihletet Cristina Aguilera El beso del final c. dala adta. Na és volt szerepe az alkotásban a Real Madrid és az Argentin Válogatott iránti rajongásomnak és annak a személynek, aki ezt a kettőt összeköti: Gonzalo Gerardo Higuaín illetve a saját múltam néhány morzsája.:)

2. Melyik szereplővel tudsz azonosulni leginkább?

Attól függ, hogy melyik történet. :) A Todo va a cambiar-nál nem szeretném lelőni a poént előre :) Az Un suenoban Alejandrával, a Lo juroban pedig Esperanzával. Mind a két lány számos tulajdonságát tőlem örökölte és bennük két álmom megvalósulását írtam meg. Alejandra a koreográfus-táncos, ami én egy sérülés miatt soha nem lehetek, Esperanza pedig a történelemtudós. :)

3. Számodra mit jelent az írás?

Hobbi, mert nagyon jól ki tud kapcsolni.

Mankó, mert segít bizonyos dolgok feldolgozásában, ha beleírom a saját gondjaimat is a történet fonalába.

Kihívás, mert szeretek újítani és olyan történeteket kitalálni, amelyek valamilyen formában újdonságot jelentenek.

Végül pedig az egyik legfontosabb: az életem egyik szerves része lett. Szeretnék egyszer egy könyvet írni, hogy meg fog-e születni végül és el is olvassák-e majd az emberek, az még a jövő titka. :)

4. Mi volt az első történet, amit írtál?

Annak idején még nem volt számítógépem, amikor az írást kezdtem, így egy füzetbe, tollal írtam az első novelláimat. Fanfic volt az is és a Forma1-ből vettem hozzá a szereplőimet. Ezt ma már én sem tudom elolvasni, mert az összes füzetbe írt történetem csúnya véget ért: vagy elégettem őket vagy a papírgyűjtésen adott pár plusz grammot a többi újsághoz. :D Focis történetben viszont az Un sueno az első. :)

5. Mit szoktál csinálni, ha nincs ihleted?

Zenét hallgatok. Az íráshoz számomra elengedhetetlen a zene, méghozzá a rész hangulatához passzoló zene. :) 

Akiknek tovább adom:

Violet H. West

Dóra

Brigi

Vii

Shadow

Húsvét :)

Minden Kedves Olvasómnak és Betérőnek Áldott Húsvéti Ünnepeket Kívánok! :)

Un sueno en realidad II. - 14.fejezet

Riadtan ültem fel az ágyamon és még mindig a levegőt kapkodva néztem körül a szobában. A redőnyt le sem mertem engedni, mielőtt elaludtam, hogy legyen némi világosság az emeleti lakásban. A pólóm az izzadtságtól csurom vizesen tapadt a hátamra és megborzongtam, ha az álmomra gondoltam. A cetli, amit Javier csúsztatott be az ajtóm alatt, összegyűrve hevert az éjjeli szekrényemen.

„Majd keress meg az iskolában a próbák ügyében! Kell nekem ez az állás és nem ajánlom, hogy elszúrd az egészet! Türelmetlenül várom, hogy elkezdjük a felkészülést! Ugye emlékszel a befejezetlen ügyünkre?”

Amikor a szomszéd azzal hívott a Bernabéuban, hogy egy gyanús alakot láttak a lakás körül fel-alá járkálni, a lelki szemeim előtt rögtön Velasco képe jelent meg és a megérzésem ezúttal tökéletesen működött  Hazaérve Gonzalo nyitotta ki az ajtót, én pedig rögtön észrevettem a kis félbehajtott cetlit a szőnyegen heverni. Villámgyors reflexekkel még épp sikerült az argentinom előtt elvennem onnan és széthajtva a papírdarabot átfutottam Javier sorait, aztán begyűrtem a nadrágom zsebébe. A csatárom ugyan látni szerette volna az üzenetet, de nem adtam oda neki és még mielőtt ő szerezte volna meg magának a gondviselés utánunk küldte Gonzalo ügynökét, aki magával vitte a La Sexta éjjeli bajnoki összefoglaló műsorába vendégnek. Miután becsukódott mögöttük az ajtó kivettem a cetlit a zsebemből és összegyűrve az éjjeliszekrényemre dobtam. Megpróbáltam nem törődni vele, mintha így meg nem történtté tudtam volna tenni ezt a kellemetlen esetet, de amint elcsendesedett a lakás és aludni készültem egyre jobban megszállt a félelem. Mi van ha Javier idejön az éjszaka közepén? Ha van valaki, aki képes lenne erre, az ő.... Annyira féltem, hogy minduntalan összerezzentem, ha bármi apró zajt is meghallottam a madridi éjszakában és bár Gonzalo nem egy sms-t küldött azt tudakolva, hogy ne jöjjön-e el értem, én azt válaszoltam, hogy minden rendben, aztán kiszaladva a konyhába behoztam magammal a palacsintasütőt és azt szorongattam, amikor elért az álom, most pedig ott hevert a takarón. Kezeimmel még a szemem dörzsölgettem, amikor megszólalt a csengő. Magamra kapva a köntösöm kicsoszogtam a bejárati ajtóhoz és az összes zárat kinyitva, amit a múlt éjjel duplán kulcsra zártam egy hatalmas csokor fehér rózsával találtam szembe magam, ami mögött az egyik virágüzlet futárja tűnt fel. Átvettem a virágokat és jócskán adtam borravalót a fiatal srácnak, hisz mondania sem kellett, hogy a csokorhoz járó kártyán ott a küldő neve, anélkül is tudtam, hogy Gonzalotól kaptam, ami egy csapásra elfelejtette velem az összes Javierrel kapcsolatos gondolatomat. Váza híján egy befőttesüvegbe rendeztem el a rózsatengert, aztán elolvastam a hozzá mellékelt kis kártyát, amin az argentin kézírásával állt néhány sor.

„Alejandrita! Hiányzik, ahogy reggelid felett rám nézel az asztal másik végéről. Még az is elviselhetetlenül hiányzik, ahogy a levegőt veszed...erre csak egy gyógyszer létezik: Töltsük együtt a mai és elkövetkező összes  napot! TQM Gonzalo”

Hatalmas mosollyal az arcomon tettem le a lapot a csokor mellé és lehunyva a szemem az arcom a virágokba temettem. Bársonyos volt a szirmok érintése, de még ez sem volt fogható ahhoz az érzéshez, amikor az argentinom simít végig az arcomon. Ábrándképeimet ezúttal ismét a csengő szakította szét, ám ahogy megláttam a küszöbömön toporgó focistát, már nem is bántam annyira. Gonzalo belépve az ajtón rögtön be is csukta maga mögött és a hátát nekidöntötte. Ujjait a csuklóm köré fonta, mire én odaléptem hozzá és a karjaim szó nélkül a nyaka köré fontam. Gonzalo kicsit lejjebb csúszott az ajtónak támaszkodva, hogy ne kelljen lábujjhegyre állnom és átölelve a derekam olyan hévvel kezdte el becézgetni az ajkaimat, hogy kicsit meg is lepődtem rajta, de elmondhatatlanul jól esett. Kezeimmel benyúlva a kabátja alá a felsőjén keresztül simogattam végig a mellkasa összes izmát, amit csak sikerült kitapogatnom és elérnem amíg csak ki nem fogytunk a szuszból. A levegőt kapkodva kézen fogtam és behúztam magammal a nappaliba, ahol rögtön leült a kanapéra és lehúzott maga mellé.

-         Jó reggelt bonita! – nézett rám a legszebb mosolyát elővéve.

-         Ennél jobb nem is lehetne. – adtam egy puszit az arcára. - Köszönöm a virágokat!

-         Még egyszer ennyit akartam, de nem volt több a virágüzletben és ezen az sem segített, hogy én vagyok Gonzalo Higuaín. – húzta ki magát.

-         Oda ne rohanjak! – kezdtem el incselkedni vele.

-         Ne is, mert itt ülök melletted.

-         Szóval azt hiszed, hogy miattad rohannék oda? Utálom a  beképzelt focistákat.

-         Én meg a szemtelenkedő táncosnőket.

-         Borzasztó, amikor pimaszkodnak. – sóhajtottam egyet teátrálisan.

-         Baromi szeszélyesek.... – jelentette ki nagy komolyan Gonzalo, aztán egy szemvillanás alatt maga alá gyűrt a kanapén – és nagyon, de nagyon csikisek, ha nem tévedek.

-         A beképzelt focisták is. – próbáltam kiszabadítani a kezem, de a csatár erősebb volt nálam, így taktikát váltottam és negédes hangon folytattam – De az egyikük pechemre a világ leghelyesebb pasija és még tavaly sikerült neki elrabolnia a szívem.

- Én pedig ugyanakkor szerettem bele az egyik szemtelenkedő és elképesztően szép táncosnőbe. – suttogta az ajkaimnak, ám mielőtt lezárta volna őket a sajátjával az immár szabaddá váló kezeimmel megcsiklandoztam kicsit a bordái alatti részt, amitől rögtön felugrott a kanapéról én pedig úgy nevettem, hogy fel sem bírtam állni. Gonzalo keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt és kissé fancsali grimaszt vágva nézett rám, így várta meg, mire abbahagytam a nevetést és feltápászkodtam a kanapéról. 

-         Eszel valamit? Én még nem reggeliztem.

-         Én sem.

- Akkor mindjárt csinálok valamit kettőnknek. – simítottam végig az arcán, ahogy mellette haladtam el a hálószoba felé menet. Gonzalo kíváncsian jött utánam, mert nem értette, hogy miért afelé megyek, ha reggelit szeretnék készíteni. Elvettem az ágyról a palacsintasütőmet és rámosolyogva a focistára kiléptem a hálóból, de ő nem jött utánam. Az éjjeli szekrényen egy összegyűrt papírdarabra lett figyelmes, ami nagyon hasonlított arra, amit Alejandra a szőnyegről vett fel, aztán gyűrt a zsebébe múlt éjjel. Tanácstalanul toporgott az ajtóban és nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. Legszívesebben odament volna, hogy elvegye a papírt, aztán elolvassa, de úgy érezte, hogy ezzel a lépéssel túl messzire menne, mégsem hagyta nyugodni a szekrénykén heverő cetli. Alejandrát nagyon felzaklatta, bármi is állt rajta és úgy érezte, hogy joga van tudni. Határozott léptekkel ment beljebb a szobába, aztán széthajtotta a papírt és azonnal elöntötte a düh a sorok írója iránt. Apró gombóccá gyűrte össze és az aprócska konyha felé vette az útját. Annyira el voltam foglalva a reggelivel való bíbelődéssel, hogy észre sem vettem, hogy Gonzalo merre járt. Dudorászva pakoltam a hűtő tartalmát tálcára, amikor az argentin diszkrét köhintésére felkaptam a fejem.

-         Alejandra, miért nem szóltál nekem erről? – mutatta fel a kezében lévő papírgombócot.

-         Mert nem fontos. – húztam ki magam. – Végül is csak amiatt írt, hogy a próbák miatt keressem meg, a többit meg csak kellemetlenkedésből tette hozzá.

-         Ezt te sem gondolhatod komolyan! – hajította a papírt a szemetesbe és két kezét a vállaimra simította, ahogy közelebb ért hozzám.

-         Nem félek tőle. – jelentettem ki, de a hangom remegett. Még magammal sem tudtam elhitetni, hogy ez igaz.

-         Ha akár csak egy ujjal is hozzád mer érni, megölöm.

-         Gonzalo, táncolnom kell vele! Hagynom kell, hogy megérintsen....ki kell bírnom vele...

-         Nem kényszeríthet rá senki!

-         Jauregui igen. Vagy ez a tánc vagy kirúgnak. – vettem egy nagy levegőt és lerogytam a hozzám legközelebbi székre – Undorodom attól a féregtől, de nincs más választásom. Nem akarom ezt az állást elveszíteni...most nem. Lemondtam a színpadról, de a tanárkodásról nem fogok! Összeszorítom a fogam és ki fogom bírni valahogy.

-         Kizárt, hogy úgy engedjelek el az iskolába, hogy tudom: kettesben fogsz próbálni azzal a szemétládával. Esélyt sem akarok neki arra adni, hogy egyáltalán megfordulhasson a fejében, hogy megismételje a Palacio Deportes-beli műsort! Meg akarlak védeni Velascotól. – guggolt le velem szemben és megfogta a kezeim, de én kihúztam azokat a kezéből és kissé előrehajolva a széken megöleltem az argentint.

-         Kérlek, most ne beszéljünk erről! – motyogtam alig hallhatóan – A mai nap legyen csak a miénk! Nem akarok Javierre gondolni.

- Rendben. – egyezett bele Gonzalo. – De erre még visszatérünk! – figyelmeztetett felemelt mutatóujjal, mire én kissé megtörve bólintottam, aztán visszafordultam a tálca felé és csendben kezdtem el a különféle finomságokat rá pakolni. Szinte kézzelfoghatóan éreztük a törést, ami az előbb egy perc alatt tönkretette a reggelünket. Kissé ingerülten kezdtem el az étkészleteket is a tálcára tenni, amikor megvágtam magam az egyik késsel. Magyarul káromkodtam egyet és egy konyharuhát szorítottam rá, amikor az argentin termett hirtelen mögöttem. Beleütköztem a mellkasába, amikor a fürdőszoba felé indultam volna egy ragtapaszért és szó nélkül nyújtott oda nekem egyet kivéve a dobozából. Letekertem az ujjamról a véres konyharuhát, mire ő gyorsan leragasztotta a tapasszal, de utána sem engedte el az ujjam.

-         Én csak aggódom érted, mert borzasztóan szeretlek! – utalt az előbb történtekre.

- Meg sem érdemellek. – mosolyogtam rá, aztán elléptem volna tőle, de visszahúzott magához és megcsókolt, ami ugyanolyan hatással volt rám, mint a legelső alkalommal. Ahogy a mesében a leggonoszabb varázslatot is képes az igaz szerelem csókja megtörni, úgy volt képes velem bármi rosszat elfeledtetni, ha Gonzalo ajkát éreztem az enyémen. A világtörténelem bármelyik eseménye eltörpült volna amellett a tény mellett, hogy ő szorít magához az aprócska konyhában. Rájöttem, hogy még szerelmesebb vagyok belé, mint azt ésszel bármikor is fel tudnám fogni és legszívesebben többet nem léptem volna el tőle, de a gyomrom egy hangos kordulással jelezte, hogy mivel ma még nem kapott semmit, már lassan igényt tartana rá, hogy foglalkozzak vele is.  Nevetve dobtam le magam az egyik székre és elvettem egy kenyeret az asztalról, aztán rátettem két szelet sonkát, egy darabka sajtot és pár szelet paradicsomot aztán jó ízűen beleharaptam, úgy pillantottam rá a reggelijét összekészítő Gonzalora.

-         Valami innivaló? – kérdezte.

-         Mindjárt kiveszem a hűtőből. Képzeld anyáék küldtek egy csomó magyar dolgot otthonról, mindjárt megmutatom, hogy mi a kedvencem. – hajoltam be a hűtőbe.

-         Túrós micsodát nem kaptál véletlenül? – utalt a túró rudira.

-         Idény közepén szabad neked olyat enned?

-         Csak egy apró darabot! Egy harapást!

-         Itt az innivaló. – tettem az asztal közepére a kedvenc gyümölcslevemet. – Na és van itt olyan is, amiből te nem ehetsz. – csuktam be a hűtőt és nekidőlve nekiláttam, hogy kicsomagoljak egy szelet túró rudit. Gonzalo viccesen mordult egyet, aztán egy rántással az ölébe húzott. – Csak nem szeretnél egy falatot belőle? – kérdeztem miután beleharaptam az édességbe.

-         De. – vágta rá és miután lenyeltem megcsókolt. Teljesen hátradöntött az ölében, szinte már ott feküdtem a karjai közt, miközben az egyik kezemmel a mellettünk lévő konyhaszekrény tetején kezdtem el keresni a másik szelet túró rudit. Túl hatásos érveket sorakoztatott fel az elmúlt percekben azért, hogy adjak neki is. – Maszatos volt a szád sarka. – törölte meg a saját szája sarkát a hüvelykujjával.

-         Meggyőztél. – nyújtottam oda neki az édességet. – De többet nem merek adni, mert nem akarom, hogy bajba kerülj miattam a Madridnál. – készültem hozzá, hogy felálljak, de ő nem engedte. A túró rudit letette az asztalra és ismét mind a két kezével a derekam tartotta átölelve.

-         Az is hiányzott, hogy hónapokig nem ültél így kócosan az ölemben reggelente...nem tudom, hogy bírtam ki eddig nélküled.

- Nekem pedig hiányzott, hogy hozzám érj, hogy magadhoz húzz, hogy megölelj és hogy megcsókolj. Hiányzott, ahogy rám nézel és az aki vagy, mikor velem vagy és az akivé én válok, ha veled vagyok. – támasztottam a homlokom az övének és szótlanul élveztük a ránk telepedő békét. A városban zajlott az élet, hiába volt hétvége. Percenként csapódott be a szemben lévő ház hatalmas kapuja és hol kutyaugatással kísérve, hol gyerekzsivajjal vegyülve mindig valaki beindított egy autót, hogy azzal menjenek el valamelyik környékbeli békésebb helyre piknikezni, de hozzánk ebből szinte semmi sem ért el. Csak mi voltunk az aprócska konyhában, amit belengett az a meghittség, amelyet csak olyan két ember érezhet, akik sok felesleges beszéd nélkül is tudják a másik szemébe nézve, hogy a szívük mélyén igaz érzések lapulnak...

***

Lehunyt szemmel dőltem hátra a Plaza Mayor árnyékot nyújtó árkádja alatt, így próbálva teljes mértékben kiélvezni a pillanatot. A napszemüvegem az asztalon hevert a cappucinom mellett. A szorosan egymás mellé helyezett asztalok mindegyikén egy kisebb váza is volt, amelyekben különféle színű virágok kókadoztak a napfény hiánya miatt. Egyik kezemmel kisimítottam egy tincset az arcomból, míg a másikkal Gonzalo kézfejéra rajzolgattam absztrakt mintákat, míg össze nem kulcsolta az ujjait az enyémekkel. A térre egymás után érkeztek meg különféle nemzetiségű turistacsoportok, akik egy gyors kör után már mentek is tovább a következő nevezetességhez. A kávézóhoz közel egy fiatal lány pakolta ki a rajzeszközeit, hogy annak, aki megfizeti lerajzolja a portréját és nem is kellett sokáig várnia, hogy valaki helyet foglaljon a székre vele szemben. A körülöttünk lévő asztaloknál néhányan sugdolózni kezdtek és több tekintet is felénk fordult a téren áthaladók közül. Már megszoktam, hogy ha Gonzaloval vagyok, hajlamosak minket megbámulni a járókelők, bár néha még kellemetlenül érintett, ahogy most is. Féltékenyen őrizni akartam azt a meghittséget, amit reggel óta éreztem és úgy éreztem, hogy aki csak ránk néz, elrabol magával egy darabot belőle. Az argentinom megérezte, hogy feszültebb lettem, ezért annyira közel húzta a székét az enyémhez, amennyire csak tudta. Kezével megfogta az enyémet és az ölébe hajtotta.

-         Mi a baj? – súgta a kérdését hozzám hajolva.

-         Kicsit zavar, hogy ennyire bámulnak.

-         Szeretnéd, hogy elmenjünk?

- Nem – ráztam meg a fejem. - Maradjunk itt! Aki bámulni akar, nézzen nyugodtan. Nem szégyellem, hogy boldog vagyok. – hajtottam a fejem a vállára és elmerültem a tér másik sarkában üldögélő fiatal srác gitárjából előcsalogatott dallamaiban. Minden olyan tökéletesnek tűnt. Egy nyugalmas délután a Plaza Mayoron üldögélve, amikor nekem nem kell az iskolába sietnem és amikor Gonzalot sem várják az edzőközpontban a többiekkel együtt. Úgy éreztem, hogy a hátralévő életem össze napját képes lennék így elviselni a kávézóban üldögélve Gonzaloval. Kissé hűvös volt már, de még mindig nem fáztam a farmerkabátban, amit még otthon kaptam magamra. Elvettem az asztalról a csészét és nagyot kortyoltam a capuccinomból, hogy aztán ismét az argentinom vállára hajthassam a fejem. Gonzalo átkarolt és ujjaival ütemesen fel-le simogatta a felkarom, miközben én élvezettel szívtam magamba az illatát, ami keveredett a levegőben terjengő kávé és dohány illatával. Nagyot sóhajtottam, amikor is a semmiből Guillo termett az asztalunknál.

-         Sziasztok! – húzott az asztalunkhoz egy széket és nagyot fújva lehuppant rá, mire Gonzalo szeme villámokat szórt. – Alejandra! Segíts kérlek! Szükségem van a tanácsaidra. – fordult felém a táncos.

-         Guillo, mi éppen... – kezdett volna magyarázatba az argentinom, de Guillo félbe szakította.

-         Tudom Gonzalo, de könyörögve kérlek öt percre hagy pofátlankodhassak ide! Élet-halál kérdése! – tette össze a két kezét a spanyol és esdekelve nézett az argentinra.

-         Akkor én most járok egyet, mielőtt kitekerném a nyakad. – tolta ki a székét az asztaltól és elsétálva mellette megveregette a kedvenc táncosom vállát.

-         Tényleg nem zavartalak volna meg, ha nem lenne sürgős a dolog.

-         Ha kiderül, hogy csak azt akartad hallani, hogy tökéletesen csinálod-e a spiccet, akkor én tekerem ki a nyakad.

-         Nem ezt akartam kérdezni. De ha már itt tartunk megdicsérheted azt is. – húzta ki magát.

-         A helyedben én gyorsan elmondanám a bajom, még mielőtt Gonzalo visszajön. – kuncogtam.

-         Felhívtam Laurát.

-         Komolyan? – hajoltam előre a széken – Ennek örülök. Na és mi a probléma?

-         Megbeszéltük, hogy este érte megyek a lakásához, de fogalmam sincs, hogy étterembe vigyem-e vagy inkább én főzzek vacsorát.

-         Te tudsz főzni? – kérdeztem meglepetten.

-         Az alapokat a tudom, a többi nem lehet nagy kunszt. – legyintett.

-         Akkor semmiképp se most akard próbára tenni a konyhai jártasságod. – csóváltam meg a fejem – Odaégetsz valamit, aztán nem elég, hogy vacsorátok sem lesz még borzasztó szagok is terjengenek majd a lakásban.

-         Akkor vigyem étterembe? De azt sem tudom mit szeret!

-         Puhatold ki útközben!

-         Biztos nem fogom elcseszni? – nézett rám aggodalmas képet vágva, amiből egyből megértettem, hogy csak egy biztatásra volt szüksége.

-         Laura igent mondott neked a találkozóra, ez azt jelenti, hogy érdekled őt és hidd el, nem azt fogja egész este keresni, hogy miben nem vagy tökéletes! Csak önmagad add és akkor nem szúrhatod el! – néztem egyenesen a szemébe, miközben egy árnyék közeledett felénk.

-         Köszönöm Alejandra! – pattant fel Guillo és egy puszit nyomott az arcomra. – Már itt sem vagyok. További szép napot! – sietett el a tér túloldala felé a spanyol. Gonzalo két kezével a szék háttámlájának támaszkodva kissé morcos képet vágva nézett utána én pedig egy nevetést próbáltam elnyomni.

-         Ne haragudj rá! – tettem a kezem az övére.  – Csak szerelmes.

-         Guillo mióta kér tőled tanácsot szerelmi ügyekben?

-         Amióta ennyire komolyan gondolja. – mosolyodtam el miközben felálltam a székről és rápillantottam a karórámra – El kell mennem valahová.

-         Most?

-         Igen. Meglepetést akarok szerezni neked.

-         A meglepetéseket szeretem, de nem kísérhetnélek el? – húzott magához.

-         Akkor már nem lenne meglepetés.

-         Meg fogok lepődni, ígérem.

-         Este találkozunk. – adtam puszit a szájára, aztán vállamra kapva a táskám elsiettem a La Latina felé.

A fürdőszobában az utolsó simításokat végeztem a készülő meglepetésen. A hastáncos ruha tökéletesen mutatott rajtam, bár néhány kiegészítő még hiányzott az öltözékemről. Ahogy magamra húztam egy csilingelő darabot, hátrébb léptem egyet, hogy minél teljesebb képet kaphassak az összhatásról, míg a hálószobából pakolás hangjai hallatszottak be a csukott ajtón keresztül. Miután úgy ítéltem meg, hogy elkészültem egy kicsit leültem a kád szélére és körbenéztem. Az egész napom olyan volt, mintha csak álmodtam volna. Lehunyva a szemem még mindig ott láttam magam a Templo Debodnál lévő kilátónál és újraéltem ezeket csodálatos perceket. A fák mögött díszkivilágításban pompázott az egyiptomi templomrom, velünk szemben pedig Madrid néhány jelképes épülete burkolózott az esti fényekbe. A Palacio Real hatalmas tömbje és az Almudena katedrális felségesen emelkedett a környező házak fölé, a csillagos eget pedig néhol felhőfoszlányok takarták előlünk. A szél időnként meg-megrezegtette a leveleiket hullajtani készülő fák ágait újabb adag megsárgult levelet szórva a parki sétányra. Fázósan húztam össze a kabátom magamon, amikor Gonzalo ölelt át hátulról a hidegrázásom pedig a múlté lett, amint felnéztem az arcára.  Néhány napja a világom még romokban hevert és csak arra tudtam gondolni, hogy miként szüntessem meg azt az ürességet, amit éreztem anélkül, hogy Gonzaloval beszélnem kelljen, akkor pedig ott álltam Madrid közepén hozzásimulva az argentinhoz úgy, mint aki egy rossz álomból ébredt, ismét érezve, hogy élek. A hálószobára csend telepedett, én pedig kinyitottam a szemem és felálltam a kád széléről. Elvettem a fogasról az öltözékhez tartozó kendőt, aztán mosolyogva kinyitottam az ajtót. Gonzalo az ágy szélén ült és rögtön felkapta a fejét az ajtónyitást hallva és amint meglátott meglepettség futott át az arcán, amelyre egy mosoly is kiült. A fal melletti kis asztalkáról elvettem a HiFi távirányítóját és elindítottam az előre bekészített CD-t, a csatárom pedig kíváncsian várta a meglepetésem. Bár nem tartoztam a legjobb hastáncosok közé, megpróbáltam a legjobb tudásom szerinti hét fátyol táncot előadni. Ahogy megszólalt a zene, megpróbáltam kizárni mindent és a mozdulataimmal kifejezésre juttatni mindazt, ami a nőiességemet jelenti kicsit nehezítve azzal, hogy mindezt csak sejtetve és titokzatosan, ahogy a kendő ezt szimbolizálja. Hagytam, hogy a zene ütemére mozduljon a testem, mindenféle íratlan szabály betartása nélkül. A kezemben hol itt, hol ott libbent meg a kendő, amit egy bizonyos ponton odadobtam Gonzalonak, akiről egy pillanatra sem vettem le a szemem. Elkapva a kiegészítőt egy pillanatra beletemette az arcát, aztán felállt és közelebb lépett hozzám. Incselkedve simítottam végig az arcán és egyet pördülve szökkentem arrébb, amikor a zene ismét lassabb ritmusúra váltott, az argentinom pedig összecsavarva a kendőt átvetette a derekamon, hogy így húzzon magához. A zenének már rég vége volt, de mi meg sem mozdultunk, csak ott álltunk némán. Ahányszor levegőt vettem a mellem hozzáért a mellkasához, amire nem is vettem észre, hogy mikor simítottam rá a két kezem. Szinte már el is felejtettem, hogy milyen az, amikor így ölel át miközben a szobában kézzel foghatóan érezhető a mindent belengő közelgő szeretkezés illata. Gonzalo a vágytól sötétebben csillogó szemekkel nézett rám úgy, mintha soha nem tudna betelni a látvánnyal. Még egyet rántott a kendőn, mire a testem teljesen az övéhez simult, amelyet olyan forrónak éreztem, mintha lázas lenne. Hirtelen, akár egy sas, mikor lecsap az áldozatára a kezét a tarkómra csúsztatta és mohón falni kezdte az ajkaimat, a kendő pedig, amivel egész eddig fogva tartott hangtalanul hullott a szőnyegre. Kezeimmel felfedezőútra indultam először csak a ruha anyagán keresztül, aztán benyúlva a pólója alá a bőrén végigsimítva újra és újra. Nyelve szenvedélyes táncot járt az enyémmel, amitől az eddig bennem szunnyadó vágy elemi erővel tört a felszínre. Kihúztam az egyik kezem a pólója alól és végigsimítva a  karján megfogtam a csuklóját. Gonzalo meglepetten szakította meg a csókunkat és kérdezni akart valamit, de az ujjam a szájára téve jeleztem neki, hogy a pillanatot nem érné meg elrontania a felesleges szavakkal. Végighúztam a mutató ujjam a csókolni valóan kívánatos száján én pedig lehunytam a szemem. Mindennél jobban kívántam, hogy megint az ajkamon érezzem az övét, de nem akartam semmit sem elsietni. Egy pillanatra lehajoltam a kendőért, aztán lassan körbejártam az argentint egyenlőre még csak a ruha anyagán keresztül óvatosan érintve azokat a pontokat a testén, amikről tudtam, hogy a legérzékenyebb pontjai. Ismét szembehelyezkedve vele átvetettem a nyakán a kendőt és úgy húztam magamhoz, hogy minden érzésem és gondolatom belesűrítve csókoljam meg. Apró lépésekkel hátráltam az ágy felé, miközben őt is húztam magammal és amikor megéreztem a szélét magam mögött leereszkedtem rá. Gonzalo velem szemben guggolt le és miközben a kezét a szoknya hasítékánál a combomra csúsztatta lassan végigdöntött a fekhelyen óvatosan feltérdelve az ágy szélére. Másik karját a fejem mellett támasztotta le és arra nehezedett nagyobb súllyal.

 - Akarlak...a tested...a lelked...és mindent, amit csak adni tusz. –súgta a fülembe és minden szavától egyre hevesebben rohant át a testem minden porcikáján az a bizonyos bizsergés. Pusztán attól ívbe hajlott a hátam a lepedőn, hogy ahol előbb még a lehelete csiklandozta a bőröm, ott csókokkal és apróbb harapásokkal kezdett el kényeztetni. Halkan felnyögtem, amikor a csípőm az övéhez nyomódott én pedig megéreztem, hogy ő is legalább annyira kíván engem, ahogy én őt. A kezével a combom kezdte el simogatni de először csak a külső oldalon cirógatta monotonul fel-le. A szemeim kinyitottam, de éreztem, hogy a szemhéjaim elnehezültek. Úgy néztem a nyakamat és a mellkasomat csókolgató argentinra, ahogy egy lusta macska tekinget körbe az udvaron miután jól belakott. Lassan felülve az ágyon elvettem Gonzalo nyakából a kendőt és ledobtam az ágy mellé a földre, aztán lecsúsztatva a hátán a kezeim megfogtam a pólója alját, hogy így jelezzem neki, hogy ideje lenne levennie. Egymással szemben térdeltünk az ágyon, amikor  egy pillanatra hátrább hajolva áthúzta a fején a kedvenc Marlon Brando-s pólóját és a kendő után dobta, hogy aztán a lehető legjobban magához húzva kicsatolja a hastáncos ruha felsőjét, hogy az is szőnyegen végezze. Ujjaival beletúrt a hajamba és végighúzta rajta egyszer, akár egy fésűt, majd még egyszer, de akkor már nem húzta ki a hosszú barna hajzuhatagomból a kezét. Felsóhajtottam  amikor ismét összeért a mellkasunk és ezúttal már nem takarta a testét felülről egy grammnyi textil sem. A fejem lehajtva ajkaimmal alig érintve a kidolgozott felsőtestét először a kulcscsontja mentén haladtam végig, aztán mentem lejjebb is. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy nem álmodom, hanem tényleg a mirasierrai házban vagyok vele. A kínzó vágytól egész testemben remegtem, amikor óvatosan visszahanyatlottam a párnák közé. Gonzalo tenyerébe simította az immáron fedetlenné váló melleimet, hogy aztán egy pimasz mosoly kíséretében az ujjai segítségével folytassa a kínzásomat. Fölém hajolva ismét a nyakam vette kezelésbe én pedig úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Kezeimmel végigsimítottam a hátán és megpróbáltam felidézni, hogy ugyanilyen volt-e az íze és a bőrének tapintása, aztán határozottan megragadtam a nadrágja derekát. Őt akartam. Azonnal. De a következő pillanatban erőtlenül hanyatlott le mind a két karom magam mellé, amikor a szájával végighaladt a hasamon egészen a szoknya derekának kezdetéig. Kezével ismét a szoknya hasítékát kereste és amikor megtalálta, a belső combom kezdte el cirógatni centiméterről centiméterre egyre feljebb haladva. A lepedőt gombóccá gyűrve szorongattam a tenyeremben, miközben egyre jobban elvesztem abban a mámoros állapotban, amelyet csakis Gonzalo ölelése és közelsége tudott előidézni bennem. Egyszerre akartam mindent és a lehető legközelebb érezni magamhoz az argentin minden porcikáját, de közben képtelen voltam rá, hogy megmozduljak. A tagjaim elgyengültek és úgy éreztem, hogy vér helyett is csak az iránta érzett vágy száguldozik tűzforró lávaként fel-alá az ereimben. Már nem voltam teljesen ura a cselekedeteimnek és csak ösztönből tettem mindent. Ha akartam volna sem tudtam volna elfelejteni, hogy hol és hogyan érjek hozzá a fölöttem tornyosuló focistához, hogy azzal örömet szerezzek neki. Az egyik lábam átvetettem az övén és egy fordulással én kerültem fölé. Lovagló ülésben helyezkedtem el a derekán és előrehajolva masszírozni kezdtem a mellkasát, ő pedig beharapta az alsó ajkát és néha-néha egy-egy halk felmordulással, adta tudtomra, hogy mennyire jól esik neki minden egyes érintésem. Lassan hátrább csúsztam és rögtön megéreztem a nadrág anyagán keresztül is kemény dudort. Gonzalo egy nagyobb nyögés után ülő helyzetbe tornázta magát az összegyűrt ágyneműn és egy már-már kínzó vágyról árulkodó csók után arrébb csúszott, hogy megszabaduljon a nadrágjától, míg én a másik oldalon amennyire gyorsan csak a remegő kezeim és kocsonyássá vált lábaim engedték kioldottam egy másik kendő csomóját a derekamon, aztán kiléptem a szoknyából. Hirtelen két erős kart éreztem meg a csípőmre simulni. Egy pillanatig sem gondolkozva dőltem kissé hátra és a hátam az argentin mellkasához ért. Egyik karjával féltőn és óvón karolta át a derekam a másikat pedig egyre lejjebb csúsztatta, miközben a szájával a nyakamat kényeztette. Ujjaival villámgyorsan rátalált a bugyi gumis derekára, hogy aztán lassan alá csúsztassa a kezét és párszor végigsimítson a lenti domborulatomon. A testem azonnal válaszolt ezekre az érintéseire is és akár egy pattanásig feszített íj, az összes izmom megfeszült.

-         Ne kínozz tovább! Gyere és szeress! – súgtam halkan és esdekelve Gonzalonak.

- Most is azt teszem Alejandra. – válaszolt, miközben éreztem, ahogy lejjebb csúsztatta a bugyit a combomon egész addig, amíg magától a földre nem hullt. Maga felé fordítva kicsit megemelt, hogy rátegyen az ágyra és ő is utánam jött. A jobb kezével a derekam cirógatta míg a balt a fejem mellett nyugtatta. Fülemben hallottam a karórájának monoton tikktakkolását, aminek üteménél százszorta gyorsabban dübörgött a szívem a mellkasomban. Gonzalo egy ideig nem mozdult, csak engem nézett. Mind a ketten az édesen kínzó várakozás utolsó pillanatait élveztük ki, hogy ezzel is felkészüljünk arra a még mámorosabb és euforikusabb állapotra, ami még csak ezután következik. Egyfajta földöntúli boldogság kerített hatalmába, amikor végre ismét magamban érezhettem őt.

-         Ez a világ legjobb érzése. – súgtam a fülébe.

- Szerintem is. – válaszolta, aztán egy újabb lökéssel mind a kettőnket elindította az úton afelé a pont felé, amikor a tér és idő megszűnik egy pillanatra létezni, hogy a éjjel jótékony sötétjében újra és újra átérezzük  ezt a mámoros pillanatot ismét felfedezve a régi érzéseket, amelyeket annak idején is egymás karjai közt éltünk át. Olyan volt ez az éjszaka, mint egy különös tánc koreográfiája, amelyet kettőnknek alkottak volna és csak mi ketten tudtuk volna előadni. A pirkadat a feldúlt ágyon talált minket a összegyűrt lepedőn fekve a félrecsúszott takaró alatt, miközben a párnák szanaszét hevertek körülöttünk. Gonzalo egyik karját a feje alá csúsztatta, míg a másikkal engem karolt át. A fejem a mellkasán nyugtattam és így hallgattam az ismét normális gyorsaságúra visszalassuló szívverését.

-         Tudod még hónapok múltán is visszhangzott a fejemben szinte minden mondatod és soha nem tudtam kiverni belőle a mosolyod sem. Azt hittem, hogy azt is ilyen kristálytisztán fel tudom idézni, hogy milyen eszeveszettül jó érzés, amikor megcsókolsz, átölelsz és szeretkezés után a karjaidban fekszem, de  tévedtem. Sokkal jobb, mint amilyenre emlékeztem. – könyököltem fel Gonzalo mellé.

-         Ezzel én is így vagyok. – ült fel ő is. – Annak idején nem is karmolásztál ennyit. – vetett egy pillantást a válla felett a hátára.

-         Nem is látszik. – legyintettem meg játékosan.

-         Rajtad kívül – húzott oda magához – nem találtam más nőt, akivel meg mertem volna osztani bármilyen titkomat, anélkül, hogy féljem kelljen, hogy hol olvashatom viszont. Nem volt akivel beszélgetni tudtam volna késő éjjel az ágyban fekve, amikor nem tudtam aludni. Egyiküket sem mertem volna hazavinni egy családi programra, mert éreztem, hogy kilógtak volna onnan. Aki néhány szóval és egy érintéssel képes rá, hogy megnyugtasson, aki ha rossz a kedvem, nem nyaggat, hanem kicsit egyedül hagy, hogy akkor beszélhessek róla, amikor úgy érzem. Akinek nem kell mondani, hogy szeret ahhoz, hogy tudjam, ez igaz.

-         Én sem találtam olyan férfit, aki mindig a szemembe néz, hogy tudjam igazat mond, nem csak üres szavakkal dobálózik. Olyat, aki mindig mosolyog rám, hogy én visszamosolyogjak rá. Aki örül ha velem van, hogy tudjam, hogy boldog mellettem. Aki simogatja az arcom, hogy mindig nyugodt legyek. Aki szorosan ölel magához, hogy érezze, hogy ott vagyok vele és ő is velem. Olyan, aki nem csak akkor mondja, hogy hiányzom neki, amikor nem aludhatunk együtt, hanem mindig amikor nem vagyok vele. Akinek nem ajándékokkal kell a tudtomra adnia, hogy gondol rám és szeret, hanem elég ha rá nézek. – fészkeltem be magam még jobban a karjai közé és addig ügyeskedtem, amíg meg nem tudtam csókolni.

-         Emlékszel még rá, hogy mivel búcsúztam tőled, amikor a spanyol turnéra utaztál? – kérdezte az állát a fejem búbjára támasztva, miközben én a hátam nekidöntöttem a mellkasának.

-         Siempre juntos. Mindig ez járt a fejemben... – gondolkoztam el miközben a karját kezdtem el simogatni – Azért is féltem Madridba visszajönni, mert a szívem mélyén tudtam, hogy soha nem tudok túllépni rajtad. De most már ennek vége...itt vagyok. Veled vagyok.

-         És itthon vagy. Költözz vissza hozzám Alejandra! Még egy éjszakát nem bírok ki nélküled.

-         Ha segítesz dobozolni és cipekedni... – néztem rá mosolyogva, hogy aztán válasz helyett a két tenyerébe fogja az arcom és minden érzését kifejezésre juttatva meg ne csókoljon ismét...