Sziasztok!

Tudom, hosszú évekig hallgattam, de megvolt minden okom rá....nem részletezném, hogy min mentem keresztül, de elég annyi, hogy emiatt teljesen elszállt az ihletem. Hiába ültem le a gép elé, képtelen voltam írni. Most végre kicsit egyenesbe jött az életem, így úgy döntöttem, hogy befejezem az Un suenot. Alejandra és Gonzalo megérdemli, hogy megtegyem. Nos még laptopot is sikerült szereznem a művelethez és megtaláltam a régi vázlatot is. Eredetileg 3 "kötet" lett volna az Un sueno, egyelőre nem ígérek semmit. Hogy megírom-e a harmadikat nem tudom, lehet másba kezdek, de fogok róla szólni. 

Szeretném megköszönni azt a sok kedves szót, amit a facebookon kaptam a még ma is lelkes olvasóimtól! El sem hiszitek mennyit jelent nekem, hogy ti ennyire szerettétek ezt a történetet! Amit én csak a magam szórakoztatására kezdtem el írni annak idején, másnak az élete része lett...Köszönöm, hogy vagytok! 💖💖

A forró kávé gőze lassan válik semmivé a bögre pereme felett. A szobában csend, csak az óra monoton tikktakkolása töri meg, ahogy a másodpercek tovaszaladnak az idő országútján. A lány kissé görnyedten ül az asztalnál. Hosszú haja a tarkóján kontyba fogva, a tollával pedig az asztalon dobol, miközben elmélyülten bámulja az üres word dokumentumot. Agyában a gondolatok csak úgy kergetik egymást, mégsem érzi megfelelőnek a fogalmazását  így nem nyúl a klaviatúra után. Nagyot sóhajtva lecsapja a tollat az asztalra, a nyitott és összefirkált füzet közepébe. A telefonjáért nyúl és elindítja a spanyol zenei válogatást. Lehunyja a szemét és mire a második dal végére ér már a tikktakkolást sem érzékeli és az idő múlását sem. A kép egyre élesebbé válik, már a város nyüzsgő zaját is hallja valahonnan a zenén túlról és megjelenik előtte Alejandra Várady, mosolyogva, tánccipőjét hanyagul átvetve a vállán Higuaín mezében, ahogy Carmen iskolájába siet, a barna szemű argentin focista, pedig mosolyogva néz utána egy Audi vezetőüléséről, mintha nem telt volna el évek hosszú sora, az utolsó találkozás óta…Hát sziasztok és örülök, hogy újra láthatlak titeket! J

Todo va a cambiar - VI.rész

Sziasztok!

Egy tavaly nyáron befejezetlenül hagyott novellámhoz hoztam a folytatást. Már csak pár fejezet hiányzik belőle, most befejezem. Remélem tetszeni fog Nektek! :) Jó olvasást kívánok hozzá! :)

Puszi:

Tangolita

A munkából hazafelé tartva jó ízűeket haraptam egy áfonyás muffinba. Az eladónőnek már mondanom sem kellett, hogy mit kérek, mert mosolyogva a muffinokhoz sétált és csak annyit kérdezett, hogy a szokásosat kérem-e. Korán volt még ahhoz, hogy azonnal hazamenjek így belevetettem magam a délutáni forgatagba. Siesta után voltunk, az emberek pedig ekkor siettek vissza a munkahelyükre a családjukkal vagy barátaikkal elköltött ebéd után. Az egész utcát betöltötte a friss virágillat, amely a sarki virágüzletből csalogatta a céltalanul sétálgató városlakókat, akár a szebbnél szebb rózsák és szegfűk a méheket. A kávéházak asztalainál mindenhol ültek emberek. Némelyik asztalnál öltönyös üzletemberek lapozgatták az El País gazdasági rovatát, máshol két nő cserélt pletykát egy-egy kávé és egy-egy szelet sütemény mellett. A kezemben a muffin gyorsan fogyott, így akár a lépteimet, a falatozást is lassabbra fogtam. A sütemény túl finom volt, én pedig túl mohó. A kávézótól pár lépésre egy könyvesbolt kirakata előtt álltam meg. Az üveg mögött szépen elrendezett kompozícióban az én könyvem uralta az egész kirakatot. Az utóbbi napokban, hetekben ismét T. B. Gonzalez nevétől volt hangos a média. Az ötödik regényem, ahogy a kiadó számította hatalmas siker lett én még sem voltam boldog. Azt hittem, hogy ha eltűnök egy kis időre Mallorcán és kiírom magamból minden érzésemet, amit csak Gonzalo iránt érzek megoldódik minden. Úgy képzeltem mintha a tollam a testem része lenne és ahogy a tinta a papírra kerül, úgy kiárad belőlem a reménytelen szerelem utolsó morzsája is de tévedtem. Nem tűnt el, ugyanúgy belém mart minduntalan, ahányszor csak láttam őt. Ahányszor összefutottunk az edzőközpontban a szívem repesett az örömtől és ahányszor rám mosolygott ki akart ugrani a helyéről, hogy aztán este, amikor minden elcsendesedett körülöttem a párnámba fúrjam a fejem és zokogni kezdjek, igazán mélyről jövően, szívből. A kirakat üvegében láttam a saját tükörképemet. A recepcióst, aki nem tűnik ki a több millió ember közül, lassan rág egy falatot az áfonyás muffinból és borzasztóan fél attól, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy ő a titkos írónő. Szemem a könyvek melletti plakátra tévedt, rajta az időponttal, hogy mikor lesz a nagy leleplezés és az első hivatalos dedikálás. Nagy sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Már bántam, hogy megírtam ezt a könyvet, a legszemélyesebbet, a leg szívből szólóbbat. Rajtam kívül egyedül Lele tudta csak, hogy Esperanza és Federico története, a mi történetünk Gonzaloval, ami soha nem fog így megvalósulni, én mégis úgy éreztem, mintha a belsőm egy darabját adtam volna oda az olvasóimnak. A valódi álmaimat, a valódi gondolataimat, a valódi érzéseimet, amelyekbe eddig szinte senkinek nem engedtem betekintést. Az üzletből egy fiatal nő lépett ki, kezében pedig a regényem egy példányát tartotta. Beült az út szélén várakozó autóba és körbejáratta a tekintetét a tömegen, egy kicsit elidőzött rajtam, aztán felcsapta a könyvet az első oldalon és olvasni kezdett, miközben a kocsi kiállt a parkolóhelyéről és elhajtott a járda mellől. Vajon átfutott az agyán, hogy itt, a tömegben áll az, aki a történetet írta, amelyet ennyire mohón kezdett olvasni? Akik viszonylag jól ismernek sem jöttek rá? A gondolataimba mélyedve álltam a járda közepén és még mindig az autó után bámultam, amikor hirtelen két oldalról belém karolt Raúl és Gonzalo, szinte a semmiből feltűnve.

-         Berni! Olyan rég láttunk, már hiányoztál.

-         Raúl, én sem tudom hogy bírtam ki nélkületek – néztem egy pillanatra Gonzalora – ezt a másfél órát.

-         Hmm...áfonyás muffin? – bámulta kicsit sem feltűnően az utolsó falat sütimet az argentin.

-         Csak volt. – tettem a számba.

-         Nincs kedved velünk tartani?

-         Köszi fiúk, de én nem akarok belekontárkodni a pasis programotokba. – hárítottam.

-         Csak filmezünk egyet Raúléknál, pattogatott kukoricát eszünk – kezdte el sorolni a programot az argentin, de a spanyol védő közbevágott.

-         Amit eszedbe ne jusson az orrodba dugni, mert a lányaimnak azóta rémálmai vannak, hogy látták a dilis argentin bácsi mutatványát. – méltatlankodott, belőlem pedig kitört a röhögés.

-         Én úgy emlékszem nagyon jót nevettek rajta. – vakargatta elgondolkozva az állát Gonzalo.

-         Ti ketten vigyáztatok Almara és Azaharára? – kérdeztem a kezemmel a hasamat fogva, ami begörcsölt a nagy nevetéstől.

-         Szoktunk.

-         Szegény gyerekek! – csaptam össze a két kezem.

-         És minket ki sajnál? A saját lányaim néha rózsaszín póninak néznek, aminek a seggéből szivárvány jön ki., amikor leterítenek és a hátamra ülnek, úgy mászkálom körül velük a szobát. – sérelmezte a spanyol, de a szeme csillogásából láttam, hogy ezt csak a vicc kedvéért sérelmezi.

-         És amikor teadélutánost kell játszanom nálatok, miközben cuki csészécskébe kell kiöntenem a cuki teácskát és cukin meg kell innom, mert a kishölgyek megsértődnek. És ezt minden alkalommal végig kell csinálnom, mert ha egyszer is kimarad... – sóhajtott fel Gonzalo színpadiasan.

- Fiúk, hagyjátok abba kérlek...én ezt már nem bírom tovább...már fáj a hasam. – csapkodtam a térdem, annyira nevettem. Hiába ismertem a Valdebebasból a játékosokat, kit jobban, kit kevésbé, ők Gonzalon kívül a szememben a Real Madrid játékosai és egyben szimpatikus emberek voltak. Abba még az unalmas óráimban sem gondoltam bele a pult mögött ülve, hogy Raúl ha hazamegy, férj és két kislány apja. Hogy milyen lehet, amikor a gyerekeivel játszik? Esti mesét olvas és betakargatja őket...vagy épp rózsaszín pónit játszik. Gonzalo pedig a legjobb barátja, aki ha csak úgy átugrik filmet nézni, ugyanúgy foglalkozik kicsit a két lánnyal. Már a gondolatra is hevesebben vert a szívem, amint elképzeltem a jelenetet. Ha egyszer neki is lesz... – kezdtek elkalandozni a gondolataim, de a telefonom csörgése még időben észhez térített. Ahogy benyúltam a táskámba elsőként pont a mobilom került a kezembe és megnéztem a kijelzőt, mielőtt felvettem.

- Szia Lele! – köszöntem mosolyogva.

- Berni, siess nagyon haza! Találtam valamit a neten...azt hiszem gáz van...

T. B. Gonzalez rejtélye – Vajon Gonzalo Higuaín barátnőjét rejti az álnév?

Az álnéven alkotó írónő kilétét még nem ismerjük, de a szerelméét igen? Lapunk egyik olvasója hívta fel újságírónk figyelmét egy felettébb furcsa dologra, amire a regény olvasása közben lett figyelmes. Az Amor Sincero főszereplője, Federico Arenales jelleme, élettörténete kísérteties hasonlóságot mutat a Real Madrid sztárjátékosával, Gonzalo Higuaínnal. Minden kétséget kizáróan az írónő közelről ismeri a játékost és talán nem véletlenül róla mintázta regénye főhősét. Lapunk megkereste a kiadót, de e-mailben elutasították a megkeresésünket, nem adnak ki információt a rejtélyes írónőről, az argentin csatár pedig nem hajlandó kommentálni az értesülésünket.  T. B. Gonzalez vajon tényleg a játékos barátnője? Vagy csak egy pár perces hírnévre vágyó hölgy, aki így próbálja meg felhívni Madrid egyik legkapósabb agglegényének figyelmét, ami olvasva a pikáns ágyjeleneteket nem lesz olyan nehéz feladat... Señorita Gonzalez, várjuk a válaszokat!

Mozdulatlanul ültem a függőágyamban, a párnáim közt és meredten bámultam a Diez Minutos bulvárújság internetes kiadását a laptop képernyőjén. Lele idegesen járkált monotonul körbe-körbe a szobában. Hangtalanul csuktam össze a gépet és tettem le az asztalra. Némává tettek, megbénítottak a cikkben írtak és a gondolat, hogy talán most omlott össze minden. A szél a nyitott ablakon befújt egy fehér tollpihét, ami incselkedve keringett a levegőben, míg a mellkasomra nem hullt. Odanyúltam érte és az orrom elé emeltem...egy toll...a munkaeszközöm, a hobbim szimbóluma...Határozott mozdulattal dobtam a földre, de bármilyen mérgesen is dobtam el, finoman és hangtalanul ért földet a szőnyegen. Maffia odament hozzá megszaglászta, aztán leült mellé és szomorúan nézett rám, egyenesen a szemembe, mintha tudná, hogy bennem most tört össze valami.

-         Le kell szedetni azt a szemetet az internetről! – dobta le magát mellém Lele.

-         Hogy szedeted le úgy, hogy közben továbbra is titokban marad, hogy én vagyok a titokzatos írónő?

-         Beszélj a kiadóval!

-         Nekik ez jó reklám...ha nem az lenne, meg sem engedték volna, hogy lehozzák ezt a szemetet. Gondold el, ezek után mekkora felhajtás lesz a könyvpalotában, amikor lelepleznek...Úristen.... Különben is a cikket, amióta feltették az oldalukra több ezren olvasták, ha innen eltűnik, megírja más.

-         Az igaz...de kell lennie valami megoldásnak!

-         Ha ezt Gonzalo elolvassa...

-         Meg kell, hogy kérdezzem: Miért kellett így megbonyolítanod a saját életed? Nem volt eléggé az anélkül is, hogy vallomás helyett könyvet írtál? 

-         Igen...mert olyan könnyű odaállni egy világsztár játékos elé és szerelmet vallani neki. – ugrottam fel.

-         Nem hiszem, hogy nehezebb, mint megírni egy több száz oldalas, egyébként baromi jó regényt. – állt fel ő is és odalépett hozzám. – Megtanulhatnád már végre, hogy  elárulni valakinek az érzéseinket, nem egy olyan dolog, amiért szégyenkezned kell. Elhiszem, hogy félelmetes, de ha félsz elveszed magadtól az esélyt.

-         Mire? – nevettem fel keserűen – Nézz rám!

-         Én látlak, de te nem látod magad. Berni...a sors a kezedbe adta a tollat, hogy happy endet írsz-e a saját életed regénye végére, már csak rajtad múlik!

Un sueno en realidad II. - 20.fejezet

Helló!

Jó hosszú kihagyás után elkészültem a folytatással. Mentségemre legyen mondva, túlságosan lefoglalt a saját történetem írása, ami az életemet jelenti. :) Nem volt ihletem, nem volt időm, nem volt energiám, de még ha lassan is, elkészültem az új résszel. Jó olvasást kívánok hozzá és köszönöm a kommenteket, pipákat!

Puszi:

Tangolita Saavedra

-         Ez kifogyott... – fordította fejjel lefelé az immáron teljesen üres üveget Ana és csalódottságában a földhöz vágta. A spanyol lánynak túl jól sikerült a felejtés és bamba tekintettel nézett rám a kanapén ülve valahonnan az alkoholgőz mögül. – Minden pasi mocskos disznó! Leszbikus leszek.

-         Szerintem ezt még gondold át!

-         Majd holnap...ehhez most már túl fáradt vagyok. Hé! Mintha nem itt aludtam volna tegnap... – nézett körül Sergio házának nappalijában elgondolkozva.

-         Ana, te itt laksz.

- Nekem mindegy. – vont vállat, aztán elfeküdt a kanapén. – Bassza meg ez kényelmetlen! – ugrott volna fel róla, de a lendülettől és az elfogyasztott alkoholtól ismét visszahuppant a kanapéra. Segíteni akartam neki felállni, de eltolta a kezem és lassan feltápászkodott, aztán megérezte a lába alatt a padlót, ami számára érthetetlen módon hullámzott és forgott is. Mellé lépve bekísértem a hálószobába és ahogy párnát érzett a feje alatt, el is nyomta az álom én pedig csendben betettem magam mögött az ajtót.

*

A digitális óra ezen a reggelen is könyörtelen volt Sergioval. Mint minden nap, most is időben igyekezett kiűzni az álmot a védő szeméből, hogy nyugodtan elkészülhessen a reggeli teendőkkel és ne késsen el az edzésről, mit sem törődve az előző éjszaka eseményeivel és az ezt követő szörnyű másnapossággal. Az ágyban, valahol a takaró alatt két alak körvonalát rajzolódott ki. Sergio a fülére szorítva a feje alól kihúzott párnáját átfordult a másik oldalára, de úgy érezte mintha belerúgott volna valamibe, miközben Ana az ágy másik oldalán meg akarta próbálni megszüntetni a zaj forrását, ám ahogy a hang felé nyújtotta a kezét, mintha valamibe beleütközött volna. Egyikük sem tudta hová tenni, hogy mi ez az egész, mert arra sem emlékeztek, hogy nem egyedül bújtak ágyba az éjszaka. A spanyol lány a szemét dörzsölgette és amikor elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy szembenézzen a múlt éjjel eseményeivel, oldalra fordította a fejét, tekintete pedig Sergioéval akadt össze.

- Ááááááááááááááááááááááá! – kiáltottak fel egyszerre, miközben Ana kiugrott az ágyból, a védő pedig leesett róla és a földön ülve értetlenül nézett a lányra.

- Ana?

- Hogy a picsába kerültem ide?

- Azt én is szeretném tudni! – vakargatta a homlokát Sergio az emlékei közt kutatva, de a múlt éjszakából semmit sem tudott felidézni. – Meg azt is, hogy mit csináltunk.

- Fel vagyok öltözve, szóval csak aludtunk. – bújtatta bele lábait Ana a magassarkújába. – Na pá! – indult el az ajtó felé a lány, mire Sergio feltápászkodott a földről és elállta az útját.

- Ha már valahogy itt kötöttél ki, akkor már beszélni szeretnék veled.

- Te komolyan azt hiszed, hogy nekünk van még mit megbeszélnünk? Na hagyj engem békén Ramos! – lökte félre a védő kezét, aki egyet arrébb lépve megfogta az ajtófélfát.

 - Ana Sanchez Bilbao, hagyd már ezt a hülye duzzogást! Hülye voltam...

- Meg most is az vagy, ha azt hiszed, hogy egy bocsival jóvá tudod tenni. Hombre, rám küldtél egy magánnyomozót, mert nem bíztál meg bennem! Neked hogy esett volna?

- Csak azért, mert szeretlek...

- Ezért nyomoztattál utánam?

- Elbasztam és nagyon megbántam...Beleőrültem a gondolatába, hogy te esetleg valaki mással...elment az eszem és nem gondolkoztam.

- Akkor most hagyok neked időd a gondolkozásra. Állj el az ajtóból légy szíves!

- Ana!

- Te akartad! – vetett egy gyors pillantást Sergio takarójára a lány, amit a védő még mindig a kezében szorongatott és az egyik  sarkán állt teljes testsúlyával. Ana egy gyors mozdulattal megragadt a takarót egy nagyot rántva rajta. A férfi hirtelen elvesztette lába alól a talajt és a hátára esve elterült a szőnyegen.

- Ez szemét húzás volt! – kapta el a lány derekát Sergio még mielőtt kilépett volna az ajtón és lerántotta maga mellé a szőnyegre.

- Ramos, azonnal engedj el! Tökön rúglak! – ficánkolt Ana a védő szorításában.

- Majd ha végighallgattál.

- Nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel... – hajtogatta makacsul.

- Nekem van időm. – vont vállat Sergio, miközben még mindig vasmarokkal fogta a lány kezeit.

- Engedj már el te idióta! – ficánkolt még jobban Ana.

- Ne ordíts már ennyire, mert fáj a fejem és nem tudom hová tettem az aszpirint!

- Nem érdekel. – hepciáskodott a lány. – A magánnyomozót nem tudod kimagyarázni!

- Nem is akarom. Soha nem adtál rá okot, hogy kételkedjek benned, én mégsem hittem neked. Alaposan elbasztam az egészet, belátom. A féltékenység elvette az eszem. Ana, én esküszöm, hogy többet nem fog ilyen előfordulni!

- Nem, mert elmegyek.

- Mikor fogod már fel végre, hogy szeretlek? – tette fel a kérdést Sergio.

- Most ettől aztán elolvadtam! Túlságosan hozzászoktattak a nők ahhoz, hogy mindent elnéznek neked.

- Nem gondolod, hogy kicsit sok az, amit már napok óta művelsz velem?

- Jaj Ramos ne akarj már megint veszekedni! Kibírhatatlan egy alak vagy másnaposan.

- Mintha te nem lennél az... – forgatta meg a szemeit Sergio – De elég a dumából! – hajolt egészen közel Anához, aki a szorult helyzetére tekintettel nem tudta elkerülni a csókot, amivel a védő belefojtotta a kitörni készülő düháradatot.

*

Mindig is szerettem a nyugalmas vasárnap reggeleket. A hálószoba ablakánál állva kortyolgattam a reggeli kávém, a tűzforró ital szinte égette a torkom, de így éreztem pont megfelelőnek. Ujjam a hideg üvegre tettem és végigkövettem egy éppen leszaladó esőcsepp útját majdnem a párkányig. Az éjjel szürke fellegek gyűltek a spanyol főváros fölé és igyekeztek megszabadulni terhüktől, az eső pedig rendületlenül kopogott az ablakokon és tetőkön. Vállam felett hátranéztem az ágyra, ahonnan mocorgás hallatszott. Gonzalo lassan megfordult és még kissé álmatagon rám nézett a párnájáról.

-         Jó reggelt angyalom! – köszönt halkan.

-         Jó reggelt Mi Amor! – léptem oda az ágyhoz és lassan leültem a szélére.

-         Észre sem vettem, amikor hazajöttél. – dörzsölte meg a szemét miközben felült a helyén.

-         Pedig még motyogtál is nekem valamit, amikor bebújtam melléd. Nem emlékszel? – mosolyodtam el.

-         Tényleg? – vakarta meg a fejét, aztán kivette a kezemből a bögrémet és ivott egy kortyot a kávémból. – Hogy tudod ezt a löttyöt meginni? – adta vissza fintorogva.

-         Nem az íze miatt, hanem mert felébredek tőle. – hajtottam le a maradékot.

-         A jó reggelt szex is ébren tart és energiával lát el. – kacsintott rám.

-         Még fel se ébredtél, de már a szexen jár az eszed. – bokszoltam a vállába.

-         Ezért csak magad hibáztathatod! – hajolt közel hozzám – Tudod, hogy teljesen megőrjítesz...pláne amikor az pólómat látom rajtad...

-         Gonzalo, fordítva nem próbáljuk ki? Te veszed fel az én pólómat. Na? – kuncogtam.

-         Minek vegyem fel arra a két percre, míg téged levetkőztetlek? – döntött végig az ágyon, miközben a kezét a combomra tette és lassan felcsúsztatta, egész be az anyag alá. – Kedves tanárnő, ha jól számolom már vagy negyed órája ébren vagyok és még nem kaptam jó reggelt csókot – hajolt fölém.

-         Akkor most pótolom a mulasztást – karoltam át a nyakát és lehúztam magamhoz egy csókra, amikor megtörve az idillt a csengő irritálóan magas hangon hasított bele az eső kopogásával és az ágynemű suhogásával keveredő halk sóhajaink közé.

-         Nem vagyunk itthon – morogta az argentin, de a csengő ismét megszólalt – Mondom, hogy nem vagyunk itthon! – csóválta meg a fejét, de a látogatónk csak nem akart tágítani – Akárki is az, ajánlom neki, hogy tényleg fontos legyen! – engedett el, aztán gyorsan öltözködni kezdtünk.

- Majd én megnézem ki csengetett. – pattantam fel az ágyról és lesiettem a bejárathoz, míg az argentinom még mindig morcosan üldögélt az ágy szélén. Elfordítottam a kulcsot a zárban és amint kinyílt az ajtó Ana repült a nyakamba. A szeme csillogott a boldogságtól és örömében egy csontropogtató ölelésben részesített. Még mindig az előző este viselt ruhája volt rajta, a haja nedvesen tapadt a homlokára és a kabátja aljáról is csepegett a víz, láthatóan nem nagyon törődött vele, hogy kinyissa az esernyőjét, míg a ház előtt parkoló autójától elért a bejáratig.

-         Nem tudok mit tenni, túlságosan is szeretem azt a dilist.

-         Kibékültetek? – kérdeztem fülig érő szájjal.

-         Igen. De azért még tepernie kell egy kicsit, hogy elfelejtsem az egész magánnyomozósdit.

-         Persze...na de gyere be! – fogtam meg a kezét és behúztam az ajtón - Csurom víz vagy! Na meg egyébként is el kell mesélned, hogy mi volt!

-         Óh...helló Ana! – állt meg az ajtóban Gonzalo és már nem tűnt annyira morcosnak.

-         Hola! Olyan szép ez a reggel! – borult az argentin nyakába.

-         Szerintem inkább nedves – nézett ki az ablakon Ana feje felett.

-         Kicsit esik. – jegyezte meg a spanyol lány. – De attól még szép.

-         Na jól van csajok, hagylak titeket beszélgetni. – húzta a fejére a kapucniját és kiment a postaládához hogy behozza a napi postát. Alig helyezkedtünk el a kanapén és vágott bele Ana a múlt este és a ma reggel eseményeinek részletezésébe, az argentin sietett be a házba és izgatott képet vágva állt meg a nappali ajtajában kezében a Marca legfrissebb számával. - Címlapon hozzák a Buddhában történteket.

-         Miiiii?! – ugrott fel Ana és valósággal kitépte Gonzalo kezéből az újságot.

Botrány! – állt öles betűkkel a címlapon – A Real Madrid sztárjai részegen randalíroztak az egyik exkluzív szórakozóhelyen. – gyorsan a cikkhez lapoztunk és olvasni kezdtük.

A blancok néhány játékosa nagy bulival ünnepelte meg szombat éjszaka a Valladolid elleni győzelmet, ám az ünneplés botrányba fulladt. Egy szemfüles olvasónk készítette és jutatta el ezeket a fotókat az italozó társaságról. Sergio Ramos, Guti Hernandez és Cristiano Ronaldo egy elkerített asztalnál foglaltak helyet, ám az andalúz védő elunta magát és lement a tánctérre, ahol verekedést provokált egy ismeretlen férfival. „Csak annyit láttam, hogy lökdösödés kezdődik, aztán már a földön voltak.Minden olyan gyorsan történt. A lány miatt volt minden! Később még ő is beszállt, aztán jöttek a kidobók és elküldték őket. Hogy miket meg nem engednek maguknak ezek csak azért mert focisták?!” – számolt be az esetről egy szemtanú. Információink szerint a szórakozóhely tulajdonosa nem tett feljelentést, de az anygai kár megtérítését a sztárjátékosoktól követeli. A klubot is kerestük, hogy milyen szankcióval honorálják a botrányt okozó játékosok tettét, de lapzártánkig nem  érkezett válasz a Real Madridtól.

Mi lesz ebből? – néztünk össze Anával és csak remélni mertük, hogy a botrány hamarosan elcsitul...

Un sueno en realidad II. - 19.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást! :) Nem érzem túl jól sikerültnek, de azért remélem elnyeri a tetszéseteket. :) Hétfőn megyek felvételizni az egyetemre, közben munkát keresek és nem tudok annyira az írásra koncentrálni, mint szeretnék, de azért igyekszem. Minden jót Nektek és jó olvasgatást a részhez!

Puszi:

Tangolita Saavedra

- Alejandra ezt láttad? Ilyen gólt kapni! Én hazamegyek! – vágta a földhöz Ana a dobozt, amiben a maradék pattogatott kukoricája volt. A valladolidi játékos beadását Marquitos juttatta kapuba 3:2-re módosítva a meccs állását. Sergio, aki lemaradt fintorogva csóválta meg a fejét és szemével megkereste kettősünket a lelátón. Amint a legjobb barátnőm észrevette, hogy az andalúz őt nézi, felpattant a helyéről és középső ujját felmutatva üzent a védőnek majd elegánsan visszaült a székre. A pályán a vendégek befejezték az ünneplést és folytatták a játékot. Ahogy peregtek a percek, bennem egyre nőtt az izgalom és a nyugtalanság, egyre többet tekintgettem a pálya szélén melegítő játékosokra.

-         Nyugodj meg Alejandra, játszani fog! – tette a kezét az enyémre Ana.

-         Legyen igazad! – sóhajtottam.

-         Nekem mindig az van! – húzta ki magát mosolyogva. – Benzema szart se ér, mi meg nyerni akarunk, csak nem lett volna izgalmas a meccs, ha már az első perctől a pályán van a csodafegyverünk. – kacsintott rám. – Nézd csak, fut is a kispadhoz! Veszi le a mellényt. - intett a fejével a pálya szélén futó csatár felé.

Gonzalo megállva a kispad előtt ledobta magáról a melegítőfelsőt és miközben az edző utasításait hallgatta széthajtotta a hófehér mezt és belebújt. Ivott néhány kortyot, aztán odasétált az oldalvonal mellé, ahol a negyedik játékvezető már várta kezében a táblával és ellenőrizte a csatár szerelését. A hófehér, patyolat tiszta mez szinte ragyogott a reflektorok fényében, Gonzalo pedig olyan volt a lelátóról nézve, a Madrid szerelésében akár egy angyal. A táblán pirosan világított Benzema mezszáma, aki lassan sétált el az oldalvonalhoz, hogy pacsizva egyet a csapattársával átadja az argentinnak a helyét. Gonzalo még öt perce sem volt a pályán, amikor Xabi Alonso remek meglátással passzolta tovább a labdát neki. Az argentin egy villanásnyi időre felnézett, aztán lágyan alányúlva a labdának a kapus felett átemelte, a játékszer pedig gyönyörű ívet lehullva landolt ahálóban bebiztosítva ezzel a királyiak győzelmét.

-         Én most elmegyek az Esquinába. Te gondolom úgyis köszönni akarsz Gonzalonak... – kezdett el szedelőzködni a hosszabbítás utolsó percében Ana.

-         Nem együtt megyünk haza? – kérdeztem.

-         Szerintem mi még elmegyünk valahová Martínnal.

-         Milyen Martínnal? – néztem rá meglepődve.

-         Azzal a pasival az Esquinából. A meccs előtt említettem!

-         Á már tudom! – bólintottam – Ana – fogtam meg a csuklóját – Biztos jó ötlet?

- Tudom mit csinálok. – nézett a szemembe magabiztosan – Majd hívlak! Legyetek nagyon rosszak Pipitával! – ölelt meg búcsúzásképp, aztán felsietett a lépcsőkön és eltűnt a tömegben. A spanyol lánnyal ellentétben én nem voltam annyira biztos benne, hogy jó ötlet elmennie azzal a Martínnal bulizni. Számomra a napnál is világosabb volt, hogy csakis azért tesz úgy, mintha nem viselte volna meg kicsit sem az ami köztük történt Sergioval, mert épp az ellenkezője igaz. A világot becsaphatta azzal, hogy több időt töltött a baráti körével és velem, mint ezelőtt, hogy többet és harsányabban nevetett, hogy szórakozni járt, de sem saját maga sem pedig én előlem nem tudta eltitkolni a valódi érzéseit. Azonban én vissza nem tarthattam, csak a véleményemet mondhattam el és tanácsokat adhattam neki, amit aztán meghallgatott és eldönthette, hogy megfogadja-e vagy nem. Sajnos Ramosszal kapcsolatban szinte sosem fogadta meg.  Lassan én is szedelőzködni kezdtem, amikor meghallottam, hogy valaki a pálya széléről a nevemet kiabálja. Meglepetten néztem a pálya felé, amikor a csapat orvosát láttam meg a reklámtábla mögött állva.

-         Gyere, erre rövidebb! – intett Carlos én pedig a vállamra kapva a táskám lesiettem a lépcsősor végére és átugorva a reklámtáblát a spanyol mellett termettem. – Na hogy van a kedvenc táncosnőm? – puszilt meg két oldalról.

-         Sokat dolgozik és még mindig kijár a meccsekre. – válaszoltam neki mosolyogva miközben a játékoskijáró felé vettük az irányt.

-         És újabban mindig elfelejt beköszönni a Real Madrid orvosának. – nézett rám durcás képet vágva.

-         Ne haragudj rám Carlos, nem szándékosan teszem. Csak folyton rohanok...

-         Semmi baj Alejandra. Nem azért mondtam. – karolta át a vállam egy pillanatra. – Hogy van a lábad?

-         Hidegfrontra érzékeny, de egyébként semmi bajom vele.

-         Tudok rá egy jó kenőcsöt...

-         Carlos, néha ki tudsz azért bújni abból a fehér köpenyből? – nevettem el magam, amikor megálltunk a klubcímeres szőnyegen.

-         Persze! – nevette el magát ő is – Ha hazamegyek rockot fogok hallgatni és pizzát eszek. Megkaptam az AC/DC legújabb koncertfelvételét, már alig várom, hogy betehessem a lejátszóba!

-         És a nyakkendődet a fejedre kötöd úgy ugrálsz majd a kanapén?

-         Kigombolt ingben és alsógatyában.

-         Na jó, azt hiszem ez több volt, mint amit tudni akartam. Megyek, megvárom Gonzalot.

- Én meg elpakolok és hazamegyek. Majd beszélünk! – ölelt meg búcsúzásképp, aztán sarkon fordulva elindult az orvosi szoba felé, én meg a hazai öltöző felé vettem az irányt, ahonnan Alberto Gambino Purpurinája szűrődött ki. Marcelo az ajtó előtt teljesen átadva magát a zenének a szereléséhez tartozó és igencsak sáros fehér rövid nadrágban mozgott a kinn is tisztán hallatszó dallamokra, ám egyszer csak valaki leállította a zenét és visszaállította a szám elejére, majd Arbe énekelni kezdte a szöveget.

-         Héééé! Már majdnem végigtáncoltam! – kiabált be az ajtón Marcelo.

-         Alvaro! – kiáltott Gonzalo  - Kicsinállak! Az az én törülközöm!

-         Bocs, de ezt nem hagyhattam ki! – jött ki Marcelo mellé Alvaro a vállán Gonzalo törülközőjével, amit valószínűleg egyenesen az argentin derekáról kapott le, miután kijött a zuhany alól.

-         Pipita, amarra menj! Minket nem érdekel, Alejandra meg már biztos sokat látta, hogy mid is van.

-         Én a helyedben az utóbbit kihagytam volna. – mutatott rám Alvaro, mire a kis brazil is rám nézett.

-         Óh...szia Alejandra!

-         Mit is láttam sokat?

-         Na gyere már szívem! – jelent meg Pepe az ajtóban és nyávogós hangon próbálta behúzni magával az öltözőbe Marcelot.

-         Hagyjál már! Szerelmes vagy belém vagy mi van? Udvarolj Crisnek!

-         Cris nem akar táncolni! Most jön a kedvencünk! – mire egy nagy sóhaj után megadta magát a kis brazil és eltűnt az ajtó mögött.

-         És megesszük az összes pizzát! – dugta ki a fejét Iker is kezében egy szelet pizzával, mire Alvaro is bement. – Óh...Szia Alejandra! Kérsz?

-         Nem köszi! – nevettem el magam.

-         Ikeeeeeeeeeeeer, én akartam megenni az utolsó szalámist! – méltatlankodott Sergio.

- Bocs Serg, de én is szeretem. – kiabált be neki a kapus – Mindjárt szólok Gonzalonak. – mosolygott rám, aztán ő is eltűnt az ajtó mögött. Nagy sóhajjal dőltem hátra, neki a falnak és keresztbe fontam a karjaim úgy vártam, hogy megjelenjen az argentin az ajtóban és mosolyogva hallgattam az öltözőből kiszűrődő zajokat. Az argentinom mosolyogva lépett ki a folyosóra, félig a vállára vett, jól megtömött hátizsákjával. Barna szemeivel boldogságtól csillogóan ám kissé fáradtan nézett rám, amikor pár szökkenés után a nyakába ugrottam és megcsókoltam.

-         Azt a gólt neked lőttem. – súgta szinte a számba.

-         Köszönöm! Sajnálom, hogy a stadionban nincs visszajátszás, mert még jó párszor megnéztem volna újra és újra. – simogattam meg az arcát és a tenyerem rásimítottam a frissen borotvált bőrére.

-         Ennyire tetszett?

-         Gyönyörű emelés volt!

-         Majd megpróbálom megismételni – kacsintott rám és egy apró csókot nyomott a számra – Menjünk haza! Fáradt vagyok. – jelentette ki és átkarolva a vállam elindultunk a garázs felé.

-         Mondd csak, ezek mindig ilyenek? – intettem a fejemmel a magunk mögött hagyott öltöző felé még mindig mosolyogva.

-         Nem. Sokkal rosszabbak. – válaszolt nevetve.

-         Azért egyszer szívesen megnézném, hogy mit csináltok egy-egy összetartáson. – mondtam álmodozó hangon.

-         Hidd el, hogy vannak dolgok, amiknek örökké a Mirasierra Hotel falai közt kell maradniuk! – állt meg velem szemben és az egyik kezét a vállamra tette. – Tudom miről beszélek.

-         Mi nem is szoktunk rosszalkodni! Alejandra, el ne hidd neki! – termett mellettünk Marcelo a semmiből. - Én mindig lefekszem aludni, amikor az edző azt mondja, hogy fellőtték a pizsamát.

-         ...miután hajnali háromkor századszor szúrja le az egész társaságot, hogy saját szabad felfogású activity meg póker helyett már régen aludni kellene. – jelent meg a garázsban Iker is kezében a slusszkulcsával.

-         Iker! – mordult rá a mosolygó kapusra a két dél-amerikai csapattársa, én pedig majd megpukkadtam a nevetéstől.

-         Várjunk csak! Ha Iker ennyire tudja, akkor valószínűleg ő sem épp aludni szokott hajnali háromkor. – nézett Gonzalo az autójába beszállni készülő kapusra, aki csak legyintett miután bekapcsolta a biztonsági övét és indított.

-         Holnap elkapjuk – nézett a távolodó Audi után a kis brazil és a garázs távolabbi sarka felé vette az irányt, ahol az ő autója parkolt. – További szép estét galambocskáim! – intett még egyet felénk és kinyitotta a fekete német csoda ajtaját.

-         Nekem nincs más vágyam, csak bebújni az ágyba... – nyitotta ki az ezüst színű R8 vezető oldali ajtaját Gonzalo.

-         Támogatom az ötletet. – ültem be mellé a másik oldalról.

- Várjál, még nem fejeztem be! Szóval be akarok bújni az ágyba veled, lehetőleg meztelenül és aztán... – fordult felém miközben beindította a motort és duruzsolni kezdett a villanyfényben még ezüstösebben csillogó motorháztető alatt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve odahajoltam hozzá és megcsókoltam, nem hagyva, hogy befejezze a mondatot. Kezem az izmos combjára helyeztem és egyre feljebb csúsztattam rajta, miközben minél több szenvedélyt vittem a csókunkba, egész addig, amíg csak bírtam oxigénnel. Sebesen zakatoló szívvel és még mindig kapkodva a levegőt néztem mélyen a szemébe, mire ő pimaszul elmosolyodott. – Valami ilyesmire gondoltam én is. – jegyezte meg és egy apró csókot adott a számra. A tekintetét az út felé fordította és kimanőverezte az autót a parkolóból.

*

A Buddha, mint minden szombat este, ezen a napon is tömve volt szórakozni vágyó emberekkel. A pultosok és a Dj-k keze egy percre sem állt le, a tánctérről egyre sűrűbben nyomakodtak oda a pulthoz italokért és a zene sem hallgathatott el egy percre sem Madrid legexkluzívabb szórakozóhelyén. A galérián, elkülönített asztaloknál a spanyol sztárvilág krémje élvezte a bulit és az italokat. Híres színészek és énekesek mellett számos fővárosi csapatoknál játszó labdarúgó is ott próbálta meg megünnepelni a csapata győzelmét vagy elfelejteni a vereségét. Az egyik legjobb asztalnál Guti, Cristiano és Karim ült néhány régi és újonnan megismert barátjukkal és Sergioval, aki lerázva egy újabb nála próbálkozó nőt felállt a helyéről és otthagyta a társaságot. Kezében a koktéljával a közlekedőn sétált fel-alá, míg egy üres helyet nem talált és nekidőlve a korlátnak kicsit lehajtotta a fejét. Gondolkozni akart, de ez minden elfogyasztott koktéllal egyre nehezebben ment neki. Hosszú napok és lassan már hetek teltek el azóta, hogy Ana még csak szóra sem méltatta, hiába próbált meg szinte mindent. Kezében jobban megszorította a koktélos poharat és egy újabb kortyot döntött le az erős italból. Tudta és érezte, hogy a lány ellentétben azzal, amit mutatni akar, még mindig érez valamit iránta. Az, ami köztük volt, nem múlhat el hirtelen egyik napról a másikra még azok után sem, ami történt. De hogyan próbáljon meg a közelébe férkőzni és hogyan érje el, hogy meghallgassa? Az összes ötletük csődöt mondott, amit csak kitaláltak Alejandrával, de mégsem  akarta feladni, ahhoz túlságosan szerelmes volt Anába, hogy csak így elengedje. Szerelmes...mióta nem is mondta ki, mielőtt megismerte ezt a bolondos, szeszélyes, borzasztóan makacs, egyszerűen szeretnivaló, gyönyörű nőt? Próbálta felidézni, de hiába kutatott az emlékei között, egyedül csak Ana járt a gondolataiban. A fejét felemelve megszédült egy kicsit, de a korlát segített neki, hogy stabilan tudjon állni. Nem lehet így vége! Akkor is visszaszerzi a lányt, ha még évekig kell küzdenie érte. – határozta el magában és a táncteret kezdte el figyelni, amikor a szeme egy ismerős női alakon akadt meg. A neki kissé oldalt álló lány felsője szabadon hagyta az egyik vállát, amire mint egy gyönyörű zuhatag omlottak le hosszú, sötét fürtjei. Kezében egy koktélos pohárral láthatóan nagyon jól érezte magát.

-         Amigo, jól vagy? Szellemet láttál? – állt meg mellette Guti és nekitámaszkodott a korlátnak.

-         Ana itt van.

-         Ana? – vágott meglepett képet Guti.

-         Nézd meg azt a nőt! – ragadta meg a tarkóját Sergio.

-         Van ott egy csomó nő. Baszki, ez tényleg az exbarátnőd!

-         A barátnőm. – nézett csúnyán a csapattársára az andalúz.

-         Bocs!

-És nincs is egyedül! Ki ez a faszi? Fogd meg! – nyomta az italát a csapattársa kezébe Sergio. – Letöröm a kezét és feldugom a seggébe! Hogy meri tapizni a csajomat? – hadarta idegesen és összeszedve magát a sarkában Gutival lesietett a tánctérre, hogy átvágva magát a tömegen, elrendezze azt az idegent. Ana és Martín eközben mit sem sejtve flörtöltek egymással, amennyire ez lehetséges lehetett a tömött szórakozóhelyen, a nagy hangzavarban. A lány kihívóan nézett az alkoholgőzön át a vele szemben álló férfira, amikor hirtelen ott termett Sergio és megragadva Martínt arrébb lökte Anától.

- Előjegyeztetlek a hullaházba! – kiáltotta, aztán nekiesett a férfinak.

*

Hiába éreztem minden tagomban a fáradtságot, képtelen voltam elaludni. Óvatosan felültem az ágyban és a lábaim felhúzva ültem az alvó argentin mellett. Itt, a város felett minden olyan nyugodt volt, semmi sem ért el ide a belvárosban szórakozó tömegek zajából. Odakinn már egész hűvösek voltak az éjszakák, még a fák is össze-összerezzentek, amikor a csípős északi szél átsuhant az ágaik között, táncoló árnyékképeket vetítve ezzel az ablakkal szemközti falra. Gonzalo álmában mocorogni kezdett és a hasára fordulva folytatta tovább az alvást. Mosolyogva néztem a bajnoki hősét, a forduló gólját szerző csatárt, amint álomország útvesztőit fedezte fel. Bármilyen tervei is voltak az esténket illetően, nem váltotta be egyiket sem. Hazaérve a Bernabéuból alig vártam, hogy lezuhanyozhassak és mire végeztem Gonzalo már elaludt. Csendben tettem-vettem még egy kicsit a hálóban, aztán óvatosan felemeltem a takarót és bemásztam mellé, de nem tudtam elaludni. A gondolataim cikázva száguldoztak fel-alá a fejemben egy perc nyugalmat sem hagyva nekem. Éreztem, hogy valami történni fog ezen az éjjelen és aggódtam Ana miatt. Ismertem őt annyira, hogy tudjam, mennyire hajlamos arra, hogy a pillanat hevében hozzon döntéseket, még ha ennek az is az ára, hogy később mindezt megbánja. Hosszú napok teltek el azóta, hogy a spanyol lány sírva jelent meg az ajtóban, hogy szállást kérjen nálunk, de hiába volt minden igyekezetünk Sergioval, ez a lassan több, mint egy hét nem volt elég arra, hogy megbékítsük Anát. Kettejük ügye egy tapodtat sem mozdult előre. Féltem, hogy Ana megint olyat fog tenni, amit másnap reggel bánni fog, de ezúttal egy megbánás nem lesz elég. Nagyon jól tudtam, hogy az egész műsort csak Sergionak csinálja, de mi lesz ha túlmegy egy határon pusztán azért, mert még mindig sértve érzi magát? Legszívesebben hazarángattam volna, de azt se tudtam hová ment. A homlokom a térdemnek támasztottam és vettem egy mély levegőt, amikor megszólalt a telefon és Guti nevét írta ki a készülék.

-         Halló! – súgtam bele a telefonba, miközben óvatosan kimásztam az ágyból.

-         Szia Alejandra! Guti vagyok és bocsi, hogy felébresztettelek, de segítened kéne...

-         Miről van szó? – ültem le a kád szélére a fürdőszobában.

-         Sergio verekedést provokált a törzshelyünkön és kidobtak minket. Itt vagyok a Buddha előtt Sesével, Cristianoval, Anával és volt itt még valami pasas, akivel még benn a haverom feltörölte a padlót.

-         Martín – mondtam inkább magamnak, mint Gutinak.

-         Tessék?

-         Semmi.

-         Az a partyarc elment egy taxival és azzal fenyegetőzik, hogy feljelenti Sergiot, miközben ezek ketten már lassan azt sem tudják, hogy hányadikán van elseje, főleg Sese. Ha láttad volna, hogy elkapta azt a faszit! Repült ott minden! Csak aztán megjelent pár kigyúrt figura és megkértek minket, hogy tíz percen belül hagyjuk el a bulit, erre nem Ana esett neki Sergionak? De arra még volt eszük, hogy egy-egy üveggel a legdrágábból kicsempésszenek magukkal és a parkolóban nyakalják be az egészet...Sergiot valahogy hazatámogatjuk Cristianoval, bár őt is inkább vezetni kellene, de megoldjuk, viszont Anát nem akarjuk itt hagyni. Neki is kellene egy váll, amire kisírhatja magát, ugyanis most épp abban a stádiumban van, hogy mindenen bőg.

-         Amíg oda nem érek egy tapodtat se mozduljatok! Oké? – adtam ki az utasítást és a vállammal a fülemhez szorított telefonnal magamra rángattam a szennyes kosár tetejéről elvett, még vállalható tisztaságú farmerem. – Tudtam, hogy Ana bulizni készül, de hogy pont oda megy, ahová ti is, azt nem gondoltam! Éreztem, hogy hülyeséget fog csinálni valamelyik...

-         Ha ez bekerül a másnapi újságokba...

- Botrány lesz... – kezdtem el begombolni a kockás blúzom. – Leteszem és sietek, ahogy tudok. – mondtam, aztán meg sem várva az elköszönést, bontottam a hívást. Kisiettem a fürdőszobából és a telefont a táskámba dobtam, aztán magam elé húzva a cipőimet megkapaszkodtam az ajtófélfában és kibújva a papucsból felhúztam a sportcipőm.

-         Alejandra....hol vagy? – simított végig a maga melletti üres helyen Gonzalo, aztán még kissé álmosan felült az ágyban. Kezeit ökölbe szorítva megdörzsölte a szemét és a kislámpa fényétől hunyorogva végignézett rajtam. – Hová szöksz? Valami baj van?

-         Nyugi, nem történt semmi komoly. – kerültem meg az ágyunkat - Elmegyek Anáért, te aludj nyugodtan. – simogattam meg az arcát.

-         Hány óra?

-         Két óra múlt. – néztem meg az éjjeliszekrényen heverő karóráját.

-         De mégis mi történt? Jól sikerült a felejtés?

-         Sergio meglátta Anát meg azt a pasit, akit említettem a Buddhában, összeverekedtek és kidobták őket.

-         Az igen! – bólintott egyet az argentin – Ennél már csak az lett volna jobb, ha Ana Sergionál kötött volna ki a végén. Igazi szappanopera!

-         Az biztos! – nevettem el magam, de ekkor szöget ütött a fejembe egy gondolat – Gonzalo, te egy zseni vagy! Köszi! – nyomtam egy puszit a homlokára és kisiettem a hálószobából. 

Un sueno en realidad II. - 18.fejezet

Sziasztok!

Hosszú idő után végre meghoztam a folytatást az Un suenohoz. :) Annyira nincs időm írni mostanában....hiába van a fejem tele ötletekkel....de azért igyekszem kisebb-nagyobb szünetekkel feltenni a részeket. A kommentjeitek, pipáitok nagyon sokat jelentenek nekem, nagyon köszönöm a visszajelzéseket! A részhez pedig jó olvasást kívánok! :)

Puszi:

Tangolita Saavedra

-         Ana! – csaptam össze a kezem, amikor találkozott a tekintetem a sírástól vörös szemű, láthatóan nagyon csalódott és nagyon dühös legjobb barátnőmmel. – Gyere be! – álltam félre az ajtóban, hogy utat engedjek a spanyol lánynak, aki maga után húzott egy kisebb bőröndöt is. - Mi történt?

-         Sergio Ramos történt. Egy fasz. – válaszolt mérgesen és kezével úgy gesztikulált hozzá, hogy elővigyázatosságból arrébb léptem egyet. - Bocsi! – kapta a szája elé a kezét leülve a kanapéra. – De akkor is egy fasz.

-         Veszekedtetek? – tettem fel a világ valószínűleg leghülyébb és legfeleslegesebb kérdését.

-         Szakítottunk. – válaszolt röviden.

-         De mégis mi történt? – ültem le mellé és megsimogattam a hátát. – Mondj el mindent!

- Egy meglepetéspartit álltam neki szervezni, persze teljes titokban…tudod most lenne az évfordulónk. – rám nézett én pedig bólintottam válaszul, hogy emlékszem rá, majd pedig folytatta - Ez nagyon sok utánajárást jelent: elmenni megnézni a lehetséges helyszínt, utána járni, hogy mennyi lenne az ételek-italok ára, a dekoráció… Mivel titokban csináltam füllentenem kellett Sergionak arról, hogy hová járkálok el, hogy néha miért nem hallhatja ha telefonálok. Ő pedig gyanút fogott és első opcióként az jutott az eszébe, hogy megcsalom. Érted? Ő, aki a hűség szobra... Még egy magánnyomozót is felfogadott…véletlenül az asztalon hagyta a mappát, amiben a rólam szóló anyagot gyűjtötte én pedig levertem onnan és mikor összeszedtem a papírokat, akkor vettem észre, hogy miket rejteget előlem. Ma mielőtt elindult az edzésre rákérdeztem, hogy miért nem tud bízni bennem és miért nyomoztat utánam, válaszul pedig előadott egy monológot arról, hogy biztos megcsalom, mert ezeket a dolgokat nem tudja mással megmagyarázni. Én persze rögtön replikáztam és elmondtam neki, hogy meglepetéspartit szervezek az évfordulónkra, de nem hitte el. Aztán emlékeztettem Lisara és arra, hogy valószínűleg nekem több okom lenne utána nyomozgatni...végül is nem én kapok női bugyikat postán... Ebből lett a patália, aminek az lett a vége, hogy az orromra vágva az ajtót elhúzott edzeni én pedig összecsomagoltam és otthagytam a francba…kapja be! Még ő van megsértődve! Egy faszkalap!

-         Sergionak elmentek otthonról.

-         Jól mondod. - fojtotta belém a szót Ana.- Most mondd meg…hogy lehet az, hogy elsőként az jut az eszébe, hogy megcsalom? Azért mert ő arról híres, hogy félrekefél attól még én nem vagyok olyan. – emelte fel büszkén a fejét Ana.

-         Na-na, azért amióta együtt vagytok, ez egyáltalán nem jellemző rá.

-         Ramos pártját fogod? – csattant fel a spanyol lány.

-         A magamét. Sergio gondolkozhatott volna mielőtt magánnyomozót fogad....én nem is értem, hogyan juthatott ekkora hülyeség az eszébe. – csóváltam meg a fejem hitetlenkedve.

-         Könnyebb volt, mint bízni bennem... – hajtotta le a fejét Ana és amióta belépett a mirasierrai házba most először engedett bepillantást a kemény csaj maszkja mögé. Oda, ahol összetört benne valami, még ha leplezni is próbálta.

-         Nyugodj meg...valamit ki fogunk találni. Jó?

-         Ki hát! Úgy megfingatom az andalúzt, hogy egy életre megemlegeti! – húzta ki magát Ana. – Mindenekelőtt este elmegyek és olyat bulizok a Pachában, hogy ha meglátja a partyfotókat, kifekszik. Idióta! – csapott a kanapéra maga mellett.

-         Én nem azt mondom, hogy ne hagyd szenvedni, de túlzásba se akarj esni!

-         Alejandra, a magánnyomozó nem volt túlzás?

-         De.

-         Én tudom, hogy galamblelked van, de nekem meg két ördögszarvam...és igenis meg fogom neki mutatni, hogy könnyen jön más, ha ő nem tud megfelelően értékelni. – kezdte el az asztalterítőt birizgálni és néhány percnyi csend telepedett ránk. Csak néztem ezt a lányt, akiben harcot vívott a kemény csaj és a hihetetlenül érzékeny megbántott nő. A bosszú és a megbocsátás angyala. – Figyelj...lenne egy kérdésem...iszonyatosan pofátlan vagyok, de megszokhattad tőlem. – hagyta abba a terítő sarkával való játszadozást és rám nézett – Van egy csendes sarkotok, ahol meghúzhatnám magam pár éjszakára?

-         Persze! Elalhatsz a vendégszobában.

-         De csak akkor ha biztos nem leszek láb alatt!

-         Ana! Ahelyett, hogy hülyeségeket beszélsz, inkább hozd fel a cuccaidat! – álltam fel a kanapéról.

-         Gonzalo biztos nem bánja?

-         Úgy ismered, mint aki hagyná, hogy a híd alá menj aludni?

-         Nem, de mikor végre szabadságon vagy biztos kettesben akar veled lenni...

-         Befejezted? A vendégszoba a tied és nem akarok több szót hallani! – álltam meg a lépcsőn. – Most szépen felmegyünk, te szépen kipakolsz, én hozok fagyit....

- ...és végre elmeséled, hogy mi volt Argentínában! – fejezte be helyettem a mondatot Ana, aztán megemelte a bőröndjét és elindult az emeletre – Csokisat kérek, ha van. Kell a boldogsághormon. – kiabált utánam, én pedig kirámoltam a hűtőt...

*

Ana egy hosszú beszélgetés után úgy döntött, hogy alszik kicsit. Ráterítettem egy plédet, aztán csendben kimentem a vendégszobából. A félbe hagyott könyvet ismét a kezembe vettem és egyenként lapoztam át az oldalakat, amelyeken megelevenedett a régi világom, amiről úgy hittem, hogy nincs értelme nélküle élnem. A versenytánc nagy alakjai színes képeken, szebbnél szebb ruhákban, átszellemült arccal mutattak be egy-egy figurát valamelyik táncból, de én egy fotóra nézve az egész koreográfiát magam előtt láttam....ahogy Silvia kecses tartással keringőzik át a termen nagy estélyiben a partnere oldalán ... ahogy Melinda jive-ot táncol Maurizioval, akinek a lábai szinte önálló életre keltek miközben mimikájával játszott a közönségnek...ahogy Lilach és Cris tangózik, a parkettre varázsolva egy kis darab Argentínát... Az utolsó oldalhoz érve nagy sóhajjal csuktam be a könyvet és odamentem a csukott teraszajtóhoz, hogy végignézzek a kerten. Amíg táncoltam nem érdekelt, hogy van-e valakim, van-e társasági életem, bejutok-e egy nevesebb egyetemre és csak egy dologtól féltem: attól, hogy többet nem táncolhatok, de az élet megtanított rá, hogy ez közel sem minden. Nem fontosak kupák, az érmek, a ranglista helyezések...egyedül csak az számít, hogy valaki igazán szeressen. A kerten átszaladt az őszi szél és felkavarta a letakart medencén összegyűlt avart. Néhány aranyszínű levelet figyeltem, ahogy táncoltak a levegőben és pár libbenés után a fűre hulltak, miközben két kart éreztem a derekam köré fonódni és az edzésről hazaérkező Gonzalo megpuszilta az arcom.

-         Nem is vettem észre, hogy bejöttél. – fordultam felé mosolyogva.

-         Pedig még köszöntem is, de nagyon elmerültél a gondolataidban. Na de mi van? Se puszi, se csók? – türelmetlenkedett, akár egy óvódás csokiosztáskor.

-         Sose nősz fel Gonzalo! – forgattam meg a szemeim és megcsókoltam. – De ha már itt vagy, beszélnünk kell. – húztam magammal a konyhába.

-         Ajjaj....Mit csináltam már megint? – dőlt a konyhapultnak és egy almát kezdett el fel-le dobálni.

-         Nem rólad van szó, Anáról.

-         Összevesztek Sergioval. – jelentette ki, aztán jó ízűen beleharapott az almába.

-         Ana pedig összepakolt és otthagyta. Rögtön idejött hozzám, igyekeztem megnyugtatni. Megkérdezte, hogy tudnánk-e neki szállást adni néhány éjszakára. Nézd, tudom, hogy ez a te házad, ezért a te jogod dönteni a kérdésben, de én igent mondtam neki.

-         Alejandra! – tette le az almát a konyhapultra és odalépett hozzám –Nem kell megkérdezned, pláne nem akkor, ha valamelyik barátunkról van szó.

-         De ez a te otthonod – néztem a szemébe.

-         És a tied is. – simított végig az arcomon én pedig kissé megdöntve a fejem még jobban belehajtottam az arcom a tenyerébe. Lehunytam a szemem és az egyik kezem felemelve megfogtam a csuklóját, majd lassan végigsimítottam az alkarján, mire ő közelebb hajolt hozzám és egy-egy apró puszit nyomott a lehunyt szemeimre. Lassan felemeltem a fejem és a szempilláim alól az argentin arcát néztem, ahogy mosolyogva néz le rám. Aztán a szeme rátévedt a konyhapultra és az ottfelejtett könyvemre. – Hiányzik a parkett, ugye? – kérdezte. – Sokszor látom a kezedben azt a könyvet.

-         Ez bonyolult. - sóhajtottam fel. – Tudod, amíg táncoltam egyszerűen éltem. Minden percemet csak ez töltötte ki, próbákra jártam, versenyeztem, kupákat, érmeket, ranglistapontokat gyűjtögettem. Nem jártam diszkóba, nem jártam moziba, nem voltak barátaim, egy csomó dologról le kellett mondanom, ami a többieknek minden napos volt, de cserében volt valami, ami igazán az enyém: a tánc. Ha az utóbbira gondolok, néha hiányzik...

-         Értem. – nézett rám elkomolyodva.

-         De egy augusztusi délután óta tudom, hogy létezik nagyobb varázslat is annál, amit a parketten bármikor át tudtam élni. Van valaki, akinek a varázslata nélkül semmibe hullnék, aki képes elszédíteni, őrültté tenni és olyan boldoggá tenni, amiről álmodni se mertem. – karoltam át az argentin nyakát, mire ismét mosoly ült ki az arcára.

-         Azóta az augusztusi délután óta tudom, hogy létezik az az érzés, amiket szavakkal nem lehet kifejezni...és van akinek egy mosolya elég, hogy bearanyozza a napomat. – súgta minél közelebb hajolva hozzám míg ajka az enyémhez nem ért. Szorosan átölelve tartott, miközben egyre mélyítette a csókunkat, amíg a La camisa negra dallamára nem kezdett el rezegni a telefonom a nadrágom zsebében. – Ne vedd fel, ne vedd fel, ne vedd fel! – mantrázta Gonzalo még mindig a karjaiban tartva

-         Ez Sergio – emeltem fel a nagy nehezen előhalászott mobilom.

-         Ez az idióta is tudja, hogy mikor kell telefonálnia! – kapta ki a kezemből a készüléket Gonzalo és szemezni kezdett a szemetessel.

-         Gonzalo! – néztem rá csúnyán, mire visszaadta és a tarkóját vakargatva kiment a konyhából.

-         Hála Istennek! Alejandra! – hallottam meg az andalúz védő megkönnyebbült hangját a vonal másik végéről.

-         Sergio Ramos! Hogy lehettél ekkora barom, hogy nyomoztattál Ana után?! Elmentek neked otthonról? – kaptam le a tíz körméről telefonon keresztül.

-         Ezek szerint beszéltél Anával...

-         Igen és büszke lehetsz magadra!

-         Akkora balfasz vagyok... De engem is érts meg...szeretem és megőrjített a gondolata is, hogy Ana és valaki más...

-         Sergio, az egy dolog, hogy féltékenykedsz, de egy magánnyomozó?!

-         Sergio Ramos! – kapta ki a telefont a kezemből Ana és beleordított – Én végeztem veled! Menj Lisához vagy a picsába, nekem mindegy, csak ne zaklass, mert megszívod apukám! A Nutellát meg ne keresd, mert magammal hoztam azt is. Na pá! – nyomta a kezembe mobilt Ana és átsétált a nappaliba.

-         Nem lennék a helyedben. – tettem a fülemhez a kis kütyüt.

-         Alejandra, mentsd meg az  életem! Adj tanácsot, mit tegyek?

-         Azon kívül, hogy vezeklésként elásod magad?

-         Helyre tudom ezt még hozni valahogy? Alejandra, szükségem van a segítségedre! Kérlek!

-         Nem ismered eléggé Anát ahhoz, hogy tudd, hogy mit tegyél?

-         Alejandra, por favor!

-         Mondok én neked valamit Sergio Ramos! Most az egyszer megpróbálok valamit kitalálni és segíteni megbékíteni Anát, de ha még egyszer eszedbe jut valami disznóság, a saját két kezemmel öllek meg! Értetted?

-         Mielőtt ő öl meg, én nyírlak ki. – vette át a telefont Gonzalo. – Azt üzeni köszöni – nézett rám, aztán megint a füléhez illesztette a mobilt – Miért? Miért?...mert egy idióta vagy! Na jó majd Alejandra hív, ha eszébe jutott valami. Szevasz! – nyomta ki a hívást és a kristálycukros dobozba dugta a mobilt...

Madridra leszállt az este. A rózsaszínesben játszó ég lassan egyre sötétebbé vált és az első csillagok is megjelentek. A közlekedési lámpák monotonul azonos időközönként váltottak pirosról zöldre majd vissza, a Paseo de la Castellana pedig egy hosszú fénycsíkká változott, annyian igyekeztek valamelyik stadion vagy épp szórakozóhely felé autóval. A Metrópolis kitárt karokkal álló angyala csendben figyelte a magasból miként telnek meg a Gran Vía éttermei és miként kígyózik a bejutásra várók sora a Pacha előtt. Ezen a szombaton Anával ketten voltunk csak a mirasierrai házban és unottan dobáltuk félre a különféle magazinokat kisebb rendetlenséget csinálva a nappaliban. A spanyol lány fejét hátravetette a kanapén és lehunyta a szemét, én pedig kikelve a fotelből az ablakhoz sétáltam. Mindig is szerettem a házban, hogy a város egy magasabb pontján fekszik és ha bárhonnan kinézek, a fák között látom a kicsivel alattunk elterülő spanyol főváros fényeit, akár megannyi neoncsillagot. Elnéztem abba az irányba, amerre a Bernabéut sejtettem és láttam magam előtt, ahogy a még üres stadionban kigyúlnak a fények és ragyogni kezd, akár egy ékszerdoboz a város szívében. Ránéztem a karórámra és Gonzalora gondoltam. Tudtam, hogy két óra múlva pályára fog lépni, de biztosra vettem, hogy Ana nem jönne el velem meccset nézni, egyedül hagyni pedig nem akartam. Ám egyszer csak mocorgást hallottam a kanapé felől és a legjobb barátnőm egy számomra meglepő kérdéssel állt elő.

-         Alejandra....szerinted még kiérünk a mai bajnokira?

-         Ki szeretnél menni a meccsre?

-         Igen...A Real Madrid a kedvenc csapatom – húzta ki magát – és azt hitted nem látszik rólad kilométerekről, hogy mennyire izgulsz Gonzalo miatt? Ilyen állapotban pedig nem hagyhatlak egyedül kimenni a stadionba. – mosolyodott el.

-         Éppenséggel van itt két belépő... és a meccsig is van még két óránk... – sétáltam oda a vitrines szekrényhez és a Puerta del Alcalát mintázó hógömb mögül elővettem a két jegyet és meglobogtattam felmutatva Anának.

-         Te direkt kettőt kértél, igaz?

-         Hármat, de Guillonak nem jó a mai nap.

-         Még mindig Laura? – mosolyodott el ismét a spanyol lány.

-         Meghívta vacsorára, de ezúttal ő főz.

-         Szegény Laura! Valahogy nehezen tudom Guilloról elképzelni, hogy felismeri a fakanalat...

-         Szakszerű segítséget kapott, csak nem rontja el...Skypeolt a szakács haverjával.

-         Nagy forma! – rázta meg a fejét nevetve Ana – Na de csipkedjük magunkat! El fogunk késni a meccsről!

* 

A helyünkhöz vezető lépcsősor tetején állva mosolyogva néztem végig az elém táruló képen. A szektor felett az elnöki páholyban az utolsó simításokat végezték a hostesek, mielőtt a két klub elnök és számos magas rangú vendégük elfoglalta helyét a fehér bőrszékeken. A lányok sötétkék, klubcímeres ruhában, fehér sállal a nyakukban ugrásra készen álldogáltak a páholy egyik sarkában és kezdtek felkészülni rá, hogy bár ismét itt vannak a Santiago Bernabéuban, a meccsből ezúttal sem sokat fognak látni. Rápillantottam a jegyemre és elindultam megkeresni a helyemet a lelátón. Egészen a lépcsősor aljáig le kellett sétálnom, oda ahonnan már kinyújtott kézzel is elértem a kispad tetejét és akár még beszélgetést is kezdeményezhettem volna a cserejátékosainkkal. A gyep még zöldebben ragyogott a késő esti reflektorfényben, a túl oldalon pedig már lassan minden bérletes elfoglalta a helyét, már csak nehezen volt kivehető a Real Madrid CF felirat. Miután néhány másik szurkolótársamon átverekedtem magam, leültem a székre és elnéztem a lépcső teteje felé, hogy tudjak inteni Anának, ha végez a büfében. A nyakamban lévő sálat megigazítottam, egy másikat a csuklómra kötöttem és tovább figyeltem, ahogy egyre inkább életre kel a stadion miközben fél füllel hallgattam, ahogy a körülöttem ülök összesúgnak és azt próbálják meg kitalálni, hogy én Gonzalo Higuaín barátnője vagyok-e vagy csak hasonlítok rá.

-         De jó, hogy nem az akváriumban kell ülnünk! – ült le mellém Ana. – És még a játékoskijáró is itt van alattunk. Remek, legalább megdobálhatom pattogatott kukoricával Ramost! Tessék ezt neked hoztam! – nyomott a kezembe egy nagy adaggal a kukoricából és egy kis üveg kólát.

-         Még kivezettetnek! – nevettem el magam.

-         Annyi baj legyen! Akkor visszamegyek az Esquinába. – harapta be sokat mondóan az alsó ajkát a spanyol lány.

-         Mit csináltál te lány? – néztem kérdőn a legjobb barátnőmre.

-         Találkoztam valakivel...tudod régóta ismerem és most kiderült, hogy itt dolgozik az Esquinában...és megkérdezte, hogy meccs után nem-e mennék el vele valahová...

-         Ana...

- Odanézz, jönnek a fiúk! – bökött oldalba Ana, hogy elterelje a figyelmem az előbb elhangzottakról. A hazai csapat játékosai libasorba rendeződve futottak ki a bemelegítéshez, miközben a már helyükön ülő szurkolók tapsviharban törtek ki a szeretett játékosokat látva. A kezdő tizenegy tagjai az erőnléti edzőt körülállva sprinteltek el a fél pályáig vagy passzolgattak egymásnak egy-egy labdával, míg a cserejátékosok a pálya hozzánk közelebb eső végében egyérintőztek, Gonzalo pedig sajnos az utóbbiak között volt. Épp vissza akartam fordulni Anához, hogy kifaggassam erről a rejtélyes idegenről, amikor az öltöző felé kocogó argentin megpillantotta kettősünket a lelátón és a reklámtáblához lépve intett, hogy menjek oda. Ana kivette a kezemből a pattogatott kukoricám és a fejével intett, hogy siessek kicsit jobban. Kettesével véve azt a pár lépcsőfokot, ami elválasztott a kordon szélétől pillanatok alatt a pálya szélénél termettem. Egy rendőr állt a kispad szélénél és mosolyogva engedett tovább, egészen le a reklámtábláig.

-         Nem kezdesz, ugye? – néztem kissé csalódottan a csatárra.

-         Most nem. – nézett rá a kispadra. - Örülök, hogy eljöttetek. – fordította a mosolygós tekintetét ismét felém.

-         Gonzalo! – dugta ki a fejét a másodedző a játékoskijárón – Ezt majd meccs után, ha lehet.

-         Menj, majd utána beszélünk. – simogattam meg az arcát, mire ő odahajolt hozzám és egy puszit adott a számra.

- A mai gólom is a tied lesz. – kacsintott rám, aztán eltűnt a játékoskijáróban, én pedig visszaülve a helyemre még nem is sejtettem, hogy milyen őrült este áll még előttünk.